Jó lenne most persze csakis a válogatott aktuális mérkőzésével foglalkozni, de a szurkolók nagy részét valószínűleg minden bulvárfelhajtás nélkül is legalább annyira érdekli, hogy ki lesz a következő őrizetes a bundaügyben, mint az, hogy ki lesz a következő gólszerző a nemzeti együttesben.

Eddig is megdöbbentő volt, amit a csalássorozat felgöngyölítése során látott, tapasztalt az ember, de a „REAC-hadművelet” minden eddigi képzeletet felülmúlt.

Végignézve a rákospalotaiak 2007–2008-as bajnoki meccseit, az embernek tátva marad a szája: elképesztő, sokgólos eredmények egymás után, a kezdőcsapat több mint fele ma már rendőrségi eljárás alatt – a gyanút csak erősíti, hogy abban a szezonban a Sopron megszűnése és a Tatabánya ellehetetlenülése miatt nem volt kieső az NB I-ből, így a nevezett mérkőzéseknek gyakorlatilag nem volt tétje, a játékosoknak pedig vesztenivalójuk…

(Zárójelben: ez az MLSZ licencadó testületének felelősségét is felveti, hiszen hogyan kaphatott két olyan együttes is rajtengedélyt a bajnokság előtt, amelyikről már fél távnál kiderült, hogy nem tudja folytatni az élvonalban? Ez persze nem büntetőjogi, csupán szakmai felelősség – jól példázza, hogy mennyi minden ágyazhat meg a visszaéléseknek, és mennyire fontos, hogy a labdarúgás minden területén rend legyen.)

A szövetség új előírása mindenesetre holnaptól azonnal ki is zárja a gyanúsítottakat a további sporttevékenységtől, ami sokaknak túlzásnak tűnik: az ártatlanság vélelmét emlegetik, mondván, elhamarkodottan lehetetlenítenek el játékosokat és edzőket, és ezzel tönkre tesznek karriereket és egzisztenciákat.

Márpedig a jelen helyzetben egyetlen járható út van: a zéró tolerancia.

A mindenkori MLSZ-vezetőségek sok döntésével lehet vitatkozni, akik rendszeresen olvassák blogomat, tudják, hogy ezt többször megtettem (lásd még a fenti zárójeles megjegyzést), de a mostani határozatot csakis támogatni tudom, és ebben a tegnap történtek még jobban megerősítettek.

A különböző büntetőjogrendszerek örök dilemmája, hogy mi a fontosabb: a bűnösök megbüntetése vagy az ártatlanok megvédelmezése. Bűnös és ártatlan között a pontos határt szinte lehetetlen élesen meghúzni (azaz mindig lesznek tévedések, amikor valakit nem a határ megfelelő oldalára helyeznek), ezért a fő kérdés így fogalmazódik meg: inkább ússza meg egy kevés bűnös is, de ne bűnhődjön egyetlen ártatlan sem, vagy inkább bűnhődjön egy kevés ártatlan is, de ne ússza meg egyetlen bűnös sem?

Jól látszik, hogy az első eset alapelve az ártatlanság vélelme, a másodiké pedig a zéró tolerancia.

Az általános büntetőjogban, amelyben a kabátlopástól a szervezett bűnözésig minden előfordul, inkább az előzővel találkozunk – az állam érthető módon védeni igyekszik polgárai biztonságát, és nem kitenni megalapozatlan eljárásnak.

A sport fegyelmi eljárása (amely teljesen független a rendőrségi-bírósági intézkedésektől) viszont teljesen más. Ha egy jelenséget fel akarunk számolni, gyökerestől kell kitépni minden kinövését, márpedig – hogy tovább növeljem a képzavart –, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ha tiszta sportot akarunk, ki kell zárni mindent és mindenkit, ami és aki ezt veszélyezteti, márpedig ez csakis zéró toleranciával valósítható meg.

A sportszervezetek már korábban is megmutatták, hogy a sportot fenyegető pestisek ellen a lehető legkeményebb kézzel és a zéró tolerancia elvével lépnek fel: a dopping elleni harc a legjobb példája ennek, ahol szintén finomkodás nélkül tiltanak el versenyzőket, valamint szabályozzák az életüket néha percről percre. (Tudom, lehet arról vitatkozni, hogy tiszta-e most ettől a sport, vagy még mindig sokan élnek tiltott szerekkel, de ez nem a jogi álláspont kérdése, hanem a gyakorlati végrehajtásé és az orvostudományé.)

