Sötét idők jönnek? Vagy szép új világ?

Mindkettőt vizionálták már arra, ha bevezetésre kerül az UEFA pénzügyi fair play rendszere. A friss Bajnokok Ligája-döntősök közül például a németesen precíz költségvetésű Bayern a szabályozás egyik legnagyobb nyertese, míg a Roman Abramovics fontmillióit eltapsoló Chelsea az egyik legnagyobb vesztese lehet.

De valóban fair-e ez a fair play? És valóban hoz-e gyökeres változásokat?

Az ismert alapelv – vagyis az, hogy a klubok (az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordított összegeken felül) nem költhetnek többet a piaci bevételeiknél, azaz nem lehetnek veszteségesek – elsőre szimpatikusnak tűnhet. Esélyegyenlőség, a deficites egyesületek ne kerüljenek jogosulatlan versenyelőnybe, és így tovább, és így tovább.

No de.

Most akkor a labdarúgás gazdasági alapokon működik vagy sem? Üzletszerűen vezetik a klubokat vagy sem? Akarja az UEFA, hogy ez így legyen vagy sem?

Az üzletszerű működés egyik alapismérve ugyanis éppen az, hogy a tulajdonos kockáztathat, befektethet, vagyis rövid távon akár veszteséget is vállalhat egy hosszabb távú nyereség reményében. Az UEFA-nak, úgy látszik, kőkonzervatív klubtulajok kellenek, akik nem reszkíroznak, nem mernek fejleszteni-fejlődni, akik csak szépen lassan pörgetgetik a mókuskereket.

Félreértés ne essék: az valóban nem fair, ha egy csapat úgy ér el sportsikereket, hogy közben tartozásokat halmoz fel, nem fizeti ki a játékosait vagy a partnereit, de ez közel sem ugyanaz, mint amikor valaki befektetési céllal előre veszteséget kalkulál, és rendezi is a deficitet a saját forrásaiból. Ez utóbbit igenis lehetővé kellene tenni, akár megfelelő biztosítékok (pl. bankgarancia) megkövetelésével – már, ha valóban hisszük, hogy a futball lehet üzlet, és valóban vonzó környezetet akarunk teremteni a piaci befektetőknek. Nekik köszönhetjük ugyanis mindazt, amivé a labdarúgás vált az elmúlt évtizedekben, és ami az UEFA-t is gazdaggá tette. (Ha pedig valakinek nem tetszik mindaz, amivé a labdarúgás vált, azon a pénzügyi fair play sem fog segíteni: a futballgazdasági szellem már kiszabadult a palackból, és nem lehet oda visszagyömöszkölni.)

Ez az anakronisztikus szabályozás azt sem veszi figyelembe, hogy sok klub stratégiájának eleve része, hogy működéséből nem közvetlenül akar nyereséget elérni (vagyis könyv szerint veszteséges lesz), hanem a tulajdonos egyéb vállalkozásain keresztül, amelyek a klubot egyfajta médiaeszközként használva profitálnak annak imázsából. Ilyen szinergiastratégiát alkalmaz például a Phillips tulajdonában lévő PSV, a Bayer által birtokolt Leverkusen, a VTB bank kezében lévő Dinamo Moszkva – és persze Abramovics Chelsea-je is.

De hogy visszakanyarodjunk Magyarországra: ha mondjuk Szima Gábor, Garancsi István vagy Tarsoly Csaba úgy döntene, hogy számára megér néhány százmilliós pluszkiadást (veszteséget) az, hogy pár év múlva csapata a Bajnokok Ligájában milliárdokat keressen, az UEFA fair playe miatt ezt akkor sem tehetné meg.

El lett tehát vágva az előrelépés útja a kisebb klubok számára. A szabályozás bebetonozza az élre a legnagyobb egyesületeket, hiszen tulajdonosi ráfordítással nem lehetne kipótolni a köztük és az üldözők közötti különbséget. (Üldözők alatt természetesen már nem a magyarokat értve, hanem a szűk európai elit után sorakozókat.)

Olyan ez, mintha minden játékos csak annyit edzhetne, amennyit a mestere előír neki, és ezen felül senki nem végezhetne pluszmunkát a saját szabadidejében – az UEFA-ellenőrök minden stadionban lezavarnák a pályáról azokat, akik kint maradnak a tréning után kapura lőni, mondván, ez nem fair azokkal szemben, akik nem maradnak kint, mert nem érnek rá.

Nyilván egy ilyen – kizárólag képzeletbeli – „edzésidős fair play” szabályozás betartatása nem lenne egyszerű, de ne feledjük, hogy a pénzügyi fair playé sem lesz az. Számos spekuláció látott már napvilágot, hogy próbálhatnak majd trükközni a klubok; a magyar futballvezetők akár még leckéket is adhatnának külföldi társaiknak, hiszen a licenceljárás során alaposan kitanulták a „lepapírozás” művészetét. Értelemszerűen mindenkinek az lesz majd a célja, hogy a veszteségbe forduló tulajdonosi hozzájárulás lehető legnagyobb részét „papírozza le”, azaz tüntesse fel valamilyen módon piaci bevételként, például szponzori támogatásként.

Az UEFA ígérete szerint ezt árgus szemekkel figyelik majd, de ha strómant alkalmaznak erre a célra, akkor már nehéz lesz bizonyítani a turpisságot. (Ebben az esetben a stróman egy külsős cég, amely névleg megköti a szponzori szerződést a klubbal, majd más formában visszakapja a tulajdonostól az átutalt összeget, esetleg még pár százalékkal többet is, szolgálatai fejében. A magyar klubok pontosan ilyen módszerrel hozták tető alá eddig az arculatátviteli megállapodásokat játékosaikkal, ugyanis az adószabályok miatt a futballisták nem köthettek megbízási szerződést direktbe az egyesülettel. Külön „marketingcégek” jöttek létre ennek lebonyolítására a magyar sportban, a klubok által fizetett 8-10%-os jutalékból élve.)

Lehetnek tehát jogos fenntartások azzal kapcsolatban, hogy meg tud-e valósulni a gyakorlatban a szabályozás – mindenesetre a fentiek alapján talán nem is nagy baj, ha nem.

Néha előfordul, hogy az embernek el kell ismernie: tévedett. Így vagyok én is Cesc Fabregasszal.

Amikor tavaly nyáron a Barcelona visszavásárolta, azt írtam, hogy az Arsenal egykori kapitánya nem fog beférni a katalán csapat kezdőjébe, és leigazolása pusztán marketingcélokat szolgált. Elképzelhető, hogy Fabregas nem rendszeres látogatója a blogomnak (mondjuk webes fordító segítségével katalánul böngészve a bejegyzéseket), de ha mégis, akkor innen üzenem: elnézést, Cesc!

Az azóta eltelt időszakban Fabregas egyértelműen alapember lett a Barcában, olyankor is pályán volt/van az első perctől fogva, amikor a Xavi–Iniesta–Messi trojka mindhárom tagja is. (Sőt, a spanyol válogatottban is stabilizálni látszik a helyét a klubváltás óta.) Utóbbi időben volt ugyan egy kis visszaesés a játékában – ahogy a klubjáéban is –, de a jelen írás alapgondolata ebben a helyzetben talán még hitelesebb is.

Persze mindettől még továbbra is tartom, amit eredetileg írtam: a Fabregas-projekt marketingtöltete megkérdőjelezhetetlen. Ha helyette egy pontosan ugyanilyen képességű fiatal francia viselte volna az Arsenal karszalagját, őérte nemhogy nem fizetett volna ennyit a Barcelona, de egyenesen szóba sem került volna a leigazolása. A transzfer kiindulópontja tehát mindenképpen a marketing volt, de ebben az esetben tudták ötvözni a kellemest a hasznossal, vagyis az üzleti szempontokat a szakmaiakkal.

Számos példa van arra a futball világában, amikor ez az ötvözés sikerült, és persze sok olyan is, amikor nem. A David Beckham-, Cristiano Ronaldo-féle triviális eseteket most hagyjuk, nézzünk inkább pár érdekesebbet, amelyek jól illusztrálják a sikeres és kevésbé sikeres kísérleteket.

A távol-keleti játékosok rendkívül kapósak voltak az előző évtized elején-közepén Nyugat-Európában, mert Japán, Korea és Kína óriási kiaknázatlan piacot jelent(ett) a multinacionális vállalati működést nem sokkal azelőtt elkezdő európai futballklubok számára. Az első fecske e tekintetben Nakata Hidetosi volt a Romában, aki miatt a borsó-sárgák minden mérkőzését élőben adták Japánban.

