Tegnap játszották az Európa-liga döntőjét.

Bukarestben.

Írjuk le még egyszer: Bukarestben.

Pár hét múlva Európa-bajnokság kezdődik, Lengyelországban és Ukrajnában.

Jövő augusztusban pedig az európai Szuperkupáért játszanak – Prágában.

Távol álljon tőlem, hogy a korábbi, megbuk(tat)ott MLSZ- és állami sportvezetőkbe a jelen kényelméből rúgjak utólag bele, de ma már igencsak komikusan hat a korábbi három Eb-rendezési pályázatunk, különösen a legutóbbi, az idei tornára benyújtott, amelyet minden idők legoptimistább kampányával toltak, beleszuggerálva mindenkibe (mármint az UEFA illetékesein kívül mindenkibe, elsősorban a magyar közvéleménybe), hogy csak mi nyerhetünk. Akkor is tudni lehetett, de a fenti adatsort látva még nyilvánvalóbb, hogy a 0 szavazat volt a realitás: úgy nem lehet pályázatot nyerni, hogy harmadszor is ugyanazokat a makettet mutogatjuk a szemléző bizottságnak az épülő vagy megépített stadionok helyett.

A kormány stadionépítési tervei ezen a téren tehát felzárkózást jelenthetnek – na nem Nyugat-Európához, hanem csupán a szomszédainkhoz képest. Hogy a jelen gazdasági helyzetben ezek vállalása mennyire reális, az gazdaságpolitikai és nem sportgazdasági kérdés, így ezt hagyjuk is; fogadjuk örömmel a kezdeményezéseket, hiszen van mit fejleszteni.

A rendszerváltás óta eltelt időszakban a magyar stadionok nemzetközi versenyképességét elsősorban a tulajdoni viszonyok gáncsolták el. A gazdasági átalakulás után hiába kerültek szépen lassan magánkézbe a klubok, ha egy kivétellel egyetlen stadion sem volt az egyesületek – és azok tulajdonosainak – birtokában; a modernizálás így csupán hiú ábránd maradt, sem az albérlők, sem a tulajdonjogokkal rendelkező (és a futballból akkor látványosan kivonuló) állam nem költött a létesítményekre. Mindezt egy olyan időszakban, amikor – a nagy angol stadionkatasztrófák után – a nemzetközi labdarúgásban előtérbe került a stadionok fejlesztése, sztenderdizálása, a magán- és az állami tőke összefogásával.

Ennek lett következménye a magyar klubok nemzetközi kupameccseken megfigyelhető „vándorlása” – szinte alig van olyan csapat Magyarországon, amelyik egy-két forduló után még a saját pályáján tudott játszani az elmúlt években, évtizedben. (Persze olyan magyar csapat sem sok van, amelyik egyáltalán tudott menni egy-két fordulót.) Hogy mindez ráadásul nem futballspecifikus probléma, hanem a teljes magyar sportot érinti, az jól látható a többi csapatsportág idei – sportszakmailag abszolút tiszteletre méltó – döntős szereplésein: a győri kézilabdások Veszprémben, a ferencvárosiak Dabason(!), a szolnoki kosarasok pedig Debrecenben fogadták ellenfeleiket.

A fentebb említett egyetlen kivétel a magyar futballban a győri stadion volt, amely a Rába gyárnak köszönhetően az ETO kezén maradt – nem meglepő módon ez volt az egyik első hely, ahol komoly pénzügyi befektető jelent meg, és egyben itt épült meg a jelenlegi viszonyok között legkorszerűbb hazai létesítmény.

Ha azt akarjuk, hogy a magyar futballt külföldön komolyan vegyék, ahhoz alapfeltétel legalább egy, nemzetközi szinten is meghatározó stadion (is). A kormány által kiemelt három létesítmény, vagyis a nemzeti stadion, Ferencváros és Debrecen kiválasztása a politikai kötődések nélkül is érthető és magyarázható – racionális is lehet egyfajta regionális központok kijelölése és kialakítása, a fenti „vándorlás” központi intézményesítésével. Ez sok más, főleg kisebb országban bevett dolog – az „egy csapat, egy stadion” modellhez szokott magyar futballkultúra számára egyelőre még idegen. (Hogy az olasz példa alapján unos-untalan felemlegetett közös stadionhasználatról ne is beszéljünk.)