Mindez persze számos esetben túlzottnak tűnő ítéletekhez vezethet, akár az olimpiákról való örökös eltiltás, akár csak eljárási szabályok megsértése esetén (amint azt több magyar sportoló esetében is tapasztaltuk), de egyszerűen nincs más megoldás, mint a teljes vasszigor. Akit meg a személyiségi jogai zavarnak az állandó készenlét vagy a doppingellenőrök váratlan felbukkanása miatt, annak nem kötelező élsportolónak lennie és a hírnévért, dicsőségért harcolnia – a gyárban a futószalag mögött nem szokott razziázni a WADA.

Lehetne még számos példát hozni (elég csak az angol labdarúgó-szövetség rasszizmus elleni hadjáratára és Luis Suárez ebből fakadó nyolcmeccses eltiltására gondolni), de a lényeg ugyanaz: a sport máshogy működik, mint a normál igazságszolgáltatás.

A bundaügyre visszatérve: ez a fertőzés kétségtelenül sokkal veszedelmesebb a sportra nézve bármelyik korábbinál (még a doppingnál is, ahogy azt Jacques Rogge is elismerte), nem csoda hát, ha itt nem lehet lazítani az elveken.

Magyar viszonylatban ráadásul olyan problémáról van szó, amely akár teljesen lerombolhatja az amúgy sem túl szilárd lábakon álló hazai futball piacát és gazdasági hátterét, így a feladat nemcsak a sport tisztaságának megőrzése, hanem az egész iparág védelme.

Nincs fegyver, amelynek bevetése ebben a harcban túlzott lenne.

Elnézést, ha valaki éppen uzsonna közben olvasta el a címet, és felfordult tőle a gyomra – ugyanezt érezheti az ember akkor is, amikor a bundaügy egyre több részletére derül fény.

De nézzük a dolgot pozitívan: ez már a tisztulás jele.

Ha egy sebből elkezd folyni a genny, az a gyógyulás jele, egyfajta méregtelenítés, hiszen a szervezet így löki ki magából a káros anyagokat.

Ugyanezt látjuk most a magyar labdarúgás esetében is: egy korábban keletkezett seb tisztulását, ahol elkezdtek kilökődni a káros elemek. Az persze semmiképpen nem pozitív, hogy ilyen csalássorozatok megtörténhettek a hazai futballban; ez mindenképpen rossz fényt vet nemcsak az elkövetőkre, hanem sajnos a teljes közegre is. Az azonban mindenképpen pozitív, hogy az eddigi sugdolózások helyett, amikor a szurkolók és a labdarúgásban dolgozók egymás között emlegették, hogy mely mérkőzések manipuláltak, mely csapatok és játékosok tippmixelnek akár kollektíven, akár külön-külön, most már végre azok is foglalkoznak az üggyel, akikre elsősorban tartozik: a rendőrségi nyomozók.

Sokáig úgy tűnt, hogy a magyar hatóságok csak lassan mozdulnak rá a témára (Bochumból már rég jöttek a különböző hírek, amikor itthon még nem történt semmi), de végre rámozdultak, és pörög a gépezet. Ami eddig belülről feszítette a magyar labdarúgást, az most a felszínre tör, és ahogy a mesebeli Shrek mondta egy böfögés után: jobb kint, mint bent!

(A „jobb kint, mint bent” persze az őrizetbe vette labdarúgók, edzők, játékvezetők jelmondata is lehetne, nem véletlen, hogy az általuk tett vallomásokkal egyre nagyobb lépésekben haladnak a nyomozók.)

Most még tehát botránygócnak tűnik a magyar futball a letartóztatások és őrizetbe vételek fényében, de ezen az úton muszáj végigmenni, ha a végén el akarunk jutni oda, hogy labdarúgásunk megtisztul, és hitelessé válik a szurkolók, a közvélemény és nem utolsósorban az üzleti szféra szemében.

Ennek elérés már csak azért is nagy dolog lenne, mert tudnunk kell: ez a bundabotrány nem a magyar labdarúgás specialitása. A labdarúgáson belül nem magyar specialitás, Magyarországon belül pedig nem a labdarúgás specialitása.

Egy nemzetközi bűnszövetkezet tevékenysége a fő mozgatórugó ebben a történetben, amely Európában elsősorban a perifériákat célozza, vagyis a futballszempontból a kevésbé fejlett országokat – Magyarország nyilvánvaló terepe tehát a maffiának.