Az Everton egyenesen csomagban intézte a bevásárlást: két kínai játékosa, Li Tie és Li Vej-feng mellé főszponzor is járt egy kínai mobilcég képében. A Premier League meccsei olyan nagy nézettségnek örvendenek az ázsiai birodalomban, hogy a támogatónak bőven megérte a tranzakció, hiszen a két honfitárssal (marketingértékben) megerősített csapat kiváló reklámhordozóvá vált. Aztán persze amikor Li Tie folyamatos sérülések miatt kikerült a gárdából – Li Vej-feng pedig gyakorlatilag soha be sem került –, hamarosan a szponzoráció is megszűnt.

A liverpooli kékek példája már jelzi a rögtön felmerülő kérdést: meddig számít a marketingérdek és honnantól veszi át a döntés jogát a szakma? A pontos választ Sir Alex Ferguson adta meg, aki kis különbséggel igazolt le egy koreai és egy kínai futballistát is Pak Dzsi Szung és Tung Fang-cso személyében. Előbbi alapember lett, utóbbi viszont csupán pár alkalommal lépett pályára, majd kiadták az útját. (Hogy Pak esetében mennyire egyértelmű volt a pénzügyi szándék, azt maga a játékos is elismerte nemrég a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjújában – és kifogása sem volt ellene.)

A marketingérték tehát nem minden: csak akkor tudja a csapatnál (és a csapatban) tartani a futballistát, ha a megfelelő szakmai értékekkel is társul.

De vissza Barcelonába! A spanyol történelem XV. századát határozta meg a reconquista, az Ibériai-félsziget területeinek visszafoglalása a hódító araboktól. Az újkori katalán reconquista Cesc Fabregas visszaszerzésére irányult (bár tudjuk, hogy az arabok már a futballban is a spájzban vannak…), sikeresen. Természetesen még véletlenül sem akarom Fabregast egy kalap alá venni a fentebb felsorolt ázsiai játékosokkal, főleg nem futballnívó alapján, de a közös vonások jól megállapíthatóak.

A nem elhanyagolható sportszakmai szempontokon túl a barcelonai ügylet PR-üzenete egyértelmű mind befelé, mind kifelé: egyrészt aki a Barcában nőtt fel, az barcás is marad: a több játéklehetőség vagy más ok miatt távozó egykori La Masia-tagoknak is van visszaút, a család hazavárja őket a klubszlogen szellemében. Másrészt a katalán együttes ezzel is demonstrálta, hogy annyira jó a saját neveltjeire épülő csapata, hogy ha stratégiai erősítést akar, akkor azt is a saját holdudvarárából, korábbi játékosai köréből tudja megtenni, mert csak ők elég jók hozzá.

Mindez nagyon sok cél így együtt, és normál esetben ez nehezen lenne összeegyeztethető azzal, hogy a transzfernek a két klub gazdasági lehetőségeit és érdekeit is tükröznie kell – tudjuk azonban, hogy a Barcelona deklaráltan nem profitorientált, így (akárcsak a Real Madrid) könnyebben megengedhet magának egy marketing ízű igazolást. Hát még ha a végén a kellemes egyben hasznosnak is bizonyul.

Korábban mindig azt gondoltam, hogy sportfogadási csalók felkutatását és elfogását Charlie és Johnny Firpónak, alias Bud Spencernek és Terence Hillnek kellene végeznie, olyan hatékonysággal, ahogyan azt az …és megint dühbe jövünk című filmklasszikusban tették. De ahogy elnéztem a felvételeket K. Zoltán és társai elfogásáról, lehet, hogy a legendás testvérpár sem tudta volna tekintélyesebb erődemonstrációval végrehajtani a feladatot…

Komolyra fordítva: nehéz annál rombolóbb, a magyar futballt jobban károsító tevékenységet elképzelni, mint amit a letartóztatottak (és esetlegesen még szabadlábon lévő társaik, illetve más bandákhoz tartozó hasonszőrű bűnözők) elkövettek. Mégis pozitívumként kell tekintenünk az elmúlt napok eseményeire, mert végre elindult valami: voltak letartóztatások, nyilvánosságra kerültek mérkőzések és nevek (még ha találgatnunk is kellett a monogramokat, de nyilván nem volt nehéz dekódolni őket). Őszintén bízom benne, hogy ez még csak az első kavics volt a vízben, és a hullámok messzire jutnak el, így minél több név, meccs, összeg derül ki a bandák működési köréből, és minél hamarabb kiderül az igazság, jogerős ítéletek formájában.

Mert a legnagyobb kár, amelyet okoztak, talán éppen az volt, hogy minden és mindenki besározódott: a szurkolók már ott is bundát, tippmixelést látnak, ahol nincs is. Ez persze nem most kezdődött, megalapoztak ennek a hatvanas, hetvenes évek immár legendássá nemesedett megegyezéses meccsei, és persze a nyolcvanas évek totóbotrányai. Csak hogy amíg akkor csak olyan mérkőzésnél lehetett bundát kiáltani a lelátón, amelyen nem a várt végeredmény született, addig most már szinte bármilyen, a mérkőzés kimenetelét szinte nem is feltétlenül befolyásoló hibára rásüthetik – és rá is sütik – ezt a bélyeget.

Ne legyünk naivak: egészen bizonyos, hogy Magyarországon nem csak a Központi Nyomozó Főügyészség által a magyarországi futballmaffia Voldemortjának tartott K. Zoltán és társai foglalkoztak ezzel a jól fizető tevékenységgel, és arra sem vennék mérget, hogy valóban a nevezett ex-futballista lenne maga a Sötét Nagyúr. (Hacsak nem Johnny Firpo szállóigévé vált mondására gondolunk: „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét…”)

A sportág hitele csak akkor állítható vissza, ha – túl azon, hogy a nyomozók kiváló munkát végeznek – a futballtársadalom is mindent megtesz a megtisztulásért, és (többek közt) minden információt a hatóságok rendelkezésére bocsát ezekben az ügyekben. Maximálisan elismerem például, hogy Mészáros Norbert eltiltása és meghurcolása megfelelő bizonyítékok híján igazságtalan volt, ezért örülök a felmentésének, de ne feledjük: csak akkor téphető ki a bűnszövetkezet minden gyökere, ha alaposan megforgatjuk a földet. A sportjog sok helyen különbözik a normál büntetőjogtól, elég csak arra gondolni, hogy amíg utóbbit az ártatlanság vélelme jellemzi, addig előbbiben általában (mind a dopping, mind az eredménymanipuláció esetében) a zéró tolerancia érvényesül. Nagyon helyesen.

A magyar labdarúgásnak azonban más módon is ki kell vívnia saját maga megtisztulását. Le kell számolni minden kiskapuval, ügyeskedéssel, törvénykerüléssel: a színlelt arculatátviteli szerződésekkel, a pro-licences strómanokkal, és minden olyan elemmel, amely a hazai futball normakövetését, erkölcsi tartását ássa alá. A vezetőknek is olyan példát kell mutatniuk játékosnak, játékvezetőnek, szurkolónak és egyáltalán mindenkinek, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar labdarúgás nem tűri a korrupciót, átlátható viszonyokat akar és meg is teremti őket.

Ugyanez igaz persze a teljes magyar társadalomra, hiszen a futball nem tud kiszakadni abból a morális közegből, amely körülveszi – márpedig ha egy társadalom hétköznapjaiban jelen van a korrupció (vesztegetésként, hálapénzként, áfacsalásként, bárhogy), akkor nem olyan nagy meglepetés, ha az adott országok közállapotait mindig jól tükröző labdarúgásban is felüti a fejét. Csak éppen erre hiába is hivatkoznának a magyar futball vezetői – a megtisztulást belülről kell elkezdeniük.

Rendkívül lassú folyamat, amíg sikerülhet megváltoztatni a közvélemény hozzáállását, de e nélkül az alap nélkül hiába tartóztatják le a meccseket manipuláló bűnösöket, a szurkolók a jövőben is ugyanúgy megvádolják majd a hibázó futballistákat és játékvezetőket.

Mindenkinek megvan a maga feladata abban, hogy rend legyen a pályákon és a pályák környékén is.

„Azért sikertelen az angol válogatott a nagy tornákon, mert túl sok Angliában az idegenlégiós” – halljuk gyakran a sokak által nyilvánvalónak vélt igazságot, ezzel próbálván bizonyítani a külföldiek alkalmazásának hátrányait, és igazolni az erre irányuló szabályozások, többek közt a 6+5-ös szabály létjogosultságát.

Az angol példáról azonban a Republic együttes egyik sora jut mindig eszembe: „Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú híd…”

Ha ugyanis a két fenti tény között van egyáltalán összefüggés, akkor biztosan a másik irányban: nem azért sikertelen az angol válogatott, mert sok az idegenlégiós, hanem azért van szükség sok külföldire, mert az angol futballisták egész egyszerűen nem elég jók (amit a válogatott szereplése jelez).