Nem szabad ráadásul elfelejteni, hogy a kirakat mögé megfelelő hátország is kell. Szembeötlő azonban, hogy még a jelenlegi stadionokat sem feszítik szét a nézők: a kontinensen úgy vagyunk a sereghajtók között a létesítmények kihasználtságában, hogy közben a befogadóképességek alapján is a mezőny második felébe tartozunk, vagyis a relatív és az abszolút összehasonlítás sem rózsás. A róka fogta csuka helyzete ez, hiszen a tulajdonosok (és a közvélemény) joggal mondhatja, hogy addig nem érdemes fejleszteni, amíg a mostani kapacitású stadionok sem telnek meg, amire jöhet az a válasz, hogy addig nem is fognak megtelni, amíg nem fejlesztik őket.

A kettő csakis együtt képzelhető el: az alapszolgáltatást, vagyis a futball szakmai minőségét együtt kell fejleszteni a kiegészítő infrastruktúrával. Nem érdemes és nem is szabad fontossági sorrendet felállítani közöttük; nagyon komoly hatást tudnak gyakorolni egymásra, de csak akkor, ha mindkettő megkapja a megfelelő impulzusokat. Hogy csak egy példát említsünk az összefonódásra: a nemzeti aréna felépítési költségének töredékéből, vagy a másik két stadion tíz-húsz százalékából már megoldható lenne, hogy minden élvonalbeli pályán lehessen télen is futballmeccset rendezni, vagyis a labdarúgás szakmai fejlődését ne gátolja az irreálisan hosszú téli szünet.

Ha és amennyiben a nevezett stadionok felépülnek, az komoly lökést adhat a magyar futballnak – de marad bőven munka utána is.

SZABADOS GÁBOR

Sötét idők jönnek? Vagy szép új világ?

Mindkettőt vizionálták már arra, ha bevezetésre kerül az UEFA pénzügyi fair play rendszere. A friss Bajnokok Ligája-döntősök közül például a németesen precíz költségvetésű Bayern a szabályozás egyik legnagyobb nyertese, míg a Roman Abramovics fontmillióit eltapsoló Chelsea az egyik legnagyobb vesztese lehet.

De valóban fair-e ez a fair play? És valóban hoz-e gyökeres változásokat?

Az ismert alapelv – vagyis az, hogy a klubok (az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordított összegeken felül) nem költhetnek többet a piaci bevételeiknél, azaz nem lehetnek veszteségesek – elsőre szimpatikusnak tűnhet. Esélyegyenlőség, a deficites egyesületek ne kerüljenek jogosulatlan versenyelőnybe, és így tovább, és így tovább.

No de.

Most akkor a labdarúgás gazdasági alapokon működik vagy sem? Üzletszerűen vezetik a klubokat vagy sem? Akarja az UEFA, hogy ez így legyen vagy sem?

Az üzletszerű működés egyik alapismérve ugyanis éppen az, hogy a tulajdonos kockáztathat, befektethet, vagyis rövid távon akár veszteséget is vállalhat egy hosszabb távú nyereség reményében. Az UEFA-nak, úgy látszik, kőkonzervatív klubtulajok kellenek, akik nem reszkíroznak, nem mernek fejleszteni-fejlődni, akik csak szépen lassan pörgetgetik a mókuskereket.

Félreértés ne essék: az valóban nem fair, ha egy csapat úgy ér el sportsikereket, hogy közben tartozásokat halmoz fel, nem fizeti ki a játékosait vagy a partnereit, de ez közel sem ugyanaz, mint amikor valaki befektetési céllal előre veszteséget kalkulál, és rendezi is a deficitet a saját forrásaiból. Ez utóbbit igenis lehetővé kellene tenni, akár megfelelő biztosítékok (pl. bankgarancia) megkövetelésével – már, ha valóban hisszük, hogy a futball lehet üzlet, és valóban vonzó környezetet akarunk teremteni a piaci befektetőknek. Nekik köszönhetjük ugyanis mindazt, amivé a labdarúgás vált az elmúlt évtizedekben, és ami az UEFA-t is gazdaggá tette. (Ha pedig valakinek nem tetszik mindaz, amivé a labdarúgás vált, azon a pénzügyi fair play sem fog segíteni: a futballgazdasági szellem már kiszabadult a palackból, és nem lehet oda visszagyömöszkölni.)

Ez az anakronisztikus szabályozás azt sem veszi figyelembe, hogy sok klub stratégiájának eleve része, hogy működéséből nem közvetlenül akar nyereséget elérni (vagyis könyv szerint veszteséges lesz), hanem a tulajdonos egyéb vállalkozásain keresztül, amelyek a klubot egyfajta médiaeszközként használva profitálnak annak imázsából. Ilyen szinergiastratégiát alkalmaz például a Phillips tulajdonában lévő PSV, a Bayer által birtokolt Leverkusen, a VTB bank kezében lévő Dinamo Moszkva – és persze Abramovics Chelsea-je is.

