Elkészült a magyar jogalkotás történetének első komolyabb szabályozása a futballhuliganizmus felszámolására – finoman szólva is vegyes fogadtatásra talált.

Önmagában a szigorítás nem meglepő, hiszen azt eddig is sokan mondták-gondolták, hogy a magyar hatóságok eddig nem léptek fel kellő eréllyel a rendbontók ellen, a meccsre járó szurkolók többsége azonban most mégis túl szigorúnak ítéli meg, ahogyan az az újpesti és más drukkerek tiltakozásából is látszik.

Ha a törvény nem szigorú, az a baj; ha szigorú, az a baj.

Tény, hogy a biztonsági személyzet újabb jogokkal történő felruházása aggályosnak tűnhet, de ne feledjük, hogy emiatt nem az övék a felelősség, hanem mindazoké, akik ezt a hatalmat a kezükbe adták. A jogalkotónak és az alkalmazónak, végső soron tehát az MLSZ-nek és a kluboknak kell garanciát nyújtaniuk arra, hogy ezzel a hatalommal a biztonságiak nem tudnak visszaélni: az eddigieknél komolyabb szűrésre lesz tehát szükség ahhoz, hogy valaki ilyen feladatot láthasson el sporteseményeken – mint ahogy, rendőr, polgárőr, határőr sem lehet akárki. Minden ebből fakadó probléma a szövetség illetékességét veti fel.

Másrészt ha valaki antidemokratikus elemeket vélne felfedezni az új törvényben, jusson eszébe, hogy a példának tekinthető angol szabályozás is hasonló vonásokat mutat, ellentmond akár olyan alapvető jogelvnek is, mint az ártatlanság vélelme. (Ilyen például a veszélyesnek tartott elemek tartózkodási helyének ellenőrizése meccsidőpontban, vagy kiutazásuk megakadályozása a válogatott külföldi szereplései alkalmával.) Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott a közjó érdekében helyenként extrém módon mernek korlátozni bizonyos jogokat.

A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz mintegy húsz éve – számunkra valóban furcsának tűnhet, hogy a jogokat nem csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is lehet. A kínai állam- és pártvezetés budapesti látogatásakor azonban már tapasztalhattuk, hogy a jelenlegi magyar kormány nem habozik új fejezetet nyitni a magyar jogállamiság történetében, ha úgy látja, hogy az ország érdekei ezt kívánják. Bizonyos szempontból ugyanennek az elvnek a megjelenését láthatjuk most a sporthuliganizmus kezelésében is.

Sokan mindezzel együtt úgy érvelnek persze, hogy a törvényalkotók estek át a ló túloldalára: ez elsősorban a fentebb említett „kisebbség”, vagyis a meccsre járó szurkolók véleménye. Nyilván nagyon fontos a véleményük – csakhogy a törvényt alapvetően nem azok érdekében hozták, akik még járnak meccsre, hanem azokért, akik már nem. Vagyis a „többségért”.

Akik még kint vannak a stadionokban, azokat vélhetően nem zavarja, ha mások elkövetik a jogszabályban megfogalmazott rendbontásokat – ők nyilván saját maguk elleni támadásként fogják fel, hiszen ők kerülhetnek sokkal könnyebben kiszolgáltatott helyzetbe, ha bármibe (vétlenül vagy sem) belekeverednek, számukra lehet kockázatosabb mostantól a szurkolás és a meccsre utazás. A törvény garanciát próbál nyújtani arra, hogy aki eddig otthon maradt, az immár bátran kimehet akár családostul is – már ha van kedve magyar futballt nézni.

Mindenkinek igaza van ugyanis, aki azt állítja, hogy a hazai labdarúgó-mérkőzések relatíve alacsony látogatottságának okai nem csak a huliganizmusban keresendőek, és a pályán mutatott teljesítmény talán nagyobb visszatartó erő, mint az esetleges rendbontások. A kettőt azonban nem lehet, és nem is szabad egymástól szétválasztani.

A futballmeccs mint szolgáltatás magában foglal mindent, amivel a néző a stadionban (és környékén) találkozik: az odajutást, a parkolási lehetőségeket, a beléptetést, a többi néző viselkedését, a vécék tisztaságát, a büfék minőségét és végül, de közel sem utolsósorban a két csapat produkcióját. Ez így egyben egy csomag, amelyről véleményt mondanak az otthon maradók. Hiba lenne azt gondolni, hogy ha ezek közül az egyik elemet fontosabbnak tartjuk, akkor csak arra érdemes koncentrálni – az sem mindegy ugyanis, melyikre milyen ráhatásunk van.

Azt törvénybe lehet foglalni, hogy a szurkoló nem futhat be a pályára, de azt nem, hogy a labdarúgónak mennyit kell futnia a pályán, vagy milyen százalékban kell pontosan passzolnia. A magyar futballvezetésnek az a feladata, hogy a szolgáltatási csomag minden szegmensét javítsa: fejlessze az infrastruktúrát, visszaszorítsa a rendbontásokat és – természetesen – emelje a játék színvonalát. Van, amit ebből gyorsabban meg lehet tenni, törvényekkel, adókedvezményes támogatással és egyebekkel, de van, amihez idő kell – Bozsik-programmal, akadémiákkal és egyebekkel.