Azt pedig nem állíthatnák, hogy a magyar társadalom mereven elutasítja a korrupciót; a különböző közéleti hírek helyett vessünk csak egy pillantást a Transparency International legfrissebb, tegnap publikált felmérésére, amely a közszférában uralkodó korrupciótisztasági indexek alapján Magyarországot az 54. helyre sorolja a világban. A volt szocialista országok között még nem is állunk rosszul, csak páran előznek meg, de a nyugat-európaiaktól jelentősen le vagyunk maradva (egyedül Olaszországnál vagyunk jobbak, de ez nem nagy kihívás). Nem véletlen, hogy az élen álló skandináv országok futballistái nem érintettek a botrányban – Finnországban ugyan volt számos eset, de rendszerint légiósok, és nem helyi játékosok részéről.

Ha ehhez hozzávesszük a magyar gazdaság, egészségügy, kultúra és a teljes hazai közélet helyzetét, kissé sarkosan úgy is fogalmazhatunk: minden országnak olyan a futballja, amilyet megérdemel.

Nem azt állítom persze, hogy csak és kizárólag a külföldről érkező métely fertőzte meg a magyar társadalom problémái miatt védekezni képtelen hazai labdarúgást (bár ez sem áll messze a valóságtól) – a magyar futballnak is komoly felelőssége van a történtekben.

Visszamehetünk most akár a hatvanas-hetvenes évek legendássá nemesült megegyezéses mérkőzéseihez, de ha össze akarjuk azokat hasonlítani a mostani botránnyal, azt mondhatnánk, hogy amíg a régiek elszívtak egy-egy marihuánás cigarettát a házibulikon, addig a maiak heroinnal kereskednek nagy tételben.

Egy biztos: a magyar labdarúgásnak az egész ügyben a lehetőséget kell meglátnia. A lehetőséget arra, hogy megtisztuljon, kiálljon (szó szerint) ország-világ elé, nyilvánosan mossa le magáról a mocskot, és akkor elnyerheti a közvélemény bűnbocsánatát. Itt a lehetőség, hogy a futball ne a társadalmi problémák béklyójában vergődjön, hanem példát mutasson, értéket és iránymutatást adjon a magyar lakosságnak, bebizonyítva, hogy érdemes a bizalomra, a példaképpé válásra.

Nincs más út.

A kérdés elsőre nyilván álnaiv és egyben költői, de mégis érdemes feltenni: miért kockáztatják labdarúgók a jó hírüket, egzisztenciájukat, lelkiismeretüket és esetenként a családjukat is némi többletjövedelemért?

Természetesen nem véletlen, hogy a fogadási csalások letartóztatottjai között nem találunk igazán ismert labdarúgókat és játékvezetőket, sem idehaza, sem külföldön. A monogramok alapján néha még a legvérmesebb szurkolóknak is muszáj találgatniuk, játékoskereteket böngészgetniük ahhoz, hogy azonosítsák, kikről is van szó. Ez nem fog változni: Lionel M. és Wayne R. helyett továbbra is csak hasonló kaliberű játékosokról és volt játékosokról lehet szó Magyarországon, nem kerülnek nagy halak a hálóba.

Ilyesfajta ügyletekbe elsősorban még idehaza sem a topjátékosok (és topjátékvezetők) keveredhetnek, hanem olyanok, akiknek jóval kevesebb a kockáztatni valójuk: a futballközeg belterjes világán kívül nincs nevük, presztízsük, és a jövedelmük is jóval alacsonyabb a magyar élcsapatok meghatározó labdarúgóinál. A maffia éppen ezért eleve őket célozza be, a közismert játékosokat meg sem próbálják bevonni.

Ennek egyszerű pénzügyi oka van: egy-egy meccsen a várható bevétel nem az adott versenysorozat fontosságától vagy a futballisták kaliberétől függ, hanem csakis a fogadóirodák által kínált nyereményszorzótól és a megtett téttől. A nyereményszorzó pontosan ugyanakkora lehet egy fontos és egy kevésbé fontos meccsen, ha a két csapat egymáshoz viszonyított játékereje a két mérkőzésen megegyezik, a szervezők által használt tét összege meg nyilván azon múlik, hogy mennyire bíznak a beszervezett játékosokban, és így a kívánt eredmény kialakulásában.

A fogadás legfőbb költsége viszont már a meccs és a futballisták minőségétől függ: minél jelentősebb találkozóról és minél ismertebb, jobb anyagi körülmények között élő játékosokról van szó, annál többet kell fizetnie a maffiának.