De hogy visszakanyarodjunk Magyarországra: ha mondjuk Szima Gábor, Garancsi István vagy Tarsoly Csaba úgy döntene, hogy számára megér néhány százmilliós pluszkiadást (veszteséget) az, hogy pár év múlva csapata a Bajnokok Ligájában milliárdokat keressen, az UEFA fair playe miatt ezt akkor sem tehetné meg.

El lett tehát vágva az előrelépés útja a kisebb klubok számára. A szabályozás bebetonozza az élre a legnagyobb egyesületeket, hiszen tulajdonosi ráfordítással nem lehetne kipótolni a köztük és az üldözők közötti különbséget. (Üldözők alatt természetesen már nem a magyarokat értve, hanem a szűk európai elit után sorakozókat.)

Olyan ez, mintha minden játékos csak annyit edzhetne, amennyit a mestere előír neki, és ezen felül senki nem végezhetne pluszmunkát a saját szabadidejében – az UEFA-ellenőrök minden stadionban lezavarnák a pályáról azokat, akik kint maradnak a tréning után kapura lőni, mondván, ez nem fair azokkal szemben, akik nem maradnak kint, mert nem érnek rá.

Nyilván egy ilyen – kizárólag képzeletbeli – „edzésidős fair play” szabályozás betartatása nem lenne egyszerű, de ne feledjük, hogy a pénzügyi fair playé sem lesz az. Számos spekuláció látott már napvilágot, hogy próbálhatnak majd trükközni a klubok; a magyar futballvezetők akár még leckéket is adhatnának külföldi társaiknak, hiszen a licenceljárás során alaposan kitanulták a „lepapírozás” művészetét. Értelemszerűen mindenkinek az lesz majd a célja, hogy a veszteségbe forduló tulajdonosi hozzájárulás lehető legnagyobb részét „papírozza le”, azaz tüntesse fel valamilyen módon piaci bevételként, például szponzori támogatásként.

Az UEFA ígérete szerint ezt árgus szemekkel figyelik majd, de ha strómant alkalmaznak erre a célra, akkor már nehéz lesz bizonyítani a turpisságot. (Ebben az esetben a stróman egy külsős cég, amely névleg megköti a szponzori szerződést a klubbal, majd más formában visszakapja a tulajdonostól az átutalt összeget, esetleg még pár százalékkal többet is, szolgálatai fejében. A magyar klubok pontosan ilyen módszerrel hozták tető alá eddig az arculatátviteli megállapodásokat játékosaikkal, ugyanis az adószabályok miatt a futballisták nem köthettek megbízási szerződést direktbe az egyesülettel. Külön „marketingcégek” jöttek létre ennek lebonyolítására a magyar sportban, a klubok által fizetett 8-10%-os jutalékból élve.)

Lehetnek tehát jogos fenntartások azzal kapcsolatban, hogy meg tud-e valósulni a gyakorlatban a szabályozás – mindenesetre a fentiek alapján talán nem is nagy baj, ha nem.

„Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik…”

Nagy Feró klasszikus sorai jutottak eszembe a legjobban fizetett labdarúgók France Football által összeállított listáját, valamint a profi futballisták átlagát böngészve. A klubok bevételeinek döntő része ugyanis csak „átfolyik” a csapatok pénzügyi rendszerén: a jövedelmek egyből a játékosok zsebében kötnek ki.

Az egyesületek költségvetésének legnagyobb tétele országtól és klubtól függetlenül a futballisták fizetése. Nagyon kivételes az a gárda, amelyik a béreket a teljes büdzsé 50%-a alatt tudja tartani, holott ez lenne az egyenes út a nyereségességhez; akinek ez nem sikerül, annak nagy valószínűség szerint deficittel kell szembenéznie. (Nem ritka az olyan klub sem, amelynek a bevételei még a játékosbéreket sem fedezik, nemhogy az egyéb költségeket.) A biztonság kedvéért szögezzük le újra: ez a magyar és a nyugat-európai futballra egyaránt igaz. Az abszolút összegek igencsak eltérnek persze, de az arányok hasonlóak az egész iparágban – én most mindenesetre a fokozódó nemzetközi helyzettel foglalkozom.

