Sötét idők jönnek? Vagy szép új világ?

Mindkettőt vizionálták már arra, ha bevezetésre kerül az UEFA pénzügyi fair play rendszere. A friss Bajnokok Ligája-döntősök közül például a németesen precíz költségvetésű Bayern a szabályozás egyik legnagyobb nyertese, míg a Roman Abramovics fontmillióit eltapsoló Chelsea az egyik legnagyobb vesztese lehet.

De valóban fair-e ez a fair play? És valóban hoz-e gyökeres változásokat?

Az ismert alapelv – vagyis az, hogy a klubok (az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordított összegeken felül) nem költhetnek többet a piaci bevételeiknél, azaz nem lehetnek veszteségesek – elsőre szimpatikusnak tűnhet. Esélyegyenlőség, a deficites egyesületek ne kerüljenek jogosulatlan versenyelőnybe, és így tovább, és így tovább.

No de.

Most akkor a labdarúgás gazdasági alapokon működik vagy sem? Üzletszerűen vezetik a klubokat vagy sem? Akarja az UEFA, hogy ez így legyen vagy sem?

Az üzletszerű működés egyik alapismérve ugyanis éppen az, hogy a tulajdonos kockáztathat, befektethet, vagyis rövid távon akár veszteséget is vállalhat egy hosszabb távú nyereség reményében. Az UEFA-nak, úgy látszik, kőkonzervatív klubtulajok kellenek, akik nem reszkíroznak, nem mernek fejleszteni-fejlődni, akik csak szépen lassan pörgetgetik a mókuskereket.

Félreértés ne essék: az valóban nem fair, ha egy csapat úgy ér el sportsikereket, hogy közben tartozásokat halmoz fel, nem fizeti ki a játékosait vagy a partnereit, de ez közel sem ugyanaz, mint amikor valaki befektetési céllal előre veszteséget kalkulál, és rendezi is a deficitet a saját forrásaiból. Ez utóbbit igenis lehetővé kellene tenni, akár megfelelő biztosítékok (pl. bankgarancia) megkövetelésével – már, ha valóban hisszük, hogy a futball lehet üzlet, és valóban vonzó környezetet akarunk teremteni a piaci befektetőknek. Nekik köszönhetjük ugyanis mindazt, amivé a labdarúgás vált az elmúlt évtizedekben, és ami az UEFA-t is gazdaggá tette. (Ha pedig valakinek nem tetszik mindaz, amivé a labdarúgás vált, azon a pénzügyi fair play sem fog segíteni: a futballgazdasági szellem már kiszabadult a palackból, és nem lehet oda visszagyömöszkölni.)

Ez az anakronisztikus szabályozás azt sem veszi figyelembe, hogy sok klub stratégiájának eleve része, hogy működéséből nem közvetlenül akar nyereséget elérni (vagyis könyv szerint veszteséges lesz), hanem a tulajdonos egyéb vállalkozásain keresztül, amelyek a klubot egyfajta médiaeszközként használva profitálnak annak imázsából. Ilyen szinergiastratégiát alkalmaz például a Phillips tulajdonában lévő PSV, a Bayer által birtokolt Leverkusen, a VTB bank kezében lévő Dinamo Moszkva – és persze Abramovics Chelsea-je is.

De hogy visszakanyarodjunk Magyarországra: ha mondjuk Szima Gábor, Garancsi István vagy Tarsoly Csaba úgy döntene, hogy számára megér néhány százmilliós pluszkiadást (veszteséget) az, hogy pár év múlva csapata a Bajnokok Ligájában milliárdokat keressen, az UEFA fair playe miatt ezt akkor sem tehetné meg.

El lett tehát vágva az előrelépés útja a kisebb klubok számára. A szabályozás bebetonozza az élre a legnagyobb egyesületeket, hiszen tulajdonosi ráfordítással nem lehetne kipótolni a köztük és az üldözők közötti különbséget. (Üldözők alatt természetesen már nem a magyarokat értve, hanem a szűk európai elit után sorakozókat.)

Olyan ez, mintha minden játékos csak annyit edzhetne, amennyit a mestere előír neki, és ezen felül senki nem végezhetne pluszmunkát a saját szabadidejében – az UEFA-ellenőrök minden stadionban lezavarnák a pályáról azokat, akik kint maradnak a tréning után kapura lőni, mondván, ez nem fair azokkal szemben, akik nem maradnak kint, mert nem érnek rá.

Nyilván egy ilyen – kizárólag képzeletbeli – „edzésidős fair play” szabályozás betartatása nem lenne egyszerű, de ne feledjük, hogy a pénzügyi fair playé sem lesz az. Számos spekuláció látott már napvilágot, hogy próbálhatnak majd trükközni a klubok; a magyar futballvezetők akár még leckéket is adhatnának külföldi társaiknak, hiszen a licenceljárás során alaposan kitanulták a „lepapírozás” művészetét. Értelemszerűen mindenkinek az lesz majd a célja, hogy a veszteségbe forduló tulajdonosi hozzájárulás lehető legnagyobb részét „papírozza le”, azaz tüntesse fel valamilyen módon piaci bevételként, például szponzori támogatásként.

Az UEFA ígérete szerint ezt árgus szemekkel figyelik majd, de ha strómant alkalmaznak erre a célra, akkor már nehéz lesz bizonyítani a turpisságot. (Ebben az esetben a stróman egy külsős cég, amely névleg megköti a szponzori szerződést a klubbal, majd más formában visszakapja a tulajdonostól az átutalt összeget, esetleg még pár százalékkal többet is, szolgálatai fejében. A magyar klubok pontosan ilyen módszerrel hozták tető alá eddig az arculatátviteli megállapodásokat játékosaikkal, ugyanis az adószabályok miatt a futballisták nem köthettek megbízási szerződést direktbe az egyesülettel. Külön „marketingcégek” jöttek létre ennek lebonyolítására a magyar sportban, a klubok által fizetett 8-10%-os jutalékból élve.)

Lehetnek tehát jogos fenntartások azzal kapcsolatban, hogy meg tud-e valósulni a gyakorlatban a szabályozás – mindenesetre a fentiek alapján talán nem is nagy baj, ha nem.

A kérdés elsőre nyilván álnaiv és egyben költői, de mégis érdemes feltenni: miért kockáztatják labdarúgók a jó hírüket, egzisztenciájukat, lelkiismeretüket és esetenként a családjukat is némi többletjövedelemért?

Természetesen nem véletlen, hogy a fogadási csalások letartóztatottjai között nem találunk igazán ismert labdarúgókat és játékvezetőket, sem idehaza, sem külföldön. A monogramok alapján néha még a legvérmesebb szurkolóknak is muszáj találgatniuk, játékoskereteket böngészgetniük ahhoz, hogy azonosítsák, kikről is van szó. Ez nem fog változni: Lionel M. és Wayne R. helyett továbbra is csak hasonló kaliberű játékosokról és volt játékosokról lehet szó Magyarországon, nem kerülnek nagy halak a hálóba.

Ilyesfajta ügyletekbe elsősorban még idehaza sem a topjátékosok (és topjátékvezetők) keveredhetnek, hanem olyanok, akiknek jóval kevesebb a kockáztatni valójuk: a futballközeg belterjes világán kívül nincs nevük, presztízsük, és a jövedelmük is jóval alacsonyabb a magyar élcsapatok meghatározó labdarúgóinál. A maffia éppen ezért eleve őket célozza be, a közismert játékosokat meg sem próbálják bevonni.

Ennek egyszerű pénzügyi oka van: egy-egy meccsen a várható bevétel nem az adott versenysorozat fontosságától vagy a futballisták kaliberétől függ, hanem csakis a fogadóirodák által kínált nyereményszorzótól és a megtett téttől. A nyereményszorzó pontosan ugyanakkora lehet egy fontos és egy kevésbé fontos meccsen, ha a két csapat egymáshoz viszonyított játékereje a két mérkőzésen megegyezik, a szervezők által használt tét összege meg nyilván azon múlik, hogy mennyire bíznak a beszervezett játékosokban, és így a kívánt eredmény kialakulásában.