A bűnözők tehát a várható nyereségüket maximalizálandó akkor járnak a legjobban, ha minél érdektelenebb meccsen minél kisebb csapatok minél rosszabbul fizetett játékosait szervezik be, hiszen így azonos bevétel mellett lényegesen kisebb költséggel kalkulálhatnak. (Sőt a bevétel is nőhet, hiszen egyrészt a játékosokon megspórolt összegeket is feltehetik a meccsre plusztétként, másrészt a rosszabb anyagi helyzetben lévő futballista megbízhatóbb, azaz tovább növelhető a tét és így a nyeremény.)

Ebből egyenesen következik, hogy például a magyar Ligakupa tökéletes terepe a maffiának: senkit sem érdekel az eredmény, viszont sok olyan játékos jut szóhoz, aki a bajnokságban csak peremember, vagyis nem a jobban keresők közé tartozik. (Csak közbevetésként: a nyolcvanas évek totóbotrányaiban is a hasonló módon kiírt nyári Totó-kupa volt a bűnbanda egyik slágersorozata.) Ha én ma fogadási csalással foglalkoznék, idehaza bizonyosan a Ligakupa lenne a fő vadászterületem. Talán az MLSZ-nek is célszerű lenne elgondolkodnia azon, hogy érdemes-e fenntartani egy olyan sorozatot, amelyért sem a csapatok, sem a szurkolók nem rajonganak, és emellett a bundának is melegágya…

(A fentiek miatt számomra gazdasági alapon az is elképzelhetetlen, hogy a maffia például világbajnoki mérkőzéseket is manipuláljon, ahogyan arra Declan Hill is utal ismert könyvében. Egyszerűen nem érné meg jóval nagyobb összegeket kifizetni a játékosoknak egy kirakatban lévő eseményen, ha ugyanazt a nyereményt kisebb költséggel is bezsebelhetik. Kivéve persze, ha a maffiózók kivagyiságból meg akarják mutatni, hogy egy vb-meccset is meg tudnak venni, vagy olyan érveik vannak a játékosokkal szemben, amelyek nyomósabbak a pénznél…)

Érdemes leszögezni, hogy a labdarúgókat nem feltétlenül rögtön bundázási kéréssel keresik meg, hanem gyakran először csak anyagi segítséget, kölcsönöket ajánlanak fel a nehéz anyagi helyzetbe kerülő játékosoknak a futballközegben ismert személyek, mondván, nem sürgős visszaadni. Aztán egyszer csak mégis sürgőssé válik, és ha az adós nem tud törleszteni, akkor választhat a kölcsönadó „kreatív pénzteremtési javaslata” vagy az általa küldött behajtók között.

Tehát minden a pénzen múlik? Törvényszerű, hogy aki rosszabbul keres társainál, az eladja a lelkét az ördögnek?

Ha így lenne, nagyon sok bűnöző lenne Magyarországon. De számszerűleg valóban nehéz megállapítani, hogy melyik közeg a korruptabb: a magyar labdarúgás, vagy úgy egészében a magyar közélet? Márpedig a kettő nem választható el egymástól, a futball sem szakítható ki a hazai mindennapokból. Bőven lehet példákat hozni a labdarúgásunkban felbukkanó egyéb simlikre, mint ahogy közéletünk sötét oldalára is.

Ettől még persze nem kell elfogadni a bunda létezését, de tudni kell társadalmi kontextusában kezelni. És csírájában kell elfojtani minden kis apró rezdülését, vélt vagy valós felbukkanását – a labdarúgásnak így kell példát mutatnia a magyar társadalomnak, hogy visszanyerje hitelét.

Korábban mindig azt gondoltam, hogy sportfogadási csalók felkutatását és elfogását Charlie és Johnny Firpónak, alias Bud Spencernek és Terence Hillnek kellene végeznie, olyan hatékonysággal, ahogyan azt az …és megint dühbe jövünk című filmklasszikusban tették. De ahogy elnéztem a felvételeket K. Zoltán és társai elfogásáról, lehet, hogy a legendás testvérpár sem tudta volna tekintélyesebb erődemonstrációval végrehajtani a feladatot…

Komolyra fordítva: nehéz annál rombolóbb, a magyar futballt jobban károsító tevékenységet elképzelni, mint amit a letartóztatottak (és esetlegesen még szabadlábon lévő társaik, illetve más bandákhoz tartozó hasonszőrű bűnözők) elkövettek. Mégis pozitívumként kell tekintenünk az elmúlt napok eseményeire, mert végre elindult valami: voltak letartóztatások, nyilvánosságra kerültek mérkőzések és nevek (még ha találgatnunk is kellett a monogramokat, de nyilván nem volt nehéz dekódolni őket). Őszintén bízom benne, hogy ez még csak az első kavics volt a vízben, és a hullámok messzire jutnak el, így minél több név, meccs, összeg derül ki a bandák működési köréből, és minél hamarabb kiderül az igazság, jogerős ítéletek formájában.