(Egy gyors zárójeles megjegyzés: a jövedelmek konkrét összegeit azért sohase vegyük – szó szerint – készpénznek, mivel nem hivatalos adatokról, hanem mindig csak sajtóinformációkról van szó, amelyek nagyságrendileg általában stimmelnek ugyan, de nem pontosak. Ráadásul a fenti lista tartalmazza a több helyről származó marketingbevételeket is, amelyeket még nehezebb pontosan felderíteni.)

A probléma már a labdarúgás ’90-es évekbeli gazdasági forradalma során látszott, amikor addig elképzelhetetlen összegek áramlottak a futballba, Angliával kezdve a sort. Ha megvizsgáljuk az egyesületek bevételi és kiadási oldalának változásait ebben az időszakban, azt látjuk, hogy a fizetések nagyjából ugyanolyan meredeken nőttek, mint a döntően a tv-jogdíjakból származó bevételek, míg a fennmaradó költségek jóval kisebb tempóban. Amit tehát a csapatok nyertek a réven, azt el is vesztették a vámon.

Ez egyben a legtriviálisabbnak tűnő futballklub-stratégia legfőbb veszélyforrása is. Mert könnyen hihetnénk, hogy ha egy csapat sikeres a pályán, meccseket és trófeákat nyer, akkor ez bevételeket generál, amelyből újra meg lehet majd erősíteni a csapatot, ez újabb sikerekhez vezet, és így tovább, és így tovább. Ennek az ún. sikerkör-stratégiának azonban éppen az a hátulütője, hogy pluszbevételek „átalakulnak” a játékosok pluszjövedelmévé, így a stabilitás elérése érdekében a csapat gyakorlatilag állandóan győzelemre van ítélve, vagyis egy gyengébb periódus akár súlyos következményekkel is járhat.

Tudomásul kell venni, hogy a játékos (és különösen a minőségi játékos) az egész futballbiznisz legfontosabb, pótolhatatlan eleme, legszűkösebb erőforrása. Ebből fakadóan az alkupozíciója mindig jobb a csapatokénál. Erejük számszerűen is kimutatható: ha a csapatok sportbéli eredményessége és más mutatóik közötti számszerű összefüggést keresünk, a legerősebb kapcsolatot a játékosok fizetésével találjuk meg. Vagyis minél jobban fizetett futballistáim vannak, annál sikeresebb lesz a csapat. (Ez nem törvényszerűség persze, de igen erős, 80% feletti a korreláció. És persze ez csak akkor hatásos, ha jobb, vagyis drágább játékosokat hozok, nem akkor, ha ugyanannak a játékoskeretnek megemelem a fizetését, ahogy Hofi Géza mondta: „Tud úszni?” „Nem.” „És ha megfizetem?”)

A fenti összefüggés egyben bizonyíték arra is, hogy a bérek a játékosok közötti minőségi rangsort is meghatározzák: a kereset a futballisták egyetlen objektív összehasonlítási alapja. Vitatkozhatnak a szurkolók szubjektív érvekkel arról, hogy ki a legjobb, de számszerűsített rangsort csakis a jövedelmük alapján tudunk felállítani. Ez magyarázza azt is, miért fontos még a legnagyobb sztároknak is egy-egy szerződés újratárgyalásánál, hogy még pár millióval több kerüljön a számlájukra: nyilván nem maga a pénz kell nekik, hanem az az eurósított/fontosított presztízs és elismerés, amelyet a pénz jelent.

Látszik tehát, hogy a logikusnak tűnő megoldás, a bérköltségek leszorítása cseppet sem egyszerű dolog. Az biztos, hogy egyetlen klub sem tudja ezt partizánként egymaga véghezvinni, hiszen azzal olyan versenyhátrányba kerülne a játékospiacon, amely előbb a sporteredmények, majd végül a bevételek jelentős visszaesésével veszélyeztetne.

Az pedig erősen kérdéses, hogy a klubok között megvalósulhat-e olyan összefogás, amely együttesen töri le a bérek szintjét. Az UEFA pénzügyi fair playe bizonyosan nem alkalmas erre, mert ha még meg is valósul az eltervezett módon, csupán annyi változást hoz, hogy a nem megfelelő bevételekkel rendelkező klubok tulajdonosai nem tudnak majd veszteséget bevállalni a bérversenyben; a bevételi lista csúcsán azonban – ettől – nem lesz semmilyen változás.