A fogadás legfőbb költsége viszont már a meccs és a futballisták minőségétől függ: minél jelentősebb találkozóról és minél ismertebb, jobb anyagi körülmények között élő játékosokról van szó, annál többet kell fizetnie a maffiának.

A bűnözők tehát a várható nyereségüket maximalizálandó akkor járnak a legjobban, ha minél érdektelenebb meccsen minél kisebb csapatok minél rosszabbul fizetett játékosait szervezik be, hiszen így azonos bevétel mellett lényegesen kisebb költséggel kalkulálhatnak. (Sőt a bevétel is nőhet, hiszen egyrészt a játékosokon megspórolt összegeket is feltehetik a meccsre plusztétként, másrészt a rosszabb anyagi helyzetben lévő futballista megbízhatóbb, azaz tovább növelhető a tét és így a nyeremény.)

Ebből egyenesen következik, hogy például a magyar Ligakupa tökéletes terepe a maffiának: senkit sem érdekel az eredmény, viszont sok olyan játékos jut szóhoz, aki a bajnokságban csak peremember, vagyis nem a jobban keresők közé tartozik. (Csak közbevetésként: a nyolcvanas évek totóbotrányaiban is a hasonló módon kiírt nyári Totó-kupa volt a bűnbanda egyik slágersorozata.) Ha én ma fogadási csalással foglalkoznék, idehaza bizonyosan a Ligakupa lenne a fő vadászterületem. Talán az MLSZ-nek is célszerű lenne elgondolkodnia azon, hogy érdemes-e fenntartani egy olyan sorozatot, amelyért sem a csapatok, sem a szurkolók nem rajonganak, és emellett a bundának is melegágya…

(A fentiek miatt számomra gazdasági alapon az is elképzelhetetlen, hogy a maffia például világbajnoki mérkőzéseket is manipuláljon, ahogyan arra Declan Hill is utal ismert könyvében. Egyszerűen nem érné meg jóval nagyobb összegeket kifizetni a játékosoknak egy kirakatban lévő eseményen, ha ugyanazt a nyereményt kisebb költséggel is bezsebelhetik. Kivéve persze, ha a maffiózók kivagyiságból meg akarják mutatni, hogy egy vb-meccset is meg tudnak venni, vagy olyan érveik vannak a játékosokkal szemben, amelyek nyomósabbak a pénznél…)

Érdemes leszögezni, hogy a labdarúgókat nem feltétlenül rögtön bundázási kéréssel keresik meg, hanem gyakran először csak anyagi segítséget, kölcsönöket ajánlanak fel a nehéz anyagi helyzetbe kerülő játékosoknak a futballközegben ismert személyek, mondván, nem sürgős visszaadni. Aztán egyszer csak mégis sürgőssé válik, és ha az adós nem tud törleszteni, akkor választhat a kölcsönadó „kreatív pénzteremtési javaslata” vagy az általa küldött behajtók között.

Tehát minden a pénzen múlik? Törvényszerű, hogy aki rosszabbul keres társainál, az eladja a lelkét az ördögnek?

Ha így lenne, nagyon sok bűnöző lenne Magyarországon. De számszerűleg valóban nehéz megállapítani, hogy melyik közeg a korruptabb: a magyar labdarúgás, vagy úgy egészében a magyar közélet? Márpedig a kettő nem választható el egymástól, a futball sem szakítható ki a hazai mindennapokból. Bőven lehet példákat hozni a labdarúgásunkban felbukkanó egyéb simlikre, mint ahogy közéletünk sötét oldalára is.

Ettől még persze nem kell elfogadni a bunda létezését, de tudni kell társadalmi kontextusában kezelni. És csírájában kell elfojtani minden kis apró rezdülését, vélt vagy valós felbukkanását – a labdarúgásnak így kell példát mutatnia a magyar társadalomnak, hogy visszanyerje hitelét.

Korábban mindig azt gondoltam, hogy sportfogadási csalók felkutatását és elfogását Charlie és Johnny Firpónak, alias Bud Spencernek és Terence Hillnek kellene végeznie, olyan hatékonysággal, ahogyan azt az …és megint dühbe jövünk című filmklasszikusban tették. De ahogy elnéztem a felvételeket K. Zoltán és társai elfogásáról, lehet, hogy a legendás testvérpár sem tudta volna tekintélyesebb erődemonstrációval végrehajtani a feladatot…

Komolyra fordítva: nehéz annál rombolóbb, a magyar futballt jobban károsító tevékenységet elképzelni, mint amit a letartóztatottak (és esetlegesen még szabadlábon lévő társaik, illetve más bandákhoz tartozó hasonszőrű bűnözők) elkövettek. Mégis pozitívumként kell tekintenünk az elmúlt napok eseményeire, mert végre elindult valami: voltak letartóztatások, nyilvánosságra kerültek mérkőzések és nevek (még ha találgatnunk is kellett a monogramokat, de nyilván nem volt nehéz dekódolni őket). Őszintén bízom benne, hogy ez még csak az első kavics volt a vízben, és a hullámok messzire jutnak el, így minél több név, meccs, összeg derül ki a bandák működési köréből, és minél hamarabb kiderül az igazság, jogerős ítéletek formájában.

Mert a legnagyobb kár, amelyet okoztak, talán éppen az volt, hogy minden és mindenki besározódott: a szurkolók már ott is bundát, tippmixelést látnak, ahol nincs is. Ez persze nem most kezdődött, megalapoztak ennek a hatvanas, hetvenes évek immár legendássá nemesedett megegyezéses meccsei, és persze a nyolcvanas évek totóbotrányai. Csak hogy amíg akkor csak olyan mérkőzésnél lehetett bundát kiáltani a lelátón, amelyen nem a várt végeredmény született, addig most már szinte bármilyen, a mérkőzés kimenetelét szinte nem is feltétlenül befolyásoló hibára rásüthetik – és rá is sütik – ezt a bélyeget.

Ne legyünk naivak: egészen bizonyos, hogy Magyarországon nem csak a Központi Nyomozó Főügyészség által a magyarországi futballmaffia Voldemortjának tartott K. Zoltán és társai foglalkoztak ezzel a jól fizető tevékenységgel, és arra sem vennék mérget, hogy valóban a nevezett ex-futballista lenne maga a Sötét Nagyúr. (Hacsak nem Johnny Firpo szállóigévé vált mondására gondolunk: „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét…”)

A sportág hitele csak akkor állítható vissza, ha – túl azon, hogy a nyomozók kiváló munkát végeznek – a futballtársadalom is mindent megtesz a megtisztulásért, és (többek közt) minden információt a hatóságok rendelkezésére bocsát ezekben az ügyekben. Maximálisan elismerem például, hogy Mészáros Norbert eltiltása és meghurcolása megfelelő bizonyítékok híján igazságtalan volt, ezért örülök a felmentésének, de ne feledjük: csak akkor téphető ki a bűnszövetkezet minden gyökere, ha alaposan megforgatjuk a földet. A sportjog sok helyen különbözik a normál büntetőjogtól, elég csak arra gondolni, hogy amíg utóbbit az ártatlanság vélelme jellemzi, addig előbbiben általában (mind a dopping, mind az eredménymanipuláció esetében) a zéró tolerancia érvényesül. Nagyon helyesen.

A magyar labdarúgásnak azonban más módon is ki kell vívnia saját maga megtisztulását. Le kell számolni minden kiskapuval, ügyeskedéssel, törvénykerüléssel: a színlelt arculatátviteli szerződésekkel, a pro-licences strómanokkal, és minden olyan elemmel, amely a hazai futball normakövetését, erkölcsi tartását ássa alá. A vezetőknek is olyan példát kell mutatniuk játékosnak, játékvezetőnek, szurkolónak és egyáltalán mindenkinek, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar labdarúgás nem tűri a korrupciót, átlátható viszonyokat akar és meg is teremti őket.

Ugyanez igaz persze a teljes magyar társadalomra, hiszen a futball nem tud kiszakadni abból a morális közegből, amely körülveszi – márpedig ha egy társadalom hétköznapjaiban jelen van a korrupció (vesztegetésként, hálapénzként, áfacsalásként, bárhogy), akkor nem olyan nagy meglepetés, ha az adott országok közállapotait mindig jól tükröző labdarúgásban is felüti a fejét. Csak éppen erre hiába is hivatkoznának a magyar futball vezetői – a megtisztulást belülről kell elkezdeniük.