Ugyanígy idő lesz persze az is, amíg a huliganizmus visszaszorítását célzó jogszabályok meghozzák eredményüket; kezdetben talán még csökkenhet is a nézőszám, ha az ultrák (akik nyilvánvalóan nem azonosak a huligánokkal) tovább folytatják demonstrációikat. A végcél azonban az, hogy hosszabb távon minden körülmény – infrastruktúra, nézőtéri biztonság, játék színvonala – adott legyen ahhoz, hogy megindulhasson a látogatottság növekedése, családokkal, gyerekekkel, nőkkel. Nincs más út.

Ez az út hosszú, de ha nem indulunk el rajta, soha nem érünk a végére.

Több verziót is felvázoltak az illetékesek arról, hogy a jövőben milyen lebonyolítás mellett rendezzék a magyar labdarúgó-bajnokságot – a jól megszokott 16 együttessel.

Mára eljutottunk oda, nem is kell különösképpen érvelni amellett, hogy gazdasági szempontból a legnagyobb probléma a csapatok száma: túl sok klub van a magyar élvonalban. A hazai futball iránt jelenleg megnyilvánuló fizetőképes kereslet – a szurkolók, illetve rajtuk keresztül a szponzorok és a média részéről – nem elégséges ahhoz, hogy 16 csapatot fenntartson, ehhez jelenleg nincsen megfelelő mennyiségű anyagi és szakmai tőke (magyarul: pénz és minőségi játékos) labdarúgásunkban. Hangsúlyozom, hogy ez nem csak és kizárólag az ország lakosságán vagy gazdasági erején múlik, a keresletet ugyanis a futball imázsa, a róla kialakult közkép alapjaiban határozza meg – ez akadályozza Magyarországon a megfelelő bevételeket.

(Zárójelben: Ha a futball megítélése egy országban rendben van, akkor már jöhet a nyers gazdasági erő. Ennek fontosságát illusztrálandó csak egyetlen példa: a 18 vagy 20 csapattal üzemelő európai bajnokságok egybeesnek a legmagasabb GDP-t felmutató országokkal. Németország, Anglia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Törökország és Hollandia – csak az oroszok hiányoznak az első nyolcból, a két 18 csapatos kakukktojás pedig Románia és Wales.)

Eddig persze semmi újat nem mondtuk, a fenti problémát nagyjából a 16 csapatos bajnokság mellett kardoskodók is belátják, de hozzáteszik: Magyarországon területi, történeti és még ki tudja, milyen okokból a 10-12 csapatos liga nem megvalósítható, hiszen ezzel hagyományos vidéki fellegvárak maradnának élvonalbeli képviselet nélkül. (Elég csak az őszi tabellára pillantani, de a korábbi évek is hasonló a tendenciát követtek.)

Ez tehát a magyar futball paradoxona: miközben a teljes iparág a kereslet hiányát nyögi, éppen ott nem tudnak a klubok stabilan megkapaszkodni a mezőny első felében, ahol elvben a legnagyobb kereslet nyílik a piac számára, ezért egy esetleges „erőkoncentrációból” (vagyis az élvonal szűkítéséből) pont az elméletileg legnagyobb erővel rendelkező csapatok maradnának ki.

Ha valakinek mindeddig nem tűnt volna fel, akkor ez a tény is kiválóan mutatja, hogy a magyar labdarúgás nem működik üzletszerűen. A klubok gazdasági erejét, szakmai munkához biztosított hátterét nem az általuk képviselt márka iránt megnyilvánuló kereslet határozza meg, hanem futballőrült tulajdonosaik anyagi lehetőségei; nem a piacról szerzik bevételeiket, hanem gazdáik zsebéből.

A megfelelő kereslet hiánya hasonlóvá teszi a magyar labdarúgást a rendszeresen demonstráló tejtermelőkhöz, akik az utcára öntik a tejet, mert nem tudják eladni – a futballstadionok kihasználtsága pontosan mutatja, hogy mennyi el nem adott terméket szórhatnának szét a hazai klubvezetők. Persze ha futball helyett tehenekkel dolgozik az ember, többször kell lemosnia magáról a szart – bár talán ez sem mindig igaz…

Természetesen vannak pozitív példák is, mint a Debrecen, csakhogy a komoly bevételeiket ők sem a magyar piacról szerzik, hanem külföldről, legyen szó akár a BL-pénzekről, akár a játékosaik értékesítéséről. Ez is csak azt bizonyítja tehát, hogy a magyar labdarúgás fizetőképes kereslete nem elegendő nyereséges (vagy legalább nullszaldós) klubok fenntartásához – főleg nem tizenhatéhoz.