Először is: az angol válogatott igazából soha nem volt sikeres. Abban az időszakban, amikor még valóban a futball tanítómesterei voltak, felsőbbrendűségi érzéseiktől vezérelve nem indultak a világbajnokságokon és egyéb tornákon, amikor meg végre rászánták magukat, a második világháború után, addigra már csak egy csapat voltak a bő élmezőnyből, de sohasem annak az elejéről. Vb-ken és Eb-ken összesen két alkalommal nyert eddig érmet az angol csapat (vagyis kevesebbszer, mint a magyar), mindkétszer hazai pályán, 1966-ban és 1996-ban, mégis mindig győzelmet várnak tőle – irreálisan.

A tavalyi világbajnokságon a fogadóirodák általában a harmadik legesélyesebb csapatnak rangsorolták az angolokat, de ennek nem szakmai okai voltak, hanem csak annyi, hogy a lelkes fogadó angolok komoly pénzeket tettek a sajátjaikra, a szorzók mesterséges leszorítására késztetve ezzel az irodákat. Fabio Capello vezetésével tehát semmi mást nem tett Dél-Afrikában az angol együttes, mint hozta a tényleges papírformát a korai kieséssel. (Érdekesség, hogy ennek ellenére talán csak pár percen múlt a nagy kiugrásuk: ha Landon Donovan nem lő gólt az Egyesült Államok–Algéria meccs hosszabbításában, akkor az angolok csoportelsőként jutnak tovább, elkerülik a németeket, és helyettük a Ghána–Uruguay–Dél-Korea ágra kerülnek, ahonnan sokkal egyszerűbben beevezhettek volna a legjobb négybe.)

De hogy a bevezetőben említett állítás következetlenségét még jobban lássuk, érdemes visszamenni kicsit az időben, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára. Túlzás nélkül állítható, hogy ekkoriban az angol klubcsapatok még jobban dominálták az európai kupaporondot, mint napjainkban bármikor: például az 1977 és 1982 között lejátszott hat BEK-döntő mindegyikét angol csapat nyerte, ráadásul három különböző! (Liverpool, Nottingham Forest, Aston Villa – de eközben a KEK-ben és az UEFA-kupában is rendszeresen döntőztek a különböző angol kis- és nagycsapatok a hetvenes években.) Mindezt gyakorlatilag idegenlégiós nélkül, hiszen az angol csapatok kereteiben akkoriban legfeljebb csak néhány skót, walesi, északír vagy ír futballista játszott, akik mindig is hazainak számítottak.

A válogatott ugyanakkor még a mostaninál is gyengébben szerepelt: az 1974-es és ’78-as világbajnokságra sem jutott ki, mint ahogy az 1976-os Eb selejtezőin sem tudta elverekedni magát legalább a legjobb nyolcig, a négyes döntőről nem is beszélve. Hogy ez az óriási különbség miért alakult ki a klubok és a nemzeti együttes eredményei között, érdekes szakmai elemzés témája lehetne, de az mindenképpen leszögezhető, hogy nem az idegenlégiósok száma okozta.

És akkor vissza az eredeti megállapításra: azért van szükség manapság Angliában sok külföldire, mert a helyi futballisták nem elég jók. Az nyilvánvaló, hogy az angol piac nyújtja a legjobb hátteret minél több európai élcsapat kitermelődéséhez: a kontinens vezető gazdasága biztosítja a magas életszínvonalat és a fogyasztóképes keresletet, amely találkozik a futball iránti hihetetlen fanatizmussal. Ez így együtt hatalmas bevételekkel látja el az angol klubokat, akik ebből rendkívül erős kereteket tudnak összehozni – de ha ezeket a játékosállományokat angol futballistákkal nem tudják feltölteni (mert azok nem elég jók hozzá), akkor egyszerűen feltöltik külföldiekkel.

Mindez még kiegészül azzal is, amiről egy korábbi írásomban már szó volt: a gazdaságilag legerősebb klubok, vagyis az angolok globalizálták legelőször és legerősebben marketingtevékenységüket, az ezzel járó kulturális nyitottság és a helyi közösségbe való beágyazódottság fellazulása pedig zöld utat adott a játékoskeretek globalizálásának is.

A sok légiós tehát csak egy tünet, nem maga a betegség – a külföldiek számának mesterséges korlátozása így csupán tüneti kezelés lenne, amely legfeljebb csak elfedi a szakmai képzésben fellelhető bajokat ideig-óráig, de semmiképpen nem orvosolja azokat.

Ismét előbújt a kérdés: hány csapat legyen az NB I-ben? Egy korábbi írásomban szó volt már erről, de érdemes visszatérni a témára, mert egyre – fogalmazzunk így – érdekesebb vélemények merülnek fel ennek kapcsán.

A futballvezérek most azzal próbálják magyarázni a 18-as csapatlétszámot, hogy a nagy közönséget vonzó két kelet-magyarországi csapat elbúcsúzna az élvonaltól, ami gazdaságilag nem lenne kedvező a magyar futball egésze számára. A gond csak az – ahogy azt a fenti írásban is kifejtettem –, hogy a hazai labdarúgás nem működik üzletszerűen, azaz bevételei döntő többségét nem a piacról, a fogyasztóktól (vagyis a szurkolóktól) szerzi, hanem tulajdonosai máshol megtermelt pénzét költik, amely vagy visszajön valahol hosszabb távon a gazdáiknak, vagy nem.

Tehát ha a bevétel – legalábbis a nagyobbik része – nem a szurkolótól jön, akkor nem mindegy, hogy hol hány szurkoló van? A magyar klubok bevételében alig néhány százalék származik a jegybevételekből, merchandising gyakorlatilag nincsen, komoly szponzorok eddig sem bukkantak fel sem Diósgyőrben, sem Nyíregyházán a futballmeccseket látogató tömegeket követve – valóban az rengeti majd meg labdarúgásunkat, ha ez a két csapat elbúcsúzik?

Könyörögöm, ne képzeljük magunkat az amerikai ligák franchise-rendszerébe, ahol valóban ilyen alapon hoznak döntéseket – ezért szeretnének például NFL-klubot Los Angelesbe, a legnagyobb médiapiacra –;ott ugyanis valóban a nézőtől jön a bevétel, nem a lelkes/megszállott/fanatikus/bolond (a megfelelő aláhúzandó) tulajdonosoktól.

Itt gyakorlatilag be is lehetne fejezni a gondolatot, de sajnos nem csak egyszerűen arról van szó, hogy kell-e az NB I-be ez a két klub. (Személy szerint semmi problémám velük, és kérem, ne is akarja senki így félreérteni a mondandót…)

Ahhoz ugyanis, hogy ezt keresztülvigyék, az új bajnokság előtt pár héttel kellene módosítani a versenykiíráson, a kiesők megmentésével felrúgni a sport általános szabályait, nyilvánvalóan kivételezni két egyesülettel. Milyen üzenete van mindennek a szurkolók, az üzleti szféra, a társadalom felé? A magyar futballban már megint (még mindig) mindent szabad? Itt nem érvényesek a szabályok? A rend, fegyelem, törvényesség hármast már nincs kin számon kérni, de a hitelességet igen, márpedig egy ilyen döntés a magyar futball maradék tiszteletét, megbecsülését is aláásná. Mindezt egy olyan célért, amely – a fent leírtak miatt – messze nem ér ennyit, azaz lényegesen többet veszítenénk a réven, mint amennyit nyernénk a vámon.

(Zárójelben: különösen érdekes az az érvelés, hogy azért ne legyen az NB I-ben csak 10-12 csapat, és ezáltal akár négy Debrecen–Videoton meccs egy évben, mert a futball „hagyománytisztelő sportág”. Az egy dolog, hogy nálunk vagy mondjuk Skóciában vannak-e komolyabb társadalmi hagyományai a labdarúgásnak, az viszont egészen biztos, hogy a futball egyik legősibb hagyománya az: az utolsó kiesik és punktum.)

De ha mindezt egyesek komolyan gondolják, akkor javaslom, ne álljunk meg itt, vegyük csak mégis elő az amerikai mintát! Nem is értem, hogy miért ragadunk le a 18 csapatos élvonalnál, minek egyáltalán feljutó és kieső? Amerikában is csak azt engedik indulni, aki mindenkinek tetszik, és a leggyengébbek is maradhatnak. Tessék tehát csak nyugodtan kiszórni a Paksot, a Pápát meg persze az MTK-t, minek ide csapat néző nélkül, helyettük telepítsünk még hatóságilag NB I-et Szegedre, Salgótarjánba, és persze akkor már Érdre is, elvégre az is megyei jogú város, több mint 50 ezer lakossal…

De ezt lassan még viccből végiggondolni is rosszabb, mint a magyar válogatott játékát nézni szombaton a németek ellen. Csak sajnos az sem vicc.