Rendkívül lassú folyamat, amíg sikerülhet megváltoztatni a közvélemény hozzáállását, de e nélkül az alap nélkül hiába tartóztatják le a meccseket manipuláló bűnösöket, a szurkolók a jövőben is ugyanúgy megvádolják majd a hibázó futballistákat és játékvezetőket.

Mindenkinek megvan a maga feladata abban, hogy rend legyen a pályákon és a pályák környékén is.

Ma 112 éves az FTC, de aki arra számított, hogy Kevin McCabe távozása után máris boldogan lehet majd a Happy birthdayt énekelni, annak csalódnia kellett – akárcsak azoknak, akik az angol érkezésekor vizionáltak aranyérmeket, Bajnokok Ligáját és egyebeket.

Tény, hogy az öltözőben fotózkodó új klubelnök sem ígért azonnali megoldást a problémákra, az azonban mégis furcsának tűnhet, hogy amíg először „tarsolyban lévő” szponzorokról volt szó, addig a nemrég megtartott ankéton kiderült, hogy a klub nem vonzó a hirdetők számára.

Nélkülük viszont nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen a futballcsapat fenntartása – a zrt.-nek ugyanis nincs tulajdonosa. Papíron persze van, az FTC, de az nem valódi tulajdonos, aki tud hiányt finanszírozni, anyagi kockázatot és felelősséget vállalni, befektetni, hátteret biztosítani – hiszen saját magának sincsen.

Mi történik, ha a futball-zrt. veszteséges? Kinek kell akkor a zsebébe nyúlnia? Elvben ugyanis a tulajdonosnak kellene, de az nincs; a ma esti el clásico csapatai, a Barca és a Real (szintén tulajdonos nélkül) hitelből oldják meg ezt a kérdést, de a Ferencváros vélhetően nem talál erre megfelelő hitelezőt; marad tehát a tartozások felhalmozása, elsősorban természetesen a legnagyobb kiadási tételt jelentő játékosok felé. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a veszteséget a labdarúgók finanszírozzák, mintha ők lennének a tulajdonosok, de a legoptimistább esetben is minimum ők hitelezik meg a likviditási hiányt, vagyis ők maguk azok a hitelezők, akikre a klubnak szüksége van. Kéznél a segítség.

Ezek után nem meglepő a jelenlegi helyzet, a futballisták elbizonytalanodása, az öltözői egység hiánya;  kész csoda, hogy a csapat így is versenyben van a nemzetközi kupahelyekért. (Ez egyben sajnos a magyar bajnoki élvonal kritikája is – nem megbántva senkit, a Paks és a Kaposvár ragyogó szereplése ugyanígy a mezőny gyengeségét jelzi, mint ahogy a Videoton utcahossznyi előnye is.)

Hogyan tovább? Ha az egyesületnek, vagyis a hivatalos tulajdonosnak nincsen semmilyen vagyona, amit fejlesztésre és a veszteségek áthidalására használhat, és megfelelő piaci bevételei (jegybevétel stb.) sincsenek a veszteség elkerülésére, az egyetlen megoldás csakis olyan szponzorok becserkészése lehet, amelyek garantálni tudnák a nyereséges vagy nullszaldós működést. (Van persze még egy elvi lehetőség, hogy a vezetőség előrefele menekül, és vad igazolásokba kezd megfelelő anyagi háttér nélkül, arra alapozva, hogy a nemzetközi kupákban sikeres lesz a csapat és bevételt termel, amelyből minden visszafizethető, addig pedig a játékosok csak kitartanak valahogy – láttunk már ilyet a magyar labdarúgásban, s az ég óvjon attól, hogy ilyen felelőtlenségbe belevágjon az FTC.)

Tehát visszatértünk a szponzorokhoz. Vannak, lehetnek vajon ilyenek?

Bár az egyesületet irányító kormánypárti politikusok hangoztatják, hogy ők nem politikusként, hanem fradistaként kerültek a klub élére, a rájuk szavazó tagok korábban nyilvánvalóan nem a klub iránti elkötelezettségük, hanem a politikai hatalmuk miatt választották őket. Azt várják tőlük, hogy befolyásukat, pozíciójukat felhasználva hozzanak támogatókat a klub és a futballcsapat mellé. Eddig erre a nyilvánosság előtt nem került sor, legalábbis a kommunikációban üzleti alapú kapcsolatokra utaltak, de ha a jelenlegi helyzet tartós marad, akkor vélhetően muszáj lesz kijátszani a politikai kártyát.

Ez már csak azért sem lenne meglepő, mert az egyesület elnökének nyilatkozataiban időről időre visszaköszön a tekintélyelv. Amikor a futballcsapat klublicencéről volt szó, nem azzal érvelt, hogy meg tudnak felelni a feltételeknek, hanem azzal, hogy „mindenkinek” az az érdeke, hogy a Ferencváros NB I-es legyen. Még ha ez esetleg sokak szerint igaz is, ez azt jelzi, hogy a klubvezetés komolyan gondolja: a szabályok nem ugyanúgy vonatkoznak az FTC-re, mint másokra.

A klubvezetés ráadásul a zrt.-nél messzebbre is tekint, a stadiont, valamint a körülötte lévő területeket is visszavásárolná, sőt, a Népligetben is új létesítményeket húzna fel. A kulcskérdés ismét a „miből?”, hiszen amíg a zrt. 1 eurós vételárára volt pénz, az ingatlanokra már nyilván nincs, az FTC pedig nem tud ekkora hitelfelvétellel járó projekteket menedzselni és annak óriási anyagi kockázatát viselni. Itt is képbe kerülnek hát a befektetők; az újabb kérdés csak az, hogy mibe fektetnének be, ha a klub következetesen ragaszkodik ahhoz, hogy saját kézben tartsa a futballstadiont és a telkeket. Résztulajdont vásárolnának? Hitelt adnának? Vagy egyszerűen csak szponzorálnának? (Megvennék a stadion nevét?) Magyarul: hogyan származna ebből haszna a befektetőnek? Újra a politikán keresztül?

Rengeteg a kérdés, és lehet, hogy még a klubvezetők sem ismerik a válaszokat, vagy legalábbis nem tudják még, milyen mértékig vonják bele politikai tőkéjüket a problémák megoldásába. Hamarosan minden kiderül – különben minden felborul.

„Azért sikertelen az angol válogatott a nagy tornákon, mert túl sok Angliában az idegenlégiós” – halljuk gyakran a sokak által nyilvánvalónak vélt igazságot, ezzel próbálván bizonyítani a külföldiek alkalmazásának hátrányait, és igazolni az erre irányuló szabályozások, többek közt a 6+5-ös szabály létjogosultságát.

Az angol példáról azonban a Republic együttes egyik sora jut mindig eszembe: „Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú híd…”

Ha ugyanis a két fenti tény között van egyáltalán összefüggés, akkor biztosan a másik irányban: nem azért sikertelen az angol válogatott, mert sok az idegenlégiós, hanem azért van szükség sok külföldire, mert az angol futballisták egész egyszerűen nem elég jók (amit a válogatott szereplése jelez).

Először is: az angol válogatott igazából soha nem volt sikeres. Abban az időszakban, amikor még valóban a futball tanítómesterei voltak, felsőbbrendűségi érzéseiktől vezérelve nem indultak a világbajnokságokon és egyéb tornákon, amikor meg végre rászánták magukat, a második világháború után, addigra már csak egy csapat voltak a bő élmezőnyből, de sohasem annak az elejéről. Vb-ken és Eb-ken összesen két alkalommal nyert eddig érmet az angol csapat (vagyis kevesebbszer, mint a magyar), mindkétszer hazai pályán, 1966-ban és 1996-ban, mégis mindig győzelmet várnak tőle – irreálisan.