Az egyetlen mód a klubok spontán összefogása lenne, de ez egyelőre a legmerészebb illúziók kategóriájába tartozik – inkább mindegyik csapat beáll sorba a bértárgyalásokon, és szívja a fogát fizetésnapokon. Hogy ismét csak Nagy Feró tollából idézzünk:

„Évek óta nem történik semmi,
Csak várom a nagy csodát.
Évek óta nem változik semmi,
M’ért kezdjem én a változást?”

SZABADOS GÁBOR

Néha előfordul, hogy az embernek el kell ismernie: tévedett. Így vagyok én is Cesc Fabregasszal.

Amikor tavaly nyáron a Barcelona visszavásárolta, azt írtam, hogy az Arsenal egykori kapitánya nem fog beférni a katalán csapat kezdőjébe, és leigazolása pusztán marketingcélokat szolgált. Elképzelhető, hogy Fabregas nem rendszeres látogatója a blogomnak (mondjuk webes fordító segítségével katalánul böngészve a bejegyzéseket), de ha mégis, akkor innen üzenem: elnézést, Cesc!

Az azóta eltelt időszakban Fabregas egyértelműen alapember lett a Barcában, olyankor is pályán volt/van az első perctől fogva, amikor a Xavi–Iniesta–Messi trojka mindhárom tagja is. (Sőt, a spanyol válogatottban is stabilizálni látszik a helyét a klubváltás óta.) Utóbbi időben volt ugyan egy kis visszaesés a játékában – ahogy a klubjáéban is –, de a jelen írás alapgondolata ebben a helyzetben talán még hitelesebb is.

Persze mindettől még továbbra is tartom, amit eredetileg írtam: a Fabregas-projekt marketingtöltete megkérdőjelezhetetlen. Ha helyette egy pontosan ugyanilyen képességű fiatal francia viselte volna az Arsenal karszalagját, őérte nemhogy nem fizetett volna ennyit a Barcelona, de egyenesen szóba sem került volna a leigazolása. A transzfer kiindulópontja tehát mindenképpen a marketing volt, de ebben az esetben tudták ötvözni a kellemest a hasznossal, vagyis az üzleti szempontokat a szakmaiakkal.

Számos példa van arra a futball világában, amikor ez az ötvözés sikerült, és persze sok olyan is, amikor nem. A David Beckham-, Cristiano Ronaldo-féle triviális eseteket most hagyjuk, nézzünk inkább pár érdekesebbet, amelyek jól illusztrálják a sikeres és kevésbé sikeres kísérleteket.

A távol-keleti játékosok rendkívül kapósak voltak az előző évtized elején-közepén Nyugat-Európában, mert Japán, Korea és Kína óriási kiaknázatlan piacot jelent(ett) a multinacionális vállalati működést nem sokkal azelőtt elkezdő európai futballklubok számára. Az első fecske e tekintetben Nakata Hidetosi volt a Romában, aki miatt a borsó-sárgák minden mérkőzését élőben adták Japánban.

Az Everton egyenesen csomagban intézte a bevásárlást: két kínai játékosa, Li Tie és Li Vej-feng mellé főszponzor is járt egy kínai mobilcég képében. A Premier League meccsei olyan nagy nézettségnek örvendenek az ázsiai birodalomban, hogy a támogatónak bőven megérte a tranzakció, hiszen a két honfitárssal (marketingértékben) megerősített csapat kiváló reklámhordozóvá vált. Aztán persze amikor Li Tie folyamatos sérülések miatt kikerült a gárdából – Li Vej-feng pedig gyakorlatilag soha be sem került –, hamarosan a szponzoráció is megszűnt.

A liverpooli kékek példája már jelzi a rögtön felmerülő kérdést: meddig számít a marketingérdek és honnantól veszi át a döntés jogát a szakma? A pontos választ Sir Alex Ferguson adta meg, aki kis különbséggel igazolt le egy koreai és egy kínai futballistát is Pak Dzsi Szung és Tung Fang-cso személyében. Előbbi alapember lett, utóbbi viszont csupán pár alkalommal lépett pályára, majd kiadták az útját. (Hogy Pak esetében mennyire egyértelmű volt a pénzügyi szándék, azt maga a játékos is elismerte nemrég a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjújában – és kifogása sem volt ellene.)

A marketingérték tehát nem minden: csak akkor tudja a csapatnál (és a csapatban) tartani a futballistát, ha a megfelelő szakmai értékekkel is társul.