A Debrecen–Videoton csúcsrangadó kapcsán ismét többekben felvetődött a kérdés, hogy alakulhatott ki az, hogy a magyar futball történetében először két vidéki együttes megy ölre a bajnoki címért. Egyik korábbi írásomban ezt alaposan körüljártuk, jöjjön most egy ott nem szereplő, de széles körben ismert adalék, amelyet több hozzászóló is megemlített.

Amíg korábban a Real Madrid és a Barcelona működését az államhoz való hasonlóságuk okán neveztem „államinak”, addig idehaza ténylegesen „állami” klubok is működnek, hiszen nem egy helyen – részben vagy egészben – az önkormányzat, vagyis a „helyi állam” tulajdonában van a futballcsapat.

(Egyelőre csak zárójelben: mindez különösen érdekes a küszöbön álló erőteljes változások előtt, hiszen a leendő kormányfő többszörösen is deklarálta sport- és futballbarátságát, és úgy tűnik, hogy mindezzel szoros összefüggésben az MLSZ élére is sikerül megnyerni a legalkalmasabbnak vélt embert. Hogy az állam hogyan tud majd segíteni a magyar labdarúgáson, arról rengeteget lehet írni, és bizonyára fogok is. De egyelőre maradjunk az „állami” magyar kluboknál.)

Kiindulásképpen leszögezhetjük: a Debrecen–Videoton meccs két résztvevője talán nem is az aranyért csatázna ebben a szezonban, ha a helyi önkormányzatok nem nyúltak volna, illetve nyúlnának megfelelő időben a klubok hóna alá.

A székesfehérvári önkormányzat éveken keresztül volt a futballcég tulajdonosa és legfőbb támogatója Garancsi István színre lépése előtt, az élvonalbeli gárdák vezetői igencsak irigyelték a piros-kékektől a több tízmillió forintot elérő városi adományt. A helyi segítség elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a Videoton átvészelte a nehéz időket, és most már a magyar futball meghatározó egyesülete lehet.

Debrecenben jelenleg is a társaság negyedét birtokolja az önkormányzat, de ennél lényegesen nagyobb a jelentősége az egyéb, közvetett támogatásainak, ahogyan például a debreceni székhelyű TEVA gyógyszergyárat a klub mellé „irányította”, vagy ahogyan a helyi futballakadémia létrehozásában is szerepet vállalt. A polgármester pedig a leendő miniszterelnökkel együtt korábban a szurkolóknak megígérte, pártjuk választási győzelme esetén mindenképpen megépül a Loki új stadionja – ha ez megvalósul, az újabb jelentős lökést adhat a csapat fejlődésének.

De ne szűkítsük le az állami-önkormányzati szerepvállalást erre a két klubra, mert nem is itt érhető tetten leginkább a városi vezetők belépése a futballba. Jelenleg két olyan együttes is szerepel a magyar élvonalban, amelynek a helyi önkormányzat a többségi tulajdonosa: a Szombathelyi Haladást 51százalékban, míg a DVTK-t 100 százalékban birtokolja a város (illetve utóbbi esetében egy teljes egészében városi tulajdonban lévő nonprofit cég). Mindkét esetben a városi vezetők rendszeresen foglalkoznak is a csapattal, nyilatkoznak a fő kérdésekről, sőt adott esetben még a klub napi életébe is belefolynak, ahogy ezt a Haladásnál több átigazolás esetében is láthattuk.

Külön érdekesség, hogy Szombathely és Miskolc vezetése is baloldali – azaz a városatyák annak ellenére állnak teljes mellszélességgel a futball mögött, hogy nem az ő pártjuk tűzte zászlajára a sport és a labdarúgás stratégiai támogatását. A magyar sport elemi érdeke persze, hogy ilyen, pártok felett álló jelenség lehessen, amelyet minden oldalról egyformán pozitívan ítélnek meg. (Az persze már merőben más kérdés, hogy racionális-e az ilyen mértékű részvétel a klub irányításában a város részéről.)

De nézelődjünk még egy kicsit a magyar futballklubok cégbírósági bejegyzéseiben, mert találunk érdekességet. A Haladás és a Szombathely mellett három élvonalbeli labdarúgócég nincs még többségi magántulajdonban: a Kaposvár, a Paks és a Vasas tulajdonosa az eredeti egyesület, vagyis egy civil szervezet, amely helyzet – elvben – kicsit hasonló a Real és a Barcelona státuszához, de a gyakorlatban nem érdemes őket összevetni. Kaposváron és Pakson is a csapat legnagyobb támogatói között található az önkormányzat, máshogy nem is menne, hiszen ha a futballtársaság mögött nem áll anyagi kockázatot viselni képes tulajdonos, akkor a város szerepvállalása nélkül hamar bajba kerül a klub.

Ezt látjuk éppen a Vasasnál, ahol az egyesületi vezetők minden tőlük telhetőt (vagy talán még többet is) megtettek-megtesznek azért, hogy ismét valódi tulajdonosa legyen a cégnek, és ennek elmaradása rendkívül kétségessé teszi a csapat jövőjét.

Itt kanyarodhatunk vissza újra a főváros–vidék kérdéshez: amíg a kisebb városokban a lokálpatriotizmus miatt szorosabb a kapcsolat a helyi önkormányzat és a klubok között, addig Budapesten a csapatok mögött nincsen meg (vagy csak lényegesen kisebb volumenű) ez a segítség, mert bár a tradicionális fővárosi egyesületek múltja rendszerint helyben gyökerezik, a jelenkorban hordozott, egész országra kiterjedő imázsuk mégsem köti őket annyira az adott városrészhez; magához a fővároshoz meg végképp nem.

Ez a helyzet most –  de hogy az önkormányzati választások után is ugyanez lesz-e, arra nem vennék mérget…

Nemrég a Nemzeti Sport is címlapon foglalkozott a magyar labdarúgás átstrukturálódásával: a budapesti csapatok helyett a vidékiek vettek át az uralmat. A jelenséghez kapcsolódik néhány további érdekes gondolat.

A Miért? kérdésre adott válasz egyértelmű, magyar viszonylatban erős gazdasági háttér, illetve az abból fakadó eredményesség csak olyan klubnál alakulhat ki, amelynek van megfelelő piaca, fizetőképes kereslete.

Ezt a keresletet a vidéki fellegváraknál a lokálpatriotizmus, a hagyományos fővárosi csapatoknál pedig a klub népszerűsége, vagyis – mondjuk így – márkaereje biztosítja. Ilyen márka volt a Ferencváros, az Újpest vagy a Honvéd neve, ismertsége. A magyar futball megroggyanása magával hozta a márkák meggyengülését, ezt a budapesti együttesek a saját bőrükön érzik – az ő „tudásukat” így utolérte, majd lassan lehagyta a helyi értékeket pártoló vidéki közösségek teljesítőképessége. Mivel ez utóbbi kötődés nem csak a futballból ered, hosszabb távon stabilabb kapcsolatot biztosít a klub és a szurkolók között, akkor is, ha a teljes labdarúgás vonzereje hanyatlik.

Mondhatjuk persze, hogy kellettek ehhez a tőkeerős, áldozatkész tulajdonosok, mint Debrecenben Szima Gábor vagy Győrben Tarsoly Csaba, de ők sem ostobák, nyilvánvalóan olyan helyen fektetnek be, ahol van potenciál. Az tehát, hogy ők ott bukkantak fel, ahol, a saját esetleges klubpreferenciájuktól függetlenül is pontosan jelzi, hogy hol volt érdemes elkezdeni dolgozni.

A gyengülő márkák helyébe lépő lokálpatriotizmus fontosságát tökéletesen jelzi a fővárosi klubok átpozícionálódása is. A Honvéd körül megmaradt szurkolók nagy része csak Kispestként emlegeti a csapatot, a drukkerek többsége kerületi, városrészi kötődése miatt tartott ki a csapat mellett a korábbi nehéz időkben. Ez magyarázza a Hidegkuti-stadion elnéptelenedését is: az MTK nem kötődik semelyik fővárosi kerülethez sem, ezért nem táplálkozhat a szurkolói kör még egy kisebb mértékű lokálpatriotizmusból sem. Az a zsidó közösség pedig, amely az MTK létrejötte és második világháború előtti sikerkorszakai mögött állt, mára már nem tud (és/vagy nem is akar) megfelelő hátteret, piacot biztosítani a futballklub számára.

Apró érdekesség: hasonló tendencia az amatőr labdarúgásban is megfigyelhető. Vidéken, ahol egy megyei osztályú csapat egy települést képvisel, lényegesen többen vannak a meccseken, mint Budapesten, ahol sokszor baráti társaságok vagy a régi időkből fennmaradt, de mára tartalmukat vesztő és csak nevüket őrző vállalati csapatok mérkőznek meg. Kivételt képeznek persze a peremkerületek, városrészek egyesületei (Nagytétény, Rákoscsaba, Pestszentimre stb.), ahol fellelhető még a lokálpatriotizmusból fakadó közösségi érzés. Ez persze itt nem piacot, legfeljebb erősebb buzdítást jelent a szabadidejükben futballozók számára.