A tavalyi világbajnokságon a fogadóirodák általában a harmadik legesélyesebb csapatnak rangsorolták az angolokat, de ennek nem szakmai okai voltak, hanem csak annyi, hogy a lelkes fogadó angolok komoly pénzeket tettek a sajátjaikra, a szorzók mesterséges leszorítására késztetve ezzel az irodákat. Fabio Capello vezetésével tehát semmi mást nem tett Dél-Afrikában az angol együttes, mint hozta a tényleges papírformát a korai kieséssel. (Érdekesség, hogy ennek ellenére talán csak pár percen múlt a nagy kiugrásuk: ha Landon Donovan nem lő gólt az Egyesült Államok–Algéria meccs hosszabbításában, akkor az angolok csoportelsőként jutnak tovább, elkerülik a németeket, és helyettük a Ghána–Uruguay–Dél-Korea ágra kerülnek, ahonnan sokkal egyszerűbben beevezhettek volna a legjobb négybe.)

De hogy a bevezetőben említett állítás következetlenségét még jobban lássuk, érdemes visszamenni kicsit az időben, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára. Túlzás nélkül állítható, hogy ekkoriban az angol klubcsapatok még jobban dominálták az európai kupaporondot, mint napjainkban bármikor: például az 1977 és 1982 között lejátszott hat BEK-döntő mindegyikét angol csapat nyerte, ráadásul három különböző! (Liverpool, Nottingham Forest, Aston Villa – de eközben a KEK-ben és az UEFA-kupában is rendszeresen döntőztek a különböző angol kis- és nagycsapatok a hetvenes években.) Mindezt gyakorlatilag idegenlégiós nélkül, hiszen az angol csapatok kereteiben akkoriban legfeljebb csak néhány skót, walesi, északír vagy ír futballista játszott, akik mindig is hazainak számítottak.

A válogatott ugyanakkor még a mostaninál is gyengébben szerepelt: az 1974-es és ’78-as világbajnokságra sem jutott ki, mint ahogy az 1976-os Eb selejtezőin sem tudta elverekedni magát legalább a legjobb nyolcig, a négyes döntőről nem is beszélve. Hogy ez az óriási különbség miért alakult ki a klubok és a nemzeti együttes eredményei között, érdekes szakmai elemzés témája lehetne, de az mindenképpen leszögezhető, hogy nem az idegenlégiósok száma okozta.

És akkor vissza az eredeti megállapításra: azért van szükség manapság Angliában sok külföldire, mert a helyi futballisták nem elég jók. Az nyilvánvaló, hogy az angol piac nyújtja a legjobb hátteret minél több európai élcsapat kitermelődéséhez: a kontinens vezető gazdasága biztosítja a magas életszínvonalat és a fogyasztóképes keresletet, amely találkozik a futball iránti hihetetlen fanatizmussal. Ez így együtt hatalmas bevételekkel látja el az angol klubokat, akik ebből rendkívül erős kereteket tudnak összehozni – de ha ezeket a játékosállományokat angol futballistákkal nem tudják feltölteni (mert azok nem elég jók hozzá), akkor egyszerűen feltöltik külföldiekkel.

Mindez még kiegészül azzal is, amiről egy korábbi írásomban már szó volt: a gazdaságilag legerősebb klubok, vagyis az angolok globalizálták legelőször és legerősebben marketingtevékenységüket, az ezzel járó kulturális nyitottság és a helyi közösségbe való beágyazódottság fellazulása pedig zöld utat adott a játékoskeretek globalizálásának is.

A sok légiós tehát csak egy tünet, nem maga a betegség – a külföldiek számának mesterséges korlátozása így csupán tüneti kezelés lenne, amely legfeljebb csak elfedi a szakmai képzésben fellelhető bajokat ideig-óráig, de semmiképpen nem orvosolja azokat.

Nem tudom, Bernie Ecclestone meghátrált-e a mesterséges esőcsináló ötletével a sok kritika hallatán, vagy egyelőre csak erőt gyűjt az újabb felvetéshez az idei szezon kezdete előtt, de ha az én tanácsomat kérné (nem fogja), akkor csak támogatni tudnám az ötletet.

Az nem kérdés, hogy az üzleti versenyképesség érdekében muszáj izgalmasabbá kell tenni a Formula–1 versenyeit – és a cselekvés szempontjából mindegy, hogy miért alakult ki a jelenlegi helyzet. Ecclestone felelőssége nyilván elvitathatatlan az új pályák tervez(tet)ése során (hiszen az F–1-ben gyakorlatilag mindenért ő a felelős), rövidtávon azonban ezen már nehéz változtatni – marad a csodára, pontosabban az esőre várás minden versenyen.

Jöjjenek hát a locsológépek, legyen mesterséges eső!

Sokan kritizálták az ötletet, de nehéz elfogadni azt az érvet, hogy ez aláásná az autósport szellemiségét, sportértékét.

Először is: a Formula–1 nem sport.

Élvezetes és értékes versenysorozat, én is megnézek szinte minden nagydíjat, mint ahogy az is tény, hogy a versenyzők rendkívüli fizikai és szellemi teljesítményt adnak le a futamok másfél-két órája alatt – de ettől még ez nem lesz sport, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem ember küzd ember ellen fizikai és szellemi erejük, ügyességük bevetésével, hanem helyettük a döntő teljesítményt a gépek adják le. Természetesen minden sportágban nagy szerepe van a technológiának és a háttérnek (Cseh Laci akkor sem versenyezne egyenlő feltételek között Michael Phelpsszel, ha mindketten meztelenül ugranának a vízbe), de ennyire sehol nem kiszolgáltatott nekik a sportoló.

Ezzel persze nem találtam fel a csőben a lyukat, de ilyen körülmények között mégiscsak furcsa a „sportértékek” csorbulása miatt aggódni.

Miért ártana a sport szellemiségének a mesterséges eső egy olyan sorozatban, ahol
– nem az emberek teljesítménye a legfontosabb;
– büntetlenül lehet manipulálni, előre meghatározni az eredményt két versenyző között;
– a rendkívül szűkös pilótahelyeket ugyanúgy gond nélkül meg lehet vásárolni, mint a falusi búcsú dodzsemében;
– a szabályok évről évre össze-vissza változnak?

Amúgy meg a Formula–1-es autók versenyeznek épített pályákon, városi utcákon, országúton, korábban még oválpályán is, versenyeznek nappal, este és a kettő közötti átmenetben – miért ne lehetne egy vagy több (részben) vizes pályás futam is?

Hogy ez veszélyes lenne? Nem hinném, hogy az előre ismert időben előálló vizes pálya veszélyesebb, mint a váratlanul lehulló eső, amelynek kiteszik a pilótákat. És különben is, tessék az útviszonyoknak megfelelően vezetni – a 300 km/h-s száguldás kockázatait és mellékhatásait amúgy is mindenki vállalta, amikor beleült az autóba.

De hogy egy még fel nem tett kérdésre is válaszoljak: mi a Formula–1, ha nem sport? Hát cirkusz (tudom, száguldó…), pontosabban – gladiátorjáték. Mint az ókori római amfiteátrumokban a rabszolgák, úgy küzdenek a pilóták a nézők kegyeiért, helyenként ugyanolyan kilátásokkal. Egy Hispaniával vagy Virginnel rajtoló pilótának sincs több esélye a Ferrarik és a Red Bullok ellen, mint a puszta kezű ókeresztényeknek az oroszlánok ellen, és a külső manipuláció sem idegen, hiszen a csapatfőnökök utasításaihoz hasonlóan itt a cézár dönthet hüvelykujjával arról, hogy a két végső legjobb közül ki győzhet és ki nem.

És anno Róma ura az egész Colosseumot elárasztotta vízzel, hogy hajócsatákat láthasson az arénában, most pedig csak egy kis aszfaltlocsolásra van szükség a több izgalomhoz – nem olyan nagy kérés ez.

„A politika már most is betette a lábát az ajtóba, egész pontosan az elnökségbe [...]. A kérdés csak az, hogy a résnyire feszített ajtót meddig tárják ki."

Ezzel zártam tavaly őszi írásomat az FTC-ről, és mostanra elmondhatjuk: a résnyire nyitott ajtót teljes erőből berúgták. Bár – ha már mindenképpen ennél a hasonlatnál maradunk – nem is kellett erőset rúgni, hiszen belülről is szélesre tárták...