De vissza Barcelonába! A spanyol történelem XV. századát határozta meg a reconquista, az Ibériai-félsziget területeinek visszafoglalása a hódító araboktól. Az újkori katalán reconquista Cesc Fabregas visszaszerzésére irányult (bár tudjuk, hogy az arabok már a futballban is a spájzban vannak…), sikeresen. Természetesen még véletlenül sem akarom Fabregast egy kalap alá venni a fentebb felsorolt ázsiai játékosokkal, főleg nem futballnívó alapján, de a közös vonások jól megállapíthatóak.

A nem elhanyagolható sportszakmai szempontokon túl a barcelonai ügylet PR-üzenete egyértelmű mind befelé, mind kifelé: egyrészt aki a Barcában nőtt fel, az barcás is marad: a több játéklehetőség vagy más ok miatt távozó egykori La Masia-tagoknak is van visszaút, a család hazavárja őket a klubszlogen szellemében. Másrészt a katalán együttes ezzel is demonstrálta, hogy annyira jó a saját neveltjeire épülő csapata, hogy ha stratégiai erősítést akar, akkor azt is a saját holdudvarárából, korábbi játékosai köréből tudja megtenni, mert csak ők elég jók hozzá.

Mindez nagyon sok cél így együtt, és normál esetben ez nehezen lenne összeegyeztethető azzal, hogy a transzfernek a két klub gazdasági lehetőségeit és érdekeit is tükröznie kell – tudjuk azonban, hogy a Barcelona deklaráltan nem profitorientált, így (akárcsak a Real Madrid) könnyebben megengedhet magának egy marketing ízű igazolást. Hát még ha a végén a kellemes egyben hasznosnak is bizonyul.

Jó lenne most persze csakis a válogatott aktuális mérkőzésével foglalkozni, de a szurkolók nagy részét valószínűleg minden bulvárfelhajtás nélkül is legalább annyira érdekli, hogy ki lesz a következő őrizetes a bundaügyben, mint az, hogy ki lesz a következő gólszerző a nemzeti együttesben.

Eddig is megdöbbentő volt, amit a csalássorozat felgöngyölítése során látott, tapasztalt az ember, de a „REAC-hadművelet” minden eddigi képzeletet felülmúlt.

Végignézve a rákospalotaiak 2007–2008-as bajnoki meccseit, az embernek tátva marad a szája: elképesztő, sokgólos eredmények egymás után, a kezdőcsapat több mint fele ma már rendőrségi eljárás alatt – a gyanút csak erősíti, hogy abban a szezonban a Sopron megszűnése és a Tatabánya ellehetetlenülése miatt nem volt kieső az NB I-ből, így a nevezett mérkőzéseknek gyakorlatilag nem volt tétje, a játékosoknak pedig vesztenivalójuk…

(Zárójelben: ez az MLSZ licencadó testületének felelősségét is felveti, hiszen hogyan kaphatott két olyan együttes is rajtengedélyt a bajnokság előtt, amelyikről már fél távnál kiderült, hogy nem tudja folytatni az élvonalban? Ez persze nem büntetőjogi, csupán szakmai felelősség – jól példázza, hogy mennyi minden ágyazhat meg a visszaéléseknek, és mennyire fontos, hogy a labdarúgás minden területén rend legyen.)

A szövetség új előírása mindenesetre holnaptól azonnal ki is zárja a gyanúsítottakat a további sporttevékenységtől, ami sokaknak túlzásnak tűnik: az ártatlanság vélelmét emlegetik, mondván, elhamarkodottan lehetetlenítenek el játékosokat és edzőket, és ezzel tönkre tesznek karriereket és egzisztenciákat.

Márpedig a jelen helyzetben egyetlen járható út van: a zéró tolerancia.

A mindenkori MLSZ-vezetőségek sok döntésével lehet vitatkozni, akik rendszeresen olvassák blogomat, tudják, hogy ezt többször megtettem (lásd még a fenti zárójeles megjegyzést), de a mostani határozatot csakis támogatni tudom, és ebben a tegnap történtek még jobban megerősítettek.

A különböző büntetőjogrendszerek örök dilemmája, hogy mi a fontosabb: a bűnösök megbüntetése vagy az ártatlanok megvédelmezése. Bűnös és ártatlan között a pontos határt szinte lehetetlen élesen meghúzni (azaz mindig lesznek tévedések, amikor valakit nem a határ megfelelő oldalára helyeznek), ezért a fő kérdés így fogalmazódik meg: inkább ússza meg egy kevés bűnös is, de ne bűnhődjön egyetlen ártatlan sem, vagy inkább bűnhődjön egy kevés ártatlan is, de ne ússza meg egyetlen bűnös sem?