Az a gyakran hangoztatott érv tehát, amely szerint Budapesten túl sok az élvonalbeli csapat, voltaképpen igaz, csak az indoklás más, mint amit emlegetni szoktak. Nem arról van szó ugyanis, hogy a főváros gazdasági ereje alapján ne tudna eltartani több együttest, hanem a magyar futball gyenge piaca nem képes fenntartani ezeket a regionális kötődés nélküli márkákat.

Az, hogy külföldön  általában hány fővárosi csapat van az elitben, nem számít, ugyanis kevés helyen koncentrálódik olyan mértékben a népesség és a gazdasági erő a fővárosban, mint nálunk. Ha körülnézünk a nagy hagyományú futballal bíró országokban, csak Angliát találjuk hasonló helyzetben, ahol London lakossága meghaladja a teljes lakosság 10 százalékát (7.5 milliónyian a teljes angliai 50 millióból, de még a 60 milliós Nagy-Britanniát számítva is kilóg a főváros), és – láss csodát – öt londoni együttes is játszik a Premier League-ben, a Chelsea, az Arsenal, a Tottenham, a Fulham és a West Ham. Minden más ország esetében lényegesen dekoncentráltabb a potenciális piac, de a nagy klubok ugyanúgy a gazdaságilag fontos városokban jelennek meg, akár egy helyen több is (lásd Olaszországot vagy Spanyolországot, de a példákat lehetne sorolni a végtelenségig).

Magyarországon tehát  – ha a futball hazánkban megfelelő gazdasági alapokon állna – igenis lenne keresnivalója akár öt vagy hat erős budapesti együttesnek is, hiszen ha a 200 ezres Debrecenben (illetve a több mint félmilliós Hajdú-Biharban) létezhet egy Bajnokok Ligájáig eljutni képes klub, akkor a négyszer–tízszer nagyobb fővárosban miért ne lehetne több is? A magyar labdarúgás azonban egyelőre a legkevésbé sem áll megfelelő gazdasági alapokon – ezzel nem mondtam meglepőt –, így a Ferencváros és az Újpest melletti, egykor szintén erős budapesti márkák képtelenek piacot találni. Ettől még persze ott van az NB I-ben öt fővárosi csapat, de a Vasas közelmúltbeli agóniája, illetve az MTK és a Honvéd akadémiai irányváltása egyértelműen jelzi a máshol szűkülő lehetőségeket.

Kissé sarkítva azt is mondhatjuk tehát, hogy a Budapest–vidék viszonylat labdarúgásunk erejének indikátora: minél jobban dominálnak a vidékiek a bajnokságban, annál gyengébb a magyar futball, és fordítva.

Végül is –  tetszik vagy sem – a piac mindent egyenesbe hoz. Ha a magyar futball tovább gyengül, tovább csökken a budapesti csapatok száma, ha viszont megerősödik, újra átveheti a főváros a vezető szerepet.

A magyar sport gazdasági-jogi kérdései között számos olyan akad, amelyben nehéz közvetlen külföldi mintát követni, mert sok minden nem vihető át egy az egyben a magyar viszonyokra.

A futballhuliganizmusra mintát mindenképpen találunk, hiszen elég csak megnézni, hogyan fogtak neki a kérdésnek Angliában húsz évvel ezelőtt – a kérdés az, hogy Magyarországon eddig mindez miért nem került át a gyakorlatba. (Hogy a téma miért éppen most jutott eszembe, talán nem szorul magyarázatra.)

Ehhez először tekintsük át dióhéjban, hogy mi is történt Angliában.

A nyolcvanas évek brit stadionkatasztrófáit követő Taylor-jelentés elsősorban az állóhelyek megszüntetését és az alkoholárusítás betiltását eredményező ajánlásokról ismert. (Voltak egyéb érdekesek is, például hogy rendezzék a meccseket kora délután, hogy előtte kevesebb lehetősége legyen a szurkolóknak a stadionon kívüli alkoholfogyasztásra.) De a huliganizmushoz igazán azok a törvényjavaslatok kapcsolódnak, amelyeket 1991-ben el is fogadott a londoni parlament: ezek szerint büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedet lett a stadionokban tárgyaknak a pályára vagy más szurkolók felé dobálása, sértő vagy rasszista rigmusok skandálása, valamint az illetéktelen játéktérre lépés.

Nem a klubok hatáskörébe tartozik tehát, hogy az ilyen eseteket hogyan szankcionálják, hanem a bíróságok döntenek a stadionból való kitiltástól a letöltendő börtönbüntetésig terjedő ítéletekről.

A végrehajtáshoz megfelelő eszközöket is biztosítottak: a stadionokban kötelező olyan biztonsági szoba kialakítása, ahonnan a szintén kötelező zártláncú kamerarendszer felvételei alapján irányítható az elkövetők kiemelése. Az ehhez szükséges infrastrukturális háttér kialakítását ugyanabból a – szerencsejáték-bevételekhez kötődő – központi alapból támogatták, amely a teljes körű stadionrekonstrukciókhoz nyújtott segítséget a kluboknak. A brit bűnügyi hírszerzőszolgálaton belül ugyanekkor létrejött a futballhírszerzési egység, amelynek feladata a veszélyes huligánok felderítése és azonosítása lett.

Emellett szintén törvényi erő tette lehetővé, hogy a bíróságok által a stadionokból kitiltott személyek tartózkodási helyét meccsidőpontban ellenőrizzék, illetve a válogatott külföldi szereplései alkalmával a veszélyesnek tartott elemek kiutazását megakadályozzák.

Mindez persze viszonylag jól ismert nálunk is, mégsem sikerült hasonló lépéseket tenni. Van ugyanis egy fontos különbség. (Már túl azon, hogy nálunk megvalósítható lenne-e például a zártláncú kamerarendszer minden stadionban.) A fenti szabályozások bizony helyenként kifejezetten antidemokratikusak, ellentmondanak akár olyan alapvető jogelveknek is, mint az ártatlanság vélelme. (Amikor a 2002-es vb előtt mintegy 1200 angol szurkoló Japánba és Koreába utazását akadályozták meg, több jogvédő szervezet is tiltakozott – természetesen hiába –, mondván, nem bizonyítható, hogy az illetők bűncselekményt vagy szabálysértést fognak elkövetni.)

Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott mindezt meg merik tenni, azaz a többség védelme érdekében helyenként extrém módon korlátozzák bizonyos kisebbségek jogait. A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz húsz éve. A magyar jogalkotás és jogalkalmazás még nem jutott el az érettség azon fokára, hogy a jogokat ne csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is tudja.

Tegyük gyorsan hozzá: ez a legkevésbé sem futball- vagy sportspecifikus probléma, a magyar társadalom számos területén érződik a hatása, a tanárverésektől a politikai szélsőségekkel kapcsolatos fellépésig.

A magyar futball mai jogi tragédiája tehát, hogy miközben a végleges megoldás kívül esik a saját hatáskörén, az ilyen esetekkel folyamatosan rendkívül negatív képet fest magáról (elriasztva nézőt, fogyasztót, szponzort, befektetőt), ami akár tovább csökkentheti annak az esélyét, hogy a döntéshozókat maga mellé állítva megfelelő törvényi támogatást szerezzen a probléma kezeléséhez.

Egy biztos: a teljes magyar labdarúgás összefogása és közös akarata bizonyosan nem elégséges, de mindenképpen szükséges feltétele annak, hogy a kérdés idehaza is megnyugtatóan rendeződjön.

Rangos sportkonferencia helyszíne volt Budapest, Sepp Blatter nálunk folytatta 6+5-ös javaslatának korteshadjáratát. A futballvilág majd’ másfél évtizeddel a Bosman-szabály bevezetése után gyűjtött elég erőt ahhoz, hogy kontratámadást indítson az Európai Unió ellen – s immár reális esélye is van az egyenlítésre.

A javaslatot sportszakmai okok miatt indította útjára a FIFA, de tisztán sportgazdasági-sportjogi vonatkozásban is tartogat érdekességeket.

Először is: nem ütközik a 6+5 az EU elveivel? A FIFA szerint nem. Nézetük alapján egyrészt a hivatalos megfogalmazásban nem a futballisták nemzetisége (állampolgársága) szerepel, hanem „csak” az, hogy játszhat-e a klubnak otthont adó ország válogatottjában. Vagyis nem egy EU-kompatibilis általános ismérv, hanem egy sportszakmai tulajdonság szerint különböztetik meg a labdarúgókat. Ez persze ugyanaz, csak másként hívják, de mint tudjuk, a jog már csak ilyen. (Nem mindegy, hogy a vízben úszkálva pisilünk bele a medencébe vagy a trambulinra kiállva – pedig a vízminőség szempontjából a végeredmény ugyanaz.)