Mondhatnánk, hogy egyszerre két ügy is fut párhuzamosan a Ferencvárosnál, mivel az egyesület éléről az elnök-főszponzor, a futball-zrt-ből pedig a tulajdonos és stábja menekül hanyatt-homlok, de a két történet nyilvánvalóan összefügg. Ahogy a közelmúltban az FTC mindenkori elnökeinek munkáját a szurkolók mindig az alapján ítélték meg, hogy sikerült-e megfelelő tulajdonost állítaniuk a zrt. élére, úgy ez most sem fog változni.

És ahogy három évvel ezelőtt a megoldást a politika kierőszakolt közbenjárása hozta el, úgy most is felülről remélik már csak a segítséget, az aktuális kormányzópárt illetékeseitől.

Kevin McCabe is próbál igazodni a politikai kurzushoz, nemzeti húrokat igyekszik pengetni („visszaadjuk a Fradit a magyar népnek" stb.), ami persze sokkal szebben hangzik, mintha az igazi gondolatait foglalná közleménybe: „Könyörgöm, vigye már el tőlem valaki ezt az izét!"

És persze mutogat az angolosan távozni kívánó jelenlegi (vagy inkább volt?) tulajdonos mindenkire, aki nem segítette a munkáját: a gazdasági válságra, a klubot nem támogató önkormányzatokra és államra, az áfát jogosan vagy jogtalanul visszatartó APEH-re – csak saját magát nem helyezte górcső alá.

Ha az általa újsághirdetésekben rendkívül értékesnek állított klubot nem szemétlerakónak használja az elmúlt években, hanem értékének megfelelően kezelte volna, akkor most nem itt tartana. Ő azonban inkább a más csapataiban nem kellő egzotikus futballistákat gyűjtötte ide, akikkel még az NB II-es bajnoki cím is csak azért jött össze, mert a harmatgyenge Keleti csoportból már mindenki feljutott, aki fel akart.

Volt persze szó Bajnokok Ligájáról, volt marketingkampány, de a mögöttes tartalom, a termék silány maradt: arra csupán a létező legminimálisabb összeget szánta a tulaj, aki csakis az ingatlanprojekt beindulására várt. Amikor pedig rájött, hogy ez befuccsolt, akkor meglepve tapasztalta, hogy ingatlannal vagy anélkül, de a termék, vagyis a zrt. eladhatatlan – még 1 euróért is. Pedig éppen Kevin McCabe felelőssége, hogy semmit sem tett a futballcsapat értékének fejlesztéséért.

Mi lesz most?

Akár jön Berki Krisztián, akár nem, a legvalószínűbb forgatókönyv az anyaegyesület szerepvállalása, vagyis hogy az FTC százszázalékos tulajdont szerez a zrt-ben. Ez csak és kizárólag átmeneti megoldás lehet (és annak sem ideális), hiszen a tulajdonos nélkül álló klub bevételek híján képtelen fenntartani a futballcsapatot.

Két választás áll az egyesületi vezetők előtt: a „torgyáni" és az angyalföldi út.

Ha a politika ismét megpróbál gazdasági hatást kifejteni az FTC és a zrt. életére, csak ezúttal törvénysértések nélkül, akkor jöhetnek állami vagy állami kötődésű vállalatok szponzornak (ha a vezetők felvállalják ezt a nyílt kapcsolódást); és persze felbukkanhatnak magyar és külföldi magáncégek is, amelyeknek csupán jobb pozíciók reményében áll érdekükben közel kerülni a vezetéshez – ahogy mondjuk a Debrecenben bejegyzett gyógyszergyár vagy a Győrben letelepedett autógyártó tesz eleget a helyi városvezetés elvárásainak a szponzorációkkal.

Ha ez nem szimpatikus, akkor történhet az is, amit pár kerülettel arrébb a Vasasnál láttunk az elmúlt években: folyamatos élet-halál harc az anyaegyesület részéről a fennmaradásért, egyre gyengülő játékoskerettel és eredményességgel, az út legvégén az ificsapat harcba küldésével. A piros-kékeknek végül a 24. órában sikerült tulajdonost találniuk, de borítékolható, hogy a Ferencvárosnak ez sokkal nehezebb lesz – lényegesen szűkebb ugyanis az alkalmas személyek, cégek köre.

Nem kérdéses, hogy a politikusokat pajzsra emelő klubtagok melyik utat választanák.

Rengeteg magyar élvonalbeli labdarúgót ismerek, és személyesen róluk nem tudom elképzelni, hogy úgy adják-vegyék, manipulálják a meccseket, ahogy azt a bochumi ügyészség munkatársai állítják, vagy inkább csak sejtetni engedik.

Az azonban kétségtelen, hogy a hazai futball mindig is ideális táptalaja volt a megvesztegetéseknek, a pénzügyi kiskapuknak és az ügyeskedéseknek.

Mondhatnám úgyis, hogy ha bármi is igaz a bochumi vádakból, azért nemcsak a megvádolt játékosok felelősek, hanem a teljes magyar futballközeg is, élén a mindenkori klub- és szövetségi vezetőkkel.

A magyar labdarúgás szereplőinek általános normakövetése, törvénytisztelete, erkölcsi tartása soha nem volt túl erős, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

Az Aranycsapat korának féllegális csempészéseit, a bújtatott sportállásokat, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek klasszikus bundáit rá lehet fogni a szocializmusra is, de a futball minden időkben kialakította a maga kis üzelmeit.

Nézzünk csak pár jelenkori példát a sok közül. A magyar profi klubok túlnyomó többsége a mai napig nyilvános módon adót csal, megkárosítja az államot (vagyis némi demagógiával mindannyiunkat) azzal, hogy a futballistákat a közismert kettős szerződésekkel, vagyis minimálbért vagy annál alig többet tartalmazó munkaszerződéssel, és mellette a tényleges juttatásról szóló vállalkozói szerződéssel alkalmazzák. Tudom, persze, itt a csodaszer, az ekhós adózás, csak valahogy a kluboknak nagyon nem akaródzik áttérni erre a megoldásra. Nem csoda, hiszen még mindig többe kerülne az egyesületnek és a futballistáknak is, mint az eddigi törvényenkívüliség.

Hogy egy kevésbé fajsúlyos példát is felvessek: ha egy klub kiszemelt vezetőedző-jelöltjének nincsen meg a munkavégzéshez szükséges UEFA-licence, a legritkább esetben keresnek mást, inkább a szintén jól ismert strómanmegoldáshoz nyúlnak, azaz papíron más lesz a vezetőedző, de csak papíron. Az előző MLSZ-vezetés idején még elnökségi tagok is megjátszották ezt a saját klubjaikban, sőt maga a szövetség alelnöke is: a tisztelt grémium tehát a saját maga által hozott szabályokra tett nagy ívben. Igen, azt is tudom, hogy már új MLSZ-vezetés van, amelyben nem ülnek klubtulajdonosok (sem) – de a szabályok betartásáért és betartatásáért egyelőre az új vezetés sem tett sokkal többet, mint az előző.

És természetesen tisztelet minden kivételnek – őket nagyon meg kell becsülni. A baj csak az, hogy ha a „kivételek” sem szólalnak fel, akkor bizonyosan marad minden a régiben.

Mondhatjuk, hogy ezek a példák nincsenek egy szinten a mérkőzések elcsalásával; a szabályok és a szabályozók semmibe vétele azonban mindenképpen közös motívum, egy tőről fakadnak. Mert innentől a történet már színtiszta pedagógia: ha a gyerek azt látja a szüleitől, hogy lopnak, csalnak, hazudnak, akkor ő is ezt fogja tenni, mert ez lesz számára a természetes, nem alakul ki megfelelő morális értékrendje.

És milyen mintát látott mindeddig a magyar futballista? Mit tapasztalt maga körül, bármerre is nézett a klubházban?

Azt, hogy a szabályok „rugalmasak”, bármikor ki lehet játszani őket, hülyének lehet nézni a vezetőket, a szurkolókat, az állami szerveket – nem utolsósorban azért, mert ők ezt mind békésen tűrik.