Jól látszik, hogy az első eset alapelve az ártatlanság vélelme, a másodiké pedig a zéró tolerancia.

Az általános büntetőjogban, amelyben a kabátlopástól a szervezett bűnözésig minden előfordul, inkább az előzővel találkozunk – az állam érthető módon védeni igyekszik polgárai biztonságát, és nem kitenni megalapozatlan eljárásnak.

A sport fegyelmi eljárása (amely teljesen független a rendőrségi-bírósági intézkedésektől) viszont teljesen más. Ha egy jelenséget fel akarunk számolni, gyökerestől kell kitépni minden kinövését, márpedig – hogy tovább növeljem a képzavart –, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ha tiszta sportot akarunk, ki kell zárni mindent és mindenkit, ami és aki ezt veszélyezteti, márpedig ez csakis zéró toleranciával valósítható meg.

A sportszervezetek már korábban is megmutatták, hogy a sportot fenyegető pestisek ellen a lehető legkeményebb kézzel és a zéró tolerancia elvével lépnek fel: a dopping elleni harc a legjobb példája ennek, ahol szintén finomkodás nélkül tiltanak el versenyzőket, valamint szabályozzák az életüket néha percről percre. (Tudom, lehet arról vitatkozni, hogy tiszta-e most ettől a sport, vagy még mindig sokan élnek tiltott szerekkel, de ez nem a jogi álláspont kérdése, hanem a gyakorlati végrehajtásé és az orvostudományé.)

Mindez persze számos esetben túlzottnak tűnő ítéletekhez vezethet, akár az olimpiákról való örökös eltiltás, akár csak eljárási szabályok megsértése esetén (amint azt több magyar sportoló esetében is tapasztaltuk), de egyszerűen nincs más megoldás, mint a teljes vasszigor. Akit meg a személyiségi jogai zavarnak az állandó készenlét vagy a doppingellenőrök váratlan felbukkanása miatt, annak nem kötelező élsportolónak lennie és a hírnévért, dicsőségért harcolnia – a gyárban a futószalag mögött nem szokott razziázni a WADA.

Lehetne még számos példát hozni (elég csak az angol labdarúgó-szövetség rasszizmus elleni hadjáratára és Luis Suárez ebből fakadó nyolcmeccses eltiltására gondolni), de a lényeg ugyanaz: a sport máshogy működik, mint a normál igazságszolgáltatás.

A bundaügyre visszatérve: ez a fertőzés kétségtelenül sokkal veszedelmesebb a sportra nézve bármelyik korábbinál (még a doppingnál is, ahogy azt Jacques Rogge is elismerte), nem csoda hát, ha itt nem lehet lazítani az elveken.

Magyar viszonylatban ráadásul olyan problémáról van szó, amely akár teljesen lerombolhatja az amúgy sem túl szilárd lábakon álló hazai futball piacát és gazdasági hátterét, így a feladat nemcsak a sport tisztaságának megőrzése, hanem az egész iparág védelme.

Nincs fegyver, amelynek bevetése ebben a harcban túlzott lenne.

Távol álljon tőlem, hogy örüljek egy patinás klub kínjainak, de egyvalami miatt kétségtelenül hasznos a skót Rangers FC csődkálváriája: akik a Zalaegerszeg haláltusájára azt gondolták, hogy ilyesmi is csak a magyar futballban fordulhat elő, Nyugat-Európában (és különösen a topcsapatoknál) viszont soha, azok most gyorsan megkapták a választ.

Az alapképlet ugyanis mindenhol ugyanaz: bevételek – kiadások = eredmény. Ha az utóbbi negatív és a tulajdonos nem tudja a saját pénzéből fedezni a hiányt, akkor baj van. Eddig ez triviális persze, de a történet lényege éppen az, hogy a futballklubok túlnyomó többségére országtól és a sportág helyi minőségétől függetlenül mindenhol jellemző, hogy többet költenek a bevételeiknél, azaz veszteségesek.

A miértre nagyon egyszerű a válasz: egy labdarúgóklub legfőbb költségtétele az iparág legszűkösebb és legfontosabb erőforrásának, a játékosoknak a fenntartása, azaz bérezése. Ez pedig olyan versenybe hajszolja a csapatokat, amelyből nincs kiút, a megtermelt bevételek gyakorlatilag „átfolynak” a klubokon a játékosok zsebébe. Emiatt iparági szinten képtelenség azt elérni, hogy a csapatok többségének rendszeresen több maradjon a kasszájában szezon végére, mint amennyivel indult.