Másrészt a 6+5 nem a klubok által szerződtetett idegenlégiósok számát korlátozná, vagyis nem akadályozná a munkaerő szabad áramlását, „csak” a pályára lépő futballisták arányát szabályozná. Egy újabb medence.

De igazából nem is csak az a lényeg, hogy megfelel-e a javaslat az EU-szabályozásnak – nem véletlen, hogy a budapesti konferencia egyik fő mondanivalója az volt, hogy a sport speciális terület, ezért speciális kezelést igényel. Ahogy az Amerikában történt. Érdekes vonás ugyanis, hogy az amerikai gazdaság általánosságban sokkal liberálisabb, szabadabb, mint az európai, de a sport területén fordul a kocka: a tengerentúlon rendkívüli piackorlátozást tesznek lehetővé a sportban, a speciális iparág védelme érdekében, míg az alapvetően kötöttebb öreg kontinensen eddig az EU-szabályozások révén éppen hogy „lazítottak” a sport előírásain a légiósokra vonatkozó paragrafusok feloldásával. Ezt a folyamatot fordíthatja vissza, s terelheti „amerikai” mederbe a 6+5-ös javaslat. (Amerika és Európa összevetéséről később még lesz szó bővebben.)

Néhány jelenlegi anomáliát mindenesetre bizonyosan megszüntetne a szabály. Hogy ne menjünk messzire, a Soproni Ligában az EU-s állampolgárokon kívül sok egyéb náció fiai is „hazainak” számítanak, mint például a cotonou-i egyezmény országai, azaz 84 afrikai, ázsiai, közép-amerikai és óceániai állam. Vagyis (hozzáadva az EU-országokat és a velük azonos elbírálás alá eső egyéb európaiakat) nem az a ritka, ha egy külföldi nem számít külföldinek, hanem az, ha igen…

Tudjuk persze, hogy kiskapuk mindenhol vannak: számos dél-amerikai futballcsillag zsebében lapul valamilyen európai (rendszerint spanyol vagy olasz) útlevél, amely eddig egy országváltásnál is jó szolgálatot tett, hiszen – mondjuk – a brazil Ronaldinho Itáliában is remekül tudja használni spanyol, tehát EU-s állampolgárságát, de a 6+5 esetében ilyenkor neki is nehezebb lenne a váltás. Várható hatása lenne tehát a szabálynak, hogy nemcsak a hazai, hanem az adott országban már „meghonosodott” külföldiek kivándorlását is visszafogná.

Fel is merül egyből a kérdés: a semleges néző nem fog ezzel kárt szenvedni? Hiszen az angol és spanyol óriásklubok „világválogatottjainak” bizonyosan leáldozna (vagy baromi sok útlevelet kellene legyártatniuk az illetékeseknek…), ez pedig csökkentheti az európai futball vonzerejét és nemzetközi keresletét. Hasonló az eset az UEFA pénzügyi fair playéhez, ahol az „igazságtétel” szintén az érdeklődés rovására mehet.

Nem véletlen viszont, hogy ez a javaslat a FIFA-tól jött: a világszövetséget jobban érdekli a világbajnokság sikere, mint a Bajnokok Ligájáé, márpedig a 6+5 a nemzeti válogatottakat erősítheti még a topklubok piacvesztésének árán is.

Mégiscsak ez lehet azonban az a szituáció, amikor a sportág hosszú távú szakmai érdekei indokoltan felülírhatják a jelenlegi marketingszempontokat. Kevés ilyen eset fordul elő, önmagában is értékes hát a FIFA kezdeményezése – azért meg Blatternek külön dicséret jár majd, ha sikerül keresztülverekednie magát a brüsszeli bürokrácia bástyáin. De jó, ha tudjuk, mit veszítünk: soha többet nem lépnek pályára „galaktikus” klubcsapatok, sem Madridban, sem Londonban, sem máshol.

A magyar futball reprezentánsai ezen a nyáron már harmadszor mérik össze magukat svéd csapattal (Kalmar, Elfsborg és most a nyárutón a válogatott) – érdemes egy kisebb pillantást vetni a svéd sport hátterére is.

Sőt akkor már kiterjeszthetjük a témát egész Skandináviára – egyrészt mert általánosak a vonások, másrészt mert legutóbbi írásomban, ahol a Rosenborgot hoztam fel példának a BL-főtáblára jutó Debrecen számára, többen jogosan felvetették, hogy merőben más a két ország sportkulturális-sportgazdasági háttere. Lássuk, mennyiben.

De előbb ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Amikor tavaly nyáron a pekingi olimpia után sokan azon keseregtek, milyen kevés érmet (főleg aranyat) szerzett a magyar csapat, akkor azt mondtam: én nem az éremtáblázaton előttünk végzett országokkal cserélnék, hanem az egyaránt mögöttünk záró skandinávokkal, Norvégiával, Dániával vagy Svédországgal. (Magyarország 3–6*–2, Norvégia: 3–5–1, Dánia: 2–2–3, Svédország 0–4–1.)

Igaz ugyan, hogy utóbbi kettő például együttvéve sem tudott volna a minden idők egyik leggyengébb szereplését bemutató Magyarország elé kerülni az éremtáblázaton, de északon a lakosság nagyjából fele rendszeresen sportol, aktívan mozog. Melyik akkor az igazi sportnemzet?!?

Félreértés ne essék, nem akarom szembeállítani a hivatásos sportot a szabadidősporttal, mivel nincs is értelme: a kettő egymásra épül, egymást egészíti ki. A szabadidősport képezi a hivatásosok hátterét, utánpótlását és – ami gazdasági szempontból talán még fontosabb – fő piacát, hiszen egy sportág szurkolói között nagy számban vannak azok, akik maguk is űzik azt. A hivatásos sport ugyanakkor mintaként szolgál a szabadidős számára, példaképeket állít, ösztönzést nyújt.

Külön érdekességeket találunk, ha leszűkítjük a kérdést labdarúgásra, hiszen azt gondolnánk, hogy odafenn északon a téli sportok mellett nem jutnak tömegek a futballra – bár nálunk játszanának ilyen kevesen! A FIFA a hazánkkal nagyjából azonos lélekszámú Svédországban több mint félmillió igazolt labdarúgót tart nyilván – ez több mint négyszerese(!) a magyar adatnak (hazánkban 127 ezer futballistát rögzít ez az adatbázis). Négyszer több játékos, négyszer nagyobb merítési lehetőség, négyszer nagyobb piac... mindennek megvan az oka. Tegyük hozzá, hogy egyébként több mint kétmillió svéd (vagyis minden ötödik) tagja valamely sportegyesületnek, azaz nyilvántartott amatőr sportoló.

Norvégiában „csak" 350 ezer regisztrált futballista rohangál a pályákon (a „bűvöli a labdát" kifejezést azért erősnek éreztem volna:) ) , azonban az ottani lakosság csak feleakkora, mint a mienk vagy a svéd. Ezzel egyébként az egy főre jutó igazolt játékosok számában harmadikok a világon Szlovákia(!) és Németország után, ha a törpeállamokat nem számítjuk. (Ha igen, akkor is északiak állnak elöl: Feröeren minden tizedik lakos futballozik a 40 klub valamelyikében.) Ezen a listán egyébként mindegyik skandináv ország (Svédország és Norvégia mellett Dánia és Izland is) az első tízben van, a dánok nagyjából hasonló számokat „tudnak", mint a norvégok. A finnek is ott járnak a közelükben: ők mintegy feleannyian vannak, mint mi, de így is több az igazolt futballistájuk...

E különbségek elsődleges oka természetesen az életszínvonal eltéréseiben keresendő: északon többen engedhetik meg maguknak a rendszeres sportolást. Így ott a kultúra szerves része lehet a mozgás, a szabadidő aktív eltöltése. A szociális rendszer rendkívül erős, persze mondhatjuk erre némi malíciával, hogy ahol ennyien sportolnak, ott az egészségügynek sem kell annyi beteget ellátnia... Nem túl szívderítő mindenesetre a felismerés, hogy szinte minden ugyanoda, az anyagiakra vezethető vissza.

Azért ne ijedjünk meg, ez a különbség nem feltétlenül jelentkezik majd szombaton a pályán. Már csak azért is nehéz lenne ezzel „bizonyítani" a svédek fölényét, mert az egy főre jutó labdarúgók számában jobban állunk szerdai ellenfelünknél, a portugáloknál: náluk ötszázezerrel többen élnek, de csak ötezerrel többen futballoznak...