(Zárójelben: ez egyben azt is jelenti, hogy a magyar futball közerkölcseinek állapotáért nemcsak maga a magyar futball felelős, hanem a teljes magyar gazdasági-társadalmi miliő is, kenőpénzestül, zuschlagjánosostul, kayaibrahimostul, mindenestül. A labdarúgás voltaképpen nem más, mint a társadalom egészének leképeződése.)

Félreértés ne essék: véletlenül sem szeretném előre felmenteni azokat a játékosokat – ha lesznek olyanok –, akiket esetlegesen majd mérkőzések manipulálásában bűnösnek mond a bochumi ügyészség, a Nemzeti Nyomozóiroda, az UEFA vagy bárki más; de az ő büntetésük egy kicsit mindenkié is lesz, még ha a „mindenki” nem is osztozik benne, sőt egyenesen kitaszítja, megbélyegzi majd ezeket a futballistákat.

Egyszer kellene csak az asztalra csapni. De az nagyot szóljon.

Felépülhet végre a magyar futball nemzeti stadionja – a kérdés most úgy vetődött fel, hogy a Puskás Ferenc-stadion helyén, esetleg annak átalakításával, vagy új területen, például a Fehér úton épüljön-e fel a létesítmény.

A helyszín megtartása mindenképpen megfontolandó, hiszen bevésődött már a köztudatba, számos egyéb sportlétesítmény van a közvetlen környezetében, egyfajta sportközpontja az országnak.

De hogyan alakítsuk át a Puskás-stadiont?

A megoldás egyetlen eszköz: a buldózer.

Lebontani atomjaira a földig, és felépíteni a helyén egy teljesen újat.

Lehet azon gondolkodni, hogy a Gellért-hegy tetejéről is jól kivehető külső építmény egy részét megtartsuk-e hagyománytiszteletből, egyfajta mementóként, de ez nem gátolhatja az új stadion modern jellegű kialakítását; legfeljebb csak a tőszomszédságában található szocreál szoborpark folytatásaként lehet létjogosultsága.

A Rákosi-éra tetőpontján, 1953-ban átadott Népstadiont a maga korában korszerűnek mondták, de a mai futballsztenderdek szerint alkalmatlan labdarúgó-mérkőzés rendezésére. A tribün egyrészt távol van a játéktértől – nem csak az atlétikapálya miatt, amúgy is túl sok a felesleges hely. Másrészt a lelátók lejtése is nagyon alacsony, így a felső helyek különösen messze kerülnek a gyeptől. Ennek következtében gyakorlatilag csak középről látható be jól a pálya, más helyekről már nem.

Érdekes egyébként arra gondolni, hogy ez a szerkezet az ötvenes éveknek korszerűnek számított – mert az egy dolog, hogy a mai stadionok hogy néznek ki, milyen a lejtése mondjuk a Nou Campnak vagy a San Sirónak, de ha nem mai, hanem korábbi létesítményeket nézünk, akkor is mást látunk.

Tegyünk egy kis történelmi utazást, nézzük meg minden futballstadionok atyját – a római Colosseumot!

Nem bolondultam meg, tényleg érdemes az ókori amfiteátrumot tanulmányoznia minden arénatervezőnek. Mivel ez abban a korban épült, amikor még nem volt pályavilágítás, óriáskivetítő és hangosbemondó, különös gondot kellett fordítani arra, hogy minden néző a lehető legjobban lásson és halljon, azaz megfelelő legyen a létesítmény vizualitása és akusztikája.

Ennek megfelelően a Colosseum lelátói közvetlenül a „játéktér” mellett kezdődnek, a tribünök meredeken ívelnek felfelé, és olyan ovális ívben zárják körbe a pályát, hogy minden négyzetcentiméter helyet maximálisan hasznosítanak a lehető legnagyobb befogadóképesség érdekében, tehát nincsen üres sarok lelátón.

(Azt már csak komolytalanul teszem hozzá, hogy a Colosseum megközelíthetőségével sincsen gond, hiszen metrómegálló is van mellette.)

De vissza a Puskás-stadionhoz! Természetesen megértem, ha sokan amiatt ragaszkodnának a létesítményhez, hogy a magyar sport – és nem csak a futball – számos fontos, legendás eseménye fűződik hozzá. Koromból adódóan az Aranycsapat meccseiről és teltházas kettős rangadókról lemaradtam, de még így is rengeteg felbecsülhetetlen személyes emléket őrzök erről a pályáról, és nagyon sajnálnám, ha ezeket már nem mesélhetném el a most egy hónapos lányomnak a helyszínen, pontosan ugyanott, ahol Hrutka vagy Koplárovics góljánál tomboltam, vagy Ibrahimovicénál – többször is – szótlanul meredtem magam elé.

És bár nem igazán szeretem az olyan példálózásokat, hogy bezzeg Angliában…!, mindenképpen megfontolandó, hogy ha az angolok meg tudtak „szabadulni” a régi Wembleyben őrzött emlékeiktől, akkor nekünk is menni fog. (Off topic: Ugyanez jut eszembe akkor is, amikor a magyar edzői kar azt mondja egy-egy szövetségikapitány-választáskor, hogy nagyon jó edzőink vannak, nem kell ide külföldi kapitány. Ha az angolok nem szégyellték ezt felvállalni, akkor talán nekünk sem kellene a mellünket verni.)

Ha azt akarjuk, hogy a magyar futballt külföldön komolyan vegyék, ahhoz alapfeltétel egy modern, minden előírásnak megfelelő létesítmény – is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az Európa-liga jövő évi fináléját például Bukarestben rendezik.) Bízom benne ugyanakkor, hogy a kormány és az illetékes szervezetek az újabb stadionrekonstrukcióra fordítandó összegek tervezésénél a kirakat mellett a hátországot sem tévesztik szem elől: egy nemzeti stadion felépítési költségének töredékéből – vagy éppen a debreceni aréna tíz-húsz százalékából – már megoldható lenne, hogy minden élvonalbeli stadionban lehessen télen is futballmeccset rendezni.

És futball nélkül egyetlen stadion sem mutat jól.

Ezt a bejegyzést eredetileg akkor akartam megírni, amikor Byron M. ecuadori lakost kábítószer-csempészet alapos gyanújával őrizetbe vették New Yorkban, de akkor valahogy elmaradt. Most azonban újra eszembe jutott, mert elkezdődött az Ázsia-kupa, Japánnal és Koreával, ráadásul a Kína–Kuvait meccsen máris a játékvezetőt támadták, hogy a sok-sok kilométerrel odébb, az FA-kupában ténykedő Howard Webbet ne is említsem.

Elismerem, nem egészséges dolog, de nekem minderről Byron M. ugrott be. (Akinek előéletéről sokáig csak annyit tudtunk, hogy a szülei nyilván többre értékelték az angol költészetet, mint az angol futballt.)

Lehet, hogy a pali kábítószert csempészett, az is lehet, hogy Ecuadorban csinált sok olyat a futballpályán, amit nem kellett volna, gyermekkorában talán még kisállatokat is kínzott, de egyvalamiben teljesen biztos vagyok: az ominózus 2002-es Dél-Korea–Olaszország meccset NEM csalta el. Komolyan.

Érdekes futballszociológiai jelenség, ahogy szurkolóként szerte a világon az ilyen eseteket kezeljük: a hibázó játékvezetőt – meg persze azt is, amelyikről csak azt hisszük, hogy hibázott – azonnal csalónak (tehát nem vakegérnek, dilettánsnak, indiszponáltnak stb., hanem szándékosan csalónak) könyveljük el. Ez a magatartásforma mélyen bennünk él, nagyjából az iskolában kezdődik, ahol a rossz jegyet adó tanárról egyből a rosszindulatot feltételezzük, majd végigvonul egész életünkön, és így jelenik meg a labdarúgópályán is.

Byron Morenót is azonnal csalónak kiáltották ki, mindenféle bizonyíték híján, feltételezések alapján.