Mert a legnagyobb kár, amelyet okoztak, talán éppen az volt, hogy minden és mindenki besározódott: a szurkolók már ott is bundát, tippmixelést látnak, ahol nincs is. Ez persze nem most kezdődött, megalapoztak ennek a hatvanas, hetvenes évek immár legendássá nemesedett megegyezéses meccsei, és persze a nyolcvanas évek totóbotrányai. Csak hogy amíg akkor csak olyan mérkőzésnél lehetett bundát kiáltani a lelátón, amelyen nem a várt végeredmény született, addig most már szinte bármilyen, a mérkőzés kimenetelét szinte nem is feltétlenül befolyásoló hibára rásüthetik – és rá is sütik – ezt a bélyeget.

Ne legyünk naivak: egészen bizonyos, hogy Magyarországon nem csak a Központi Nyomozó Főügyészség által a magyarországi futballmaffia Voldemortjának tartott K. Zoltán és társai foglalkoztak ezzel a jól fizető tevékenységgel, és arra sem vennék mérget, hogy valóban a nevezett ex-futballista lenne maga a Sötét Nagyúr. (Hacsak nem Johnny Firpo szállóigévé vált mondására gondolunk: „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét…”)

A sportág hitele csak akkor állítható vissza, ha – túl azon, hogy a nyomozók kiváló munkát végeznek – a futballtársadalom is mindent megtesz a megtisztulásért, és (többek közt) minden információt a hatóságok rendelkezésére bocsát ezekben az ügyekben. Maximálisan elismerem például, hogy Mészáros Norbert eltiltása és meghurcolása megfelelő bizonyítékok híján igazságtalan volt, ezért örülök a felmentésének, de ne feledjük: csak akkor téphető ki a bűnszövetkezet minden gyökere, ha alaposan megforgatjuk a földet. A sportjog sok helyen különbözik a normál büntetőjogtól, elég csak arra gondolni, hogy amíg utóbbit az ártatlanság vélelme jellemzi, addig előbbiben általában (mind a dopping, mind az eredménymanipuláció esetében) a zéró tolerancia érvényesül. Nagyon helyesen.

A magyar labdarúgásnak azonban más módon is ki kell vívnia saját maga megtisztulását. Le kell számolni minden kiskapuval, ügyeskedéssel, törvénykerüléssel: a színlelt arculatátviteli szerződésekkel, a pro-licences strómanokkal, és minden olyan elemmel, amely a hazai futball normakövetését, erkölcsi tartását ássa alá. A vezetőknek is olyan példát kell mutatniuk játékosnak, játékvezetőnek, szurkolónak és egyáltalán mindenkinek, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar labdarúgás nem tűri a korrupciót, átlátható viszonyokat akar és meg is teremti őket.

Ugyanez igaz persze a teljes magyar társadalomra, hiszen a futball nem tud kiszakadni abból a morális közegből, amely körülveszi – márpedig ha egy társadalom hétköznapjaiban jelen van a korrupció (vesztegetésként, hálapénzként, áfacsalásként, bárhogy), akkor nem olyan nagy meglepetés, ha az adott országok közállapotait mindig jól tükröző labdarúgásban is felüti a fejét. Csak éppen erre hiába is hivatkoznának a magyar futball vezetői – a megtisztulást belülről kell elkezdeniük.

Rendkívül lassú folyamat, amíg sikerülhet megváltoztatni a közvélemény hozzáállását, de e nélkül az alap nélkül hiába tartóztatják le a meccseket manipuláló bűnösöket, a szurkolók a jövőben is ugyanúgy megvádolják majd a hibázó futballistákat és játékvezetőket.

Mindenkinek megvan a maga feladata abban, hogy rend legyen a pályákon és a pályák környékén is.

Rengeteg magyar élvonalbeli labdarúgót ismerek, és személyesen róluk nem tudom elképzelni, hogy úgy adják-vegyék, manipulálják a meccseket, ahogy azt a bochumi ügyészség munkatársai állítják, vagy inkább csak sejtetni engedik.