*Pars Krisztián ezüstérmét is beleszámoltuk

 

 

 

Nagyon régóta nem állt ilyen közel magyar csapat ahhoz, hogy a Bajnokok Ligája főtáblájára jusson, így érthető, ha sokakat érdekel, mennyit kereshet a DVSC-TEVA a Levszki elleni sikerrel. Ráadásul éppen most emelkedtek jelentősen, átlagosan több mint egynegyedével az elsőszámú európai kupasorozat hivatalos pénzdíjai – 7.1 millió euró, mintegy kétmilliárd forint ütheti a Loki markát, ha sikerrel veszi ezt az akadályt. (Azzal egyelőre ne is foglalkozzunk, hogy – kedvezőtlen forgatókönyv esetén – mennyivel lenne más a helyzet az Európa-ligában.)

Ez már önmagában a Debrecen éves költségvetésének több mint háromszorosa, azaz óriási ugrást jelentene a klub számára. Vizsgáljuk meg azonban röviden azt is, milyen egyéb bevételekkel gyarapodhat a BL-főtáblára jutó csapat.

A BL egyik főszponzora, a Mastercard rendszeresen végez kutatásokat, elemzéseket a sorozat pénzügyeiről, a Coventry Egyetem sportgazdasági professzora, Simon Chadwick vezetésével. Ezek alapján megállapították, hogy a csoportkörön is túljutó klubok nagyjából megduplázzák az UEFA-tól kapott pénzdíjukat a saját, UEFA-tól független bevételeikből, azaz a BL-meccsekhez kapcsolódó jegyeladásból, merchandising és egyéb értékesítésekből.

Ha számszerűsíteni akarjuk, az arány átlagosan a következő:

–az UEFA-tól kapott összegnek felét keresik meg a hazai BL-találkozók jegybevételéből;
–egynegyedét kereskedelmi jövedelmekből (merchandising, azaz ajándéktárgy-forgalmazás; kiegészítő szponzoráció, pl. emelt értékű mezszponzoráció; vendéglátás és egyéb bevételek a mérkőzéseken stb.);
–újabb egynegyedét pedig a játékosok értékének növekedéséből. (Ez utóbbi persze akkor jelentkezik konkrét bevételként, ha el is adják a futballistákat, és/vagy a nevüket felhasználva újabb kereskedelmi bevételre tesznek szert.)

Biztosra vehető, hogy ezeket az arányokat a Debrecen nem fogja tudni tartani, nem feltétlenül a saját hibájából: a magyar futballpiac egész egyszerűen nem olyan fejlett, mint a nyugat-európai országokban, sem a szükséges termékek és értékesítési technikák, sem a megfelelő fizetőképes kereslet nem áll rendelkezésre. Ezzel persze véletlenül sem mondtam semmi újdonságot, hiszen éppen emiatt nem tudnak a magyar klubok akkora bevételre szert tenni, hogy minden évben reális eséllyel pályázzanak a BL-főtáblára – de ahogy látjuk, emiatt akkor is hátrányban vagyunk, ha már sikerült a bravúr, mert gazdaságilag így kevésbé tudjuk kihasználni a lehetőséget. Persze nem fog Szima Gábor amiatt búslakodni, ha „csak” az UEFA-tól érkező 7 millió eurós bevétele lesz…

Érdemes azért eljátszani a gondolattal, hogy a fenti BL-kereseti arányokkal szemben milyen perspektíva nyílik a Debrecen előtt. A 7.1 millió euró felét (azaz mintegy egymilliárd forintot) kitevő jegybevétel akkor lenne elérhető, ha a három hazai csoportmeccsen egyaránt színültig töltené a Loki a Puskás-stadiont – 8000 forintos átlagjegyárakkal. Ez szinte kizárható, a kiemelés miatt a csoportkörben legfeljebb csak egy olyan ellenfél érkezhet, akivel a Debrecen telt házat tud produkálni (Budapesten). Szerencsés sorsolás esetén kb. egymillió eurós jegybevétel jöhet össze a három meccsen (átlagban 20 ezer néző meccsenként, 4000 forint körüli átlagjegyárral). Ez persze még mindig egy NB I-es középcsapat komplett évi költségvetése.

A félmilliárd forintnyi kereskedelmi bevételtől még messzebb van a Loki. A merchandisingbevételek megugrásának fő gátja a klub regionalitása: a reális célcsoportban már nehéz tovább fejlődni. Az új mezszponzorációnak ellentmond, hogy eddig éppen a nemzetközi meccsekre ürült ki a csapat dressze; mindenesetre ha a BL-re sikerülne egy új szerződést kötni, az tízmilliókat (akár 50 milliót is) hozhat a konyhára.

Reálisan a játékos értékének a növekedése az, amely a leginkább megdobhatja a DVSC számára a BL-bevételeket. Ha abból indulunk ki, hogy Dzsudzsák Balázst 500 millió forint körüli összegért adták el, két-három játékos értékesítéséből újra összejöhet hasonló summa. Persze ez a forrás a legbizonytalanabb, messze nem csak a klub ügyességén múlik a siker.

Összességében elmondható, hogy a Loki százmilliókkal toldhatja meg az UEFA-tól járó kétmilliárdot a BL-főtáblán, nagyon szerencsés esetben félmilliárd fölé is mehet. A magyar viszonyokat, a piac adottságait figyelembe véve ez komoly bravúr lenne részükről, de minden esélyük megvan rá.

Mi az értelme tulajdonképpen a Konföderációs Kupának? – kérdezte egy ismerősöm a brazil–dél-afrikai meccs után, amelyen a helyi sajtó szerint Kakáék úgy játszottak, mintha csak a vakációjukat töltenék Dél-Afrikában.

A válasz viszonylag egyszerű: a FIFA-nak akkor is ki kell szolgálnia a szponzorait, ha éppen nincs vb. A nemzetközi szövetség a világ egyik legnyereségesebben működő sportvállalkozása, ennek hátterét a vb adja, amely az olimpia után (sőt időnként előtt) a második a legnagyobb figyelmet vonzó (sport)esemény – az egyetlen probléma vele az, hogy csak négyévente rendezik. (Sepp Blatternek – sok egyéb „érdekes” ötlete mellett – korábban volt ugyan egy olyan felvetése, hogy kétévente legyen vb, páratlan években meg a kontinentális tornák, de szerencsére ennek értelmetlenségét rajta kívül mindenki egyből belátta, így meghátrált.)

Mi sem jelzi jobban a világbajnokság súlyát a FIFA gazdasági működésében, mint hogy a szervezet pénzügyi alapperiódusa sem egy év, ahogy az megszokott, hanem négy év – a teljes világbajnoki ciklus. (A vb-t követő évtől a következő vb évéig.) A legutóbbi, azaz a 2003–2006 közötti pénzügyi ciklusban a németországi világbajnokság jogai után 2.86 milliárd svájci frankot kasszírozott a szervezet (ebből csak a tv-s jogok 1.66 milliárdot tettek ki), miközben a négy esztendő teljes bevétele 3.24 milliárd volt – egyértelmű tehát, hogy ez jelenti a Blatter-művek gazdasági alfáját és ómegáját. (Akit minden részlet érdekel, ide kattintva megtekintheti a szervezet pénzügyi beszámolóját.)

Ez az egy lábon állás önmagában még nem lenne probléma, hiszen az a veszély nem fenyegeti a FIFA-t, hogy a vb megszűnik vagy összeomlik, viszont a szponzorok, akik rengeteget fizetnek a névhasználatért, joggal reklamálnak, hogy ne csak négyévente egyszer „produkáljon” valamit a szövetség, hanem sűrűbben. Ráadásul a sok pénznél is van több, a futballszervezet pedig keresi azokat a réseket, ahonnan még ki lehet pumpálni egy keveset. Ennek eredménye az, hogy a FIFA megpróbálja az egyéb eseményeit (pl. utánpótlás-vb-k) felfejleszteni, eladhatóvá tenni, illetve „lecsap” minden olyan rendezvényre, amely piacképesnek tűnik. Így szólított magához olyan eseményeket, amelyek eredetileg nem a FIFA égisze alatt működtek: a strandfoci-vb-t, a Toyota-kupaként ismertté vált klubvilágbajnokságot vagy éppen a Fahd király házi bajnokságaként induló Konföderációs Kupát.