Pedig miután az olaszok szinte végig vezettek, a koreaiak 88. percben esett egyenlítő góljánál nem Moreno tette oda a labdát a gólhelyzetben lévő Szol Ki Hjon elé (és esett utána rögtön hanyatt), hanem Christian Panucci; nem Moreno lőtt pár perccel később az üres kapu fölé néhány lépésről, hanem Christian Vieri; az aranygólnál nem Moreno hagyta fejelni An Dzsung Hvant, hanem Paolo Maldini; és mindezek közben nem Moreno bújt el egy tévéképernyő mögé a csapata irányítása helyett, hanem Giovanni Trapattoni.

A hibás azonban csakis egyedül Moreno lehetett, nem pedig a többiek. Miért?

Szociológiai szempontból a fentiek mellett egyfajta futballrasszizmussal is szemben állunk, annak is a kifinomultabb fajtájával. Az egyik oldalon itt vannak ezek a deli talján legények, az európai nők bálványai és a férfiak mintaképei, bronzbarna bőrrel és zselétől csillogó hajjal; a másik oldalon pedig azok a kicsi ferdeszemű ázsiaiak, akiknek az lenne a dolguk, hogy tofut főzzenek, miniatűr játékokat rakjanak össze vagy műanyag bóvlit áruljanak a 173-as busz végállomásánál, de még véletlenül se futballozzanak, főleg ne szervezetten, céltudatosan, motiváltan.

Tehát ha „azok” megverik „ezeket”, akkor az egyetlen elképzelhető magyarázat csakis valamiféle összeesküvés lehet, amelyben benne van a FIFA, a koreai kormány, a CIA, az FBI, a NASA, a karvalytőke, meg mindenki, aki az ilyenekben benne szokott lenni. Hiszen az nyilván nem eshet meg, hogy az egyik félnek szimplán csak szerencséje volt, a másik meg pont olyankor bénázott nagyokat, amikor nem kellett volna – elvégre a futballban ilyesmi soha nem szokott előfordulni.

Félreértés ne essék, véletlenül sem akarom azt mondani, hogy Moreno hibátlanul vezette volna azt a meccset: természetesen voltak tévedései. De nem csalt, azaz nem vezette szándékosan a hazaiaknak a meccset. A legjobban szemére hányt döntések, Francesco Totti kiállítása és Damiano Tommasi meg nem adott gólja még a felvételek alapján sem egyértelműek, így teljesen reális, hogy jóhiszemű ítéletek születtek.

És persze eszem ágában sincs Byron M.-et jó emberként beállítani; az már eleve sokat elárul valakinek a jelleméről, ha a sport világából jut el a kábítószer-csempészésig. Nyilván példásan meg fog bűnhődni ezért a tettéért – még ha sok szurkoló úgy is véli, hogy a sors másért szabja ki rá ezt a büntetést.

A cím a FIFA-t szponzoráló gyorsétteremlánc kiemelt termékének a neve az Öböl-menti országokban; lényegében egy girosz. (Egész ehető, nekem az Arab Emírségekben volt hozzá szerencsém.) De most, hogy a FIFA az arab világot is meghódítja saját és szponzorai termékével, valószínűleg többet fogunk majd hallani róla…

Mert ne tévedjünk: a 2022-es labdarúgó-világbajnokságot nem Katar kapta, hanem Arábia, még ha technikai okokból nem is utóbbi, hanem előbbi pályázott rá. Mellesleg az arab térség már többször is pályázott a világbajnokságra, Marokkó Egyiptom, Líbia és Tunézia személyében – Marokkó nem is járt olyan messze a sikertől.

A csütörtöki döntéssel a nemzetközi szövetség egyfajta történelmi adósságát pótolta, hiszen kevés olyan nagy kultúrterület van a világon, amely még nem rendezett futball-vb-t – Latin-Amerika, Dél-, Nyugat- és Észak-Európa, Észak-Amerika, a Távol-Kelet és Fekete-Afrika után. Ezek közül kettőt, Kelet-Európát és az arab világot tüntette most ki a FIFA (így lényegében csak Óceánia, India és Indokína vár a sorára), persze véletlenül sem kulturális felelősségétől, hanem üzleti érdekeitől vezérelve, új piacokat keresve a világ futballjának és szponzorai termékeinek.

Higgyük el nyugodtan: Katarban jó helyen lesz a vb.

Hogy meleg lesz? Az egy dolog, hogy hűtik a stadionokat (ami egyébként nem arab találmány, az athéni olimpián is alkalmazták), de furcsa az amerikaiak háborgása, amikor éppen az 1986-os mexikói és az 1994-es amerikai világbajnokságon kellett a déli órákban futballozniuk a csapatoknak a tűző napon, hogy Európában is főműsoridőben mehessenek a meccsek. Az időeltolódás itt viszont éppen segíteni fog, hiszen ami Európában „BL-időpont”, az Katarban este tíz-tizenegy óra, amikor sokkal enyhébb már a klíma (nem véletlen, hogy a dél-európai országokban teljesen természetes ez a meccskezdési időpont).

Hogy tapasztalatlanok a rendezésben? Nos, ezt a vb-t nem arabok fogják szervezni-rendezni, hanem európaiak. Errefelé az arabok eleve nem nagyon dolgoznak, mivel nincsen rá szükségük, a feladatokat a világ minden tájáról érkező vendégmunkások látják el. A 2006-os, Dohában rendezett Ázsiai Játékokat is európai (többek között magyar) szakemberek segítségével bonyolították le, gond nélkül. Így lesz ez most is.

Hogy kevesen lakják az országot, nem fognak megtelni a stadionok a hazai nézőkkel? A szomszédos országokban több mint 50 millióan élnek Dél-Afrikánál alig nagyobb, az Egyesült Államoknál és Ausztráliánál jóval kisebb területen.

Hogy a katari futball gyenge? Az idei Dél-Afrikánál sokkal rosszabbak nem lehetnek, és vb-címvédőktől is láttunk már silány produkciót, nem is egyet. Nem valószínű, hogy a FIFA rosszallásával szemben újra megpróbálnak nemzetközi csillagokat „igazolni” a válogatottba, mint anno Aílton és társai esetében, de hogy neves külföldi szakemberek fogják a csapatot felkészíteni, abban biztosak lehetünk.

Hogy a stadionok vb utáni lebontása és a székek fejlődő országoknak ajándékozása aláássa a világbajnokság tekintélyét? Inkább így, mint Dél-Koreában, ahol üresen ásítoznak a 2002-re épített létesítmények, és vélhetően ugyanez a sors várna rájuk, ha újra a Távol-Keletre került volna a torna.

Előny viszont, hogy a helyszínek olyan közel lesznek egymáshoz, mint az uruguayi (pontosabban, montevideói) vb óta soha, ami a szurkolók számára remek lehetőségeket biztosít.

És hogy a FIFA-nak milyen lehetőségeket biztosít a döntés, arról már ne is beszéljünk.

Nem szívesen kezdem most azzal, hogy „én megmondtam”, de magam is azt vetítettem elő (először több mint egy éve, majd most ősszel), hogy a FIFA Oroszországot látná szívesen a 2018-as labdarúgó-vb házigazdájaként.

Könnyű lenne most azzal jönni, hogy a vesztegetési botrányok nyilvánosságra hozása miatt csökkent az angolok esélye, de ha bárki ezzel próbálja magyarázni a dolgot, csak áltatja magát: nem ezen múlt. Ez legfeljebb csak a többi pályázónak segített a második hely megszerzésében.

Az orosz piac hatalmas potenciálja győzte meg az illetékeseket (és a „potenciált” most mindenki értse úgy, ahogy akarja), jelezve, hogy amit Oroszország nagyon el akar érni a sportban – olimpia, Formula–1, BL-döntő, futball-vb –, azt el is éri.

Ráadásul más piacokkal ellentétben az oroszok már demonstrálták erejüket a labdarúgásban, hiszen csapataik meghatározó tényezők Európában, közvetlenül az élmezőny utáni csoportban robognak. Képzelhetjük, hogyan fog ez változni mostantól. Irdatlan mennyiségű befektetés és – természetesen – munka áll a mögött, amit eddig az ország labdarúgása elért.