Ez ugyanis a 16-os csapdája: az összmagyar kereslet növeléséhez javítani kellene a minőséget, ehhez csökkenteni a csapatok számát, azzal viszont még a jelenlegi alacsony kereslet is tovább csökkenne. Rövid távon, persze, tegyük gyorsan hozzá. Hosszabb távon viszont a teljes magyar futball megerősödése természetszerűleg hozná magával a legnagyobb potenciállal rendelkező vidéki bázisok visszatérését. Csakhogy egy vagy akár két MLSZ-választási ciklus is kevés vélhetően ahhoz, hogy ezt a hosszú távú hatást ki tudjuk várni.

A magyar sport gazdasági-jogi kérdései között számos olyan akad, amelyben nehéz közvetlen külföldi mintát követni, mert sok minden nem vihető át egy az egyben a magyar viszonyokra.

A futballhuliganizmusra mintát mindenképpen találunk, hiszen elég csak megnézni, hogyan fogtak neki a kérdésnek Angliában húsz évvel ezelőtt – a kérdés az, hogy Magyarországon eddig mindez miért nem került át a gyakorlatba. (Hogy a téma miért éppen most jutott eszembe, talán nem szorul magyarázatra.)

Ehhez először tekintsük át dióhéjban, hogy mi is történt Angliában.

A nyolcvanas évek brit stadionkatasztrófáit követő Taylor-jelentés elsősorban az állóhelyek megszüntetését és az alkoholárusítás betiltását eredményező ajánlásokról ismert. (Voltak egyéb érdekesek is, például hogy rendezzék a meccseket kora délután, hogy előtte kevesebb lehetősége legyen a szurkolóknak a stadionon kívüli alkoholfogyasztásra.) De a huliganizmushoz igazán azok a törvényjavaslatok kapcsolódnak, amelyeket 1991-ben el is fogadott a londoni parlament: ezek szerint büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedet lett a stadionokban tárgyaknak a pályára vagy más szurkolók felé dobálása, sértő vagy rasszista rigmusok skandálása, valamint az illetéktelen játéktérre lépés.

Nem a klubok hatáskörébe tartozik tehát, hogy az ilyen eseteket hogyan szankcionálják, hanem a bíróságok döntenek a stadionból való kitiltástól a letöltendő börtönbüntetésig terjedő ítéletekről.

A végrehajtáshoz megfelelő eszközöket is biztosítottak: a stadionokban kötelező olyan biztonsági szoba kialakítása, ahonnan a szintén kötelező zártláncú kamerarendszer felvételei alapján irányítható az elkövetők kiemelése. Az ehhez szükséges infrastrukturális háttér kialakítását ugyanabból a – szerencsejáték-bevételekhez kötődő – központi alapból támogatták, amely a teljes körű stadionrekonstrukciókhoz nyújtott segítséget a kluboknak. A brit bűnügyi hírszerzőszolgálaton belül ugyanekkor létrejött a futballhírszerzési egység, amelynek feladata a veszélyes huligánok felderítése és azonosítása lett.

Emellett szintén törvényi erő tette lehetővé, hogy a bíróságok által a stadionokból kitiltott személyek tartózkodási helyét meccsidőpontban ellenőrizzék, illetve a válogatott külföldi szereplései alkalmával a veszélyesnek tartott elemek kiutazását megakadályozzák.

Mindez persze viszonylag jól ismert nálunk is, mégsem sikerült hasonló lépéseket tenni. Van ugyanis egy fontos különbség. (Már túl azon, hogy nálunk megvalósítható lenne-e például a zártláncú kamerarendszer minden stadionban.) A fenti szabályozások bizony helyenként kifejezetten antidemokratikusak, ellentmondanak akár olyan alapvető jogelveknek is, mint az ártatlanság vélelme. (Amikor a 2002-es vb előtt mintegy 1200 angol szurkoló Japánba és Koreába utazását akadályozták meg, több jogvédő szervezet is tiltakozott – természetesen hiába –, mondván, nem bizonyítható, hogy az illetők bűncselekményt vagy szabálysértést fognak elkövetni.)

Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott mindezt meg merik tenni, azaz a többség védelme érdekében helyenként extrém módon korlátozzák bizonyos kisebbségek jogait. A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz húsz éve. A magyar jogalkotás és jogalkalmazás még nem jutott el az érettség azon fokára, hogy a jogokat ne csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is tudja.

Tegyük gyorsan hozzá: ez a legkevésbé sem futball- vagy sportspecifikus probléma, a magyar társadalom számos területén érződik a hatása, a tanárverésektől a politikai szélsőségekkel kapcsolatos fellépésig.

A magyar futball mai jogi tragédiája tehát, hogy miközben a végleges megoldás kívül esik a saját hatáskörén, az ilyen esetekkel folyamatosan rendkívül negatív képet fest magáról (elriasztva nézőt, fogyasztót, szponzort, befektetőt), ami akár tovább csökkentheti annak az esélyét, hogy a döntéshozókat maga mellé állítva megfelelő törvényi támogatást szerezzen a probléma kezeléséhez.

Egy biztos: a teljes magyar labdarúgás összefogása és közös akarata bizonyosan nem elégséges, de mindenképpen szükséges feltétele annak, hogy a kérdés idehaza is megnyugtatóan rendeződjön.