Ezek közül egyértelműen a KK a legfajsúlyosabb (nem a Közép-európai Kupa, persze...), amelyet a FIFA az aktuális világbajnokságok előtti évben rendszeresen megtartott felkészülési tornákkal vont össze. Ilyenre példa az 1997-es Tournoi de France, amely remek ötletet adott Blatteréknek: legyen a KK a világbajnokság előtornája (addig ugye mindig Fahd király játszóterein, Szaúd-Arábia stadionjaiban futballoztak a csapatok), szolgáljon felkészülésül a vb-re, azaz „konfigurálja” ez a torna a világbajnokság rendezési feladatait. (Elnézést, valamivel meg kellett magyarázni nem igazán briliáns címet… ) Sőt, mint arra emlékszünk, a Tournoi sikerén felbuzdulva a FIFA nemcsak a vb előtt, hanem minden páratlan évben megrendezte a Konföderációs Kupát – erről kicsit nehezebb volt lebeszélni Blattert, mint a kétévenkénti vb-ről, de a gazdasági adatok végül elég beszédesek voltak.

A négyévenkénti KK viszont mindenképpen racionális vállalkozás, méghozzá gazdaságilag talán még jobban is, mint sportszakmailag. Bár a csapatok összetétele miatt ritka az olyan összecsapás, amelyen mindkét fél a világ legjobbjai közé tartozik, ne feledjük, hogy a hagyományos nagyhatalmakon, Európán és Dél-Amerikán kívüli együttesek gyakran óriási meghódítatlan piacot tudhatnak a hátuk mögött, és mivel kisebb a konkurencia (meg a nagycsapatok motivációja), nagyobb sikereket érhetnek el, mint a vb-n. A legjobb példa erre az Egyesült Államok csapata az idei KK-n, hiszen az amerikai piac meghódítása nagyon fontos a FIFA számára, márpedig a jenkiknek vb-döntőre még nincsen esélyük – itt és most azonban éltek a lehetőséggel, és ez jótékony hatással lehet a soccer fejlődésére. Ázsiából általában Japán vagy Dél-Korea a résztvevő, amelyek szintén rendkívüli potenciált hordoznak – ami tehát a szakmai színvonal szempontjából hátrány, az gazdaságilag jelentős előny lehet.

Ilyen szemüveggel nézve pechje volt Blatteréknek, hogy legutóbb Irak nyerte az ázsiai kontinensviadalt, de hát minden nekik sem sikerülhet. Ráadásul Ausztrália átsorolása miatt a kisebb piacú Új-Zéland a biztos befutó Óceániából, ez sem szerencsés a FIFA-nak – így a Kína, Japán, Dél-Korea, Ausztrália négyesből csak egy lehet ott a KK-n… (Kivéve persze, ha közülük valaki megkapja a 2018-as vagy 2022-es vb rendezési jogát – amire bárkivel nagy összegben mernék fogadni.)

És hogy miről álmodik Sepp Blatter? Olyan világbajnokságról, amelynek döntőjében Kína legyőzi az Egyesült Államokat a moszkvai stadionban, s a szervezők büszkék, hogy sikerült csaknem olyan magas színvonalú és biztonságos körülményeket teremteni, mint az etalonként emelgetett 2010-es dél-afrikai vb-n, a torna legnagyobb pozitív meglepetését nyújtó magyar válogatott tagjaiért pedig versenyt futnak a legerősebb nyugat-európai klubok. Elnézést, ez utóbbi már egy másik álom…

Előző írásomnak az volt a témája, hogy miért éri meg a tulajdonosoknak azokat a futballklubokat működtetniük, amelyek nem termelnek közvetlen nyereséget – merthogy szerte Európában ez a helyzet a csapatok döntő többségénél. Mint arról szó volt, e klubok jelentős része a tulajdonosok (akár egy-egy óriáscég) marketingeszközeként üzemel, s így más vállalkozásokban térülhetnek meg az együttesbe fektetett összegek.

A bejegyzéshez fűzött szinte mindegyik hozzászólás azt kérdezte: mi a helyzet Magyarországon? Éppen ezért – utólagos engedelmetekkel – nem ott reagálok külön-külön a felvetésekre, hanem itt, egyben.

Sokan arra utaltatok, hogy a magyar futballban ez nem (sem?) járható út, a labdarúgás alacsony presztízse és ebből fakadó kisebb reklámereje miatt. Tény, hogy ez ügyben jelentős a lemaradásunk (az már egy vagy inkább több következő írás témája lehet, hogy miért), de azért a magyar futball még mindig nagyon sok embert érdekel – különben ti sem kérdeztétek volna. És igen, még Magyarországon is megérheti egy tulajdonosnak reklámeszközként működtetni egy klubot. A hatásfok a fentiek miatt nyilván alacsonyabb, mint máshol, a tisztán üzleti érdek mellett a külföldön megszokotthoz képest jóval erősebben jelenik meg a futball szeretete és a futballban való tenni vágyás szándéka. Ezért általában nem a magyar óriáscégeket (OTP, Mol stb.) látjuk ezen a területen, hanem olyan vállalkozásokat, ahol az első számú vezető egymaga tud dönteni ilyen volumenű kérdésekben, akár személyes vágyai mentén is. (Ahogy az előző írásból kiderült, más országokban világszerte ismert multik is vállalnak szerepet; csak néhány példa ismétlésképpen: Philips, Gazprom, Red Bull stb.)

Mely magyar kluboknál figyelhető meg legjobban ez a stratégia? Az egyik legtipikusabb példa érdekes módon az NB II-ben látható: az újra az élvonalba igyekvő, Tatabánya és Szombathely után most Pápán székelő Lombard FC. Bíró Péter tulajdonos már a tatabányai korszak alatt úgy nyilatkozott, hogy jelentősen megnőtt a Lombard zálogház forgalma, amióta labdarúgócsapat is található a portfólióban. Menjünk tovább: az MTK ma már az utánpótlásképzésre építi a stratégiáját, a tulajdonosi köre is változott valamelyest, de a szoros összefonódás a Fotex-csoporttal megmaradt. (Ez jól megfigyelhető a Hidegkuti-stadionban is, hiszen a pálya mentén szinte csak a cégcsoport tagjainak reklámtábláival találkozunk.) Ahogy itt Várszegi Gábor, úgy Győrben Tarsoly Csaba volt az, aki a céget erre az útra terelte: az ETO FC a Quaestor tulajdonában van, és itt annyival színesebb a kép, hogy az együttes mellett a stadion is a cégcsoporté, így az ETO-park fejlesztése máris magyarázza, hogy az aranylábúak mellett (helyett) mi fordíthatja összességében kedvezővé a vállalkozást.

Magyar sajátosság a helyi önkormányzatok tulajdonosi szerepvállalása – ha többségi tulajdonosként egyre ritkább is, vidéki nagyvárosokban kisebbségi tulajdonosként (ám bizonyos kérdésekben akár ettől függetlenül vétójoggal) ez még mindig igen gyakori; így van például Debrecenben, Fehérváron és Zalaegerszegen is. E kluboknál persze a többségi tulajdonosnak lehetnek alapvetően más céljai, de azért a városvezetőknek nyilván jól jön, ha a futballisták mellett pózolhatnak egy-egy siker alkalmával.

(Bár csak zárójelben, de azért ne feledkezzünk el ennek a stratégiának a korábbi kudarcairól, amikor a tulajdonos nem tudta felmérni a futballklub irányításával járó terheket, és a csapat csődbe ment: ez történt a Stadler FC-vel, a Gázszer FC-vel és a Dunaferr SE-vel is. Utóbbi egyesület tökéletes példája lehetne e klubvezetési rendszernek, és bár más, kisebb anyagi terheket jelentő sportágban még működik, a futballban elhalálozott. Ráadásul az NB II-től idén visszalépő dunaújvárosi egylet nem jogutóda a korábbi bajnoknak.)

Tegyük viszont gyorsan hozzá, hogy ez a fajta klubirányítás nem csak a labdarúgásban jelenik meg, sőt: a pécsi vállalkozók tulajdonában lévő (bár legszebb napjaitól egyre távolodó) MiZo Pécs 2010 női kosárlabdacsapata, vagy éppen a szegedi cégek, mint a Pick vagy a Szeviép által irányított Pick-Szeged férfi kézilabda-együttes az élő példa arra, hogy más sportágakban is érdemes Magyarországon marketingeszközként működtetni egy sportklubot. (A Pick korábban kinyilatkoztatott célja éppen az a klubbal, hogy a nemzetközi kupaszereplések révén a külföldi, elsősorban német piacon terjessze a márka nevét.)

Ehhez hasonlóak olyan megaprojektek, mint a hungaroringi Formula–1-es (és a leendő balatonringi MotoGP-) nagydíj, vagy éppen a budapesti olimpia és a labdarúgó Eb megrendezésére benyújtott pályázatok – ám ez már tényleg egy újabb blogbejegyzés témája lehet…

De hogy visszautaljunk az előző írásban említett Berlusconira: ott még persze nem tartunk, hogy Magyarországon is egy futballklub „csináljon” miniszterelnököt, legalábbis Orbán Viktor nem az Erdért (ma már Felcsút), Bajnai Gordon pedig nem a 43. Sz. Építők miatt lett kormányfő…