Ami most látunk, az gyakorlatilag egy erődemonstráció, minden idők egyik legnagyobb és legjobban szervezett országimázskampánya. A pekingi olimpia mérhető csak ehhez az akcióhoz, mind kivitelében, mind eszközeiben – de a kínaiak nyári olimpia + Formula–1 kombójánál az oroszok futball-vb + téli olimpia + Formula–1 csapata erősebbnek tűnik. Azt még nem tudjuk, Moszkva is úgy odateszi-e magát, mint az ázsiaiak 2008-ban (közben azért volt-van egy laza gazdasági válság), a cél azonban egyértelműen ugyanaz.

Hogyan lehetséges mindez?

Ez a hatalmas piac egyszerre ad erőt kifelé és befelé: az orosz állam erre támaszkodva tud komoly befolyást gyakorolni a magánvállalatok pénzügyi döntéseire. Ehhez kell még persze a tekintélyelvű orosz társadalmi kultúra is, amelyben a magas posztok viselőinek kijár a valós hatalom és a tisztelet. Így az sem véletlen, ahogy az orosz privatizáció lezajlott: a nagyvállalatok jellemző módon az addigi vállalatvezetők kezére jutottak, akiket erős szálak fűztek az államhatalomhoz, vagyis ez a nagytőkés döntéshozó réteg természetszerűleg került az állami irányítás befolyása alá – pontosabban ott maradt, hiszen már a rendszerváltozás előtt is ott volt.

Ez az összefonódás csak folyamatosan erősödött az orosz kapitalizmus kiépülésével, az állami vezetőknek is érdekük volt az új vállalatirányító réteg támogatása – már csak azért is, hogy ezek cégek orosz kézben maradjanak –, mint ahogy a nagytőkések is igyekeztek megfelelni a kormányzat elvárásainak.

(Zárójeles megjegyzés, ha már az orosz kapitalizmus szóba került: ez teljesen új elem volt az ország történelmében, hiszen a cári birodalom lényegében feudális agrárország volt, a polgári tőkés társadalom nyomai nélkül. A szakállas triumvirátus által elképzelt fejlődési lépcsőből a kapitalizmus tehát kimaradt, a középkorból egyből a kommunizmusba léptek át a nagy októberi hatalomátvétellel. Nem feltétlenül csak ezért nem kapták az elvtársak a kívánt végeredményt, de ez erősen belejátszott.)

Miért fontos ez? Mert ebben a helyzetben egyértelmű volt, hogy ha egy orosz elnök a sportban, és azon belül főleg a futballban kívánja majd megmutatni birodalma nagyságát, akkor ahhoz a nagyvállalatok – elsősorban olaj- vagy gázipari érdekeltségűek, illetve a velük szoros kapcsolatban lévő bankok – szinte korlátlan mennyiségű forrást biztosítanak.

Vlagyimir Putyin lett ez az elnök (később miniszterelnök), az óriási pénzbefektetésnek pedig meg is lett az eredménye. A jelszó egyértelmű: mutassuk meg a világnak, hogy Oroszország itt van, Oroszország vezető hatalom, Oroszországgal számolnia kell a világnak.

Meg fogják mutatni.

(Folyt. köv.: Katar)

Néha a múlt adja meg a legjobb választ a jelen és a jövő kérdéseire – ezért érdemes olvasgatni például az NSO Sportnaptár rovatát.

Mint ott kiderül, 1948-ban e napokban ezt írta az új ideológiát tökéletesen magáévá tévő Népsport: „Túl kellene már lennünk sportunknak azon a fokán, hogy a napi kérdéseket játékosvásárlások, pikáns átigazolások, bravúros intézői szipkázások jelentsék. »Ezen az úton további fejlődés nem lehetséges« – jelentette ki Gerő Ernő az UTE választmányi ülésén. Sportbeli fejlődés nem képzelhető el így, mert ez a szellem megakadályozza a népi sport kifejlődését, megakadályozza tehát a tömegek bevonását, a széles alapot a minőségi sport, illetve az utánpótlást a legjobbak számára. [...]"

Azóta sok minden megváltozott a labdarúgásban (és nem csak ott), mégis gyakran felvetődnek hasonló gondolatok: a szurkolók hajlamosak lenézni a játékosok vásárlásával megerősödő klubokat, „zsoldoshadsereg" és egyéb hasonló nevekkel illetni őket, azt sugallva, hogy az utánpótlás-nevelés értékesebb, erkölcsileg magasabb szinten áll, mint a játékosvásárlás.

Aki ezzel feltétel nélkül egyetért, gondoljon rá büszkén, hogy ebben mindenképpen azonos elveket vall Gerő Ernővel, a magyar nép nagy barátjával.

A labdarúgás legszűkösebb erőforrása a labdarúgó, különösen a kiemelkedő képességű labdarúgó. Mezt, cipőt, fűmagot, A4-es papírt, műanyag széket bárhonnan lehet szerezni bármilyen mennyiségben, futballista viszont nem nő minden bokorban, főleg nem élvonalbeli – esetleg nemzetközi – képességű. Ebből következik, hogy ennek az erőforrásnak ugyanolyan piaca alakul ki, mint bármilyen más szükségletnek, amelyet a kluboknak el kell látnia, márpedig ha van piac, akkor azon van kereslet-kínálat.

Esetünkben az utánpótlás-nevelés ezen erőforrás „termelésének" tekinthető, és amikor a klubok arról döntenek, hogy egy-egy játékos helyét a saját fiataljaikkal vagy kívülről, a piacról igazolt futballistákkal töltsék-e fel, akkor tulajdonképpen a közgazdaság klasszikus dilemmájával, a „make or buy" problémával néznek szembe. Ugyanezen döntés elé kerül az autógyár is, amikor alkatrészek saját gyártásáról vagy külső beszerzéséről határoz – és még lehetne sorolni a példákat minden iparágból.

A szocializmus építése során a piacgazdaságot a tervgazdaság váltotta fel, nem meglepő hát, hogy a piac működését mindenhol, így a futballban is igyekeztek kiiktatni, sőt le is tagadni. Emiatt aztán a játékosvásárlások – vagyis a piac mozgásai – nemkívánatos történésnek számítottak, amihez aztán megfelelő ideológiát is gyártottak az illetékesek.

Tegyük gyorsan hozzá, csak a piaci alapú átigazolásokkal volt gondja a hatalomnak, a parancsszóra történt transzferek nem jelentettek problémát.

(Jellemző epizódot ír ezzel kapcsolatban Budai Miklós a 100 éves a Budapest Honvéd c. könyvben: amikor Budai II László és Kocsis Sándor 1950 nyarán az ÉDOSZ-szá keresztelt Ferencvárosból a Honvéddá lett Kispestbe igazolt, a tranzakció csupán egy nyúlfarknyi átigazolási listából derült ki a korabeli Népsport olvasói számára, holott korábban egy ilyen csapatváltás bizonyosan címlapsztori lett volna. Azon a napon azonban a címlapot az El a kezekkel Koreától! jelszó uralta...)

De most már vissza a jelenbe: ha üzleti alapú futballt akarunk, akkor ahhoz piacgazdaság kell minden területen – a játékosoknál is. Michel Platini nem nézi jó szemmel, hogy egy Manchester City, egy Chelsea, egy Real Madrid vagy éppen egy Győri ETO kívülről vásárolt játékosokkal tölti fel a keretét, de ha a játékospiacot akarjuk „bezárni", akkor a profi futballt zárjuk be. (Korábban írtam már arról, hogy Platini néha különös vonzódást mutat Marx és Engels kommunista eszméihez.)

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a kluboknak a játékosokat vásárolniuk kellene és nem nevelniük – mint ahogy ez a mondat fordítva sem igaz. Egyszerűen csak arról van szó, hogy minden erőforrás kezelése akkor hatékony, ha a piac alakítja az erőviszonyokat, vagyis ha a klubok szabadon dönthetik el, hogy saját nevelésből vagy más csapatokból erősítik-e meg keretüket.

Lehet, hogy nem szimpatikus tehát az arab sejkek játékospolitikája, de mindez csak azt jelzi, hogy a piac él és lélegzik, a futballgazdaság pedig a lehető legjobb színvonalon működik – a mi szórakoztatásunkra.

Ha ezt Gerő Ernőék megérték volna...