Az azonban kétségtelen, hogy a hazai futball mindig is ideális táptalaja volt a megvesztegetéseknek, a pénzügyi kiskapuknak és az ügyeskedéseknek.

Mondhatnám úgyis, hogy ha bármi is igaz a bochumi vádakból, azért nemcsak a megvádolt játékosok felelősek, hanem a teljes magyar futballközeg is, élén a mindenkori klub- és szövetségi vezetőkkel.

A magyar labdarúgás szereplőinek általános normakövetése, törvénytisztelete, erkölcsi tartása soha nem volt túl erős, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

Az Aranycsapat korának féllegális csempészéseit, a bújtatott sportállásokat, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek klasszikus bundáit rá lehet fogni a szocializmusra is, de a futball minden időkben kialakította a maga kis üzelmeit.

Nézzünk csak pár jelenkori példát a sok közül. A magyar profi klubok túlnyomó többsége a mai napig nyilvános módon adót csal, megkárosítja az államot (vagyis némi demagógiával mindannyiunkat) azzal, hogy a futballistákat a közismert kettős szerződésekkel, vagyis minimálbért vagy annál alig többet tartalmazó munkaszerződéssel, és mellette a tényleges juttatásról szóló vállalkozói szerződéssel alkalmazzák. Tudom, persze, itt a csodaszer, az ekhós adózás, csak valahogy a kluboknak nagyon nem akaródzik áttérni erre a megoldásra. Nem csoda, hiszen még mindig többe kerülne az egyesületnek és a futballistáknak is, mint az eddigi törvényenkívüliség.

Hogy egy kevésbé fajsúlyos példát is felvessek: ha egy klub kiszemelt vezetőedző-jelöltjének nincsen meg a munkavégzéshez szükséges UEFA-licence, a legritkább esetben keresnek mást, inkább a szintén jól ismert strómanmegoldáshoz nyúlnak, azaz papíron más lesz a vezetőedző, de csak papíron. Az előző MLSZ-vezetés idején még elnökségi tagok is megjátszották ezt a saját klubjaikban, sőt maga a szövetség alelnöke is: a tisztelt grémium tehát a saját maga által hozott szabályokra tett nagy ívben. Igen, azt is tudom, hogy már új MLSZ-vezetés van, amelyben nem ülnek klubtulajdonosok (sem) – de a szabályok betartásáért és betartatásáért egyelőre az új vezetés sem tett sokkal többet, mint az előző.

És természetesen tisztelet minden kivételnek – őket nagyon meg kell becsülni. A baj csak az, hogy ha a „kivételek” sem szólalnak fel, akkor bizonyosan marad minden a régiben.

Mondhatjuk, hogy ezek a példák nincsenek egy szinten a mérkőzések elcsalásával; a szabályok és a szabályozók semmibe vétele azonban mindenképpen közös motívum, egy tőről fakadnak. Mert innentől a történet már színtiszta pedagógia: ha a gyerek azt látja a szüleitől, hogy lopnak, csalnak, hazudnak, akkor ő is ezt fogja tenni, mert ez lesz számára a természetes, nem alakul ki megfelelő morális értékrendje.

És milyen mintát látott mindeddig a magyar futballista? Mit tapasztalt maga körül, bármerre is nézett a klubházban?

Azt, hogy a szabályok „rugalmasak”, bármikor ki lehet játszani őket, hülyének lehet nézni a vezetőket, a szurkolókat, az állami szerveket – nem utolsósorban azért, mert ők ezt mind békésen tűrik.

(Zárójelben: ez egyben azt is jelenti, hogy a magyar futball közerkölcseinek állapotáért nemcsak maga a magyar futball felelős, hanem a teljes magyar gazdasági-társadalmi miliő is, kenőpénzestül, zuschlagjánosostul, kayaibrahimostul, mindenestül. A labdarúgás voltaképpen nem más, mint a társadalom egészének leképeződése.)

Félreértés ne essék: véletlenül sem szeretném előre felmenteni azokat a játékosokat – ha lesznek olyanok –, akiket esetlegesen majd mérkőzések manipulálásában bűnösnek mond a bochumi ügyészség, a Nemzeti Nyomozóiroda, az UEFA vagy bárki más; de az ő büntetésük egy kicsit mindenkié is lesz, még ha a „mindenki” nem is osztozik benne, sőt egyenesen kitaszítja, megbélyegzi majd ezeket a futballistákat.

Egyszer kellene csak az asztalra csapni. De az nagyot szóljon.