Ezt a problémát az UEFA pénzügyi fair playe sem fogja egy csapásra megoldani, és bár csodaszernek időről időre bedobják a sajtóban az amerikai ligákban használt fizetési sapkát, annak bevezetése szinte kivitelezhetetlen: ami az USA-ban egy rendkívül szabályozott bajnokságban azonos gazdasági környezetben (azonos adószabályok, azonos valuta stb.) dolgozó franchise-oknál működik, az a sokszínű európai labdarúgásban (minden országban más előírások, más piaci háttér stb.) nem fog.

A bevételekre visszatérve, az tehát, hogy egy nálunk fejlettebb futballpiac lényegesen nagyobb jövedelmet tud kínálni a külföldi csapatoknak, nem jelenti feltétlenül azt is, hogy ott a tulajdonosok végeredményben jobban járnak, mivel a kiadási oldal ugyanúgy magasabb – gazdasági szempontból ugyanazokat a jelenségeket látjuk mindenhol, csak persze a konkrét összegek dimenziói mások. Ez a dimenzióbeli különbség felel nagy részben a sportszakmai különbségekért is, hiszen nyilván a nagyobb kiadási oldal jobb játékosokat, jobb infrastrukturális körülményeket stb. jelent, ami aztán a pályán gólokban realizálódik – de ettől még a nyugat-európai futball nem válik nyereségessé a magyarral szemben.

(Éppen ezért a Deloitte könyvvizsgáló cég amúgy kiváló elemzései a legnagyobb bevétellel rendelkező egyesületek listájáról kicsit csalókák, hiszen azt nem vizsgálják, hogy a megtermelt összegekkel a klub hogyan gazdálkodik, nyereséges-e a működése. Ellenkező esetben a Manchester Unitedet sohasem előzhetné meg sem a Real Madrid, sem más.)

Lehet azon morfondírozni, hogy jó-e, ha a pénz ennyi mindent meghatároz a világ futballjában, hogy nagy múlttal és szurkolói bázissal rendelkező csapatokat tüntethet el akár a süllyesztőben, de onnantól, hogy a labdarúgás a gazdasági fejlődés ösvényére lépett, már nem volt visszaút: ha a klubok gazdasági szereplővé válnak, akkor a csőd és a megszűnés is része a sportág körforgásának. Ha ez nem lenne, akkor nem lenne sem Bajnokok Ligája, sem csillogó stadionok, sem sok minden más – sokan szívesen tennének persze egy időutazást az évtizedekkel ezelőtti állapotokba, de ez a hajó már elment.

Hogy a konkrét esetekről is szó essen, természetesen a hasonlóságok mellett nagyon sok eltérés is van a Rangers és a Zalaegerszeg sztorija között, az adóhatósági bírság például valódi unikum a skótok esetében, de az is ugyanarra az alapproblémára vezethető vissza: a játékosok kezelhetetlen béreit akarták „okosan” megoldani, aminek adócsalás lett a vége. (Hmmm, így leírva ez már nem is tűnik annyira eltérőnek a magyar viszonyoktól… csak nálunk az adóhatóság valamiért sohasem büntette meg a klubokat a kettős szerződések miatt.)

Nem hinném, hogy a Celtic és a Haladás szurkolói most különösebben örvendeznének a nagy riválisok agóniáin, mindenesetre skót zöld-fehéreket a címerükben lévő négylevelű lóheréhez méltóan támogatja Fortuna ebben a szezonban: előbb az Európa-ligában indulhattak a svájci Sion kizárásának köszönhetően, most pedig a hazai bajnoki cím hullik további izzadság nélkül az ölükbe a Rangers pontlevonása miatt.

Az öröm (vagy az esetleges káröröm) azonban már csak azért sem lehet őszinte, mert ez a gazdasági összeomlás olyan a kluboknak, mint egy súlyos sérülés a futballisták számára: bármikor bárkivel megtörténhet, és a kitartáson és a sok munkán kívül egy adag szerencsére is szükség van ahhoz, hogy utána legyen még visszaút a labdarúgás vérkeringésébe.

Mintha csak hiba lenne a mátrixban, ugyanazt a képet látjuk évről évre: Lionel Messi fekete öltönyben átveszi az Aranylabdát (legfeljebb a nyakkendő dizájnja változik).

Hiába tűnhetett az idén egyértelműnek a döntés, sokakat továbbra is zavar az új szavazási rend, és az ezzel járó feltételezett eltérések – mivel ebben az évben a végeredményen ez nem sokat befolyásolt, vélhetően még mindig a 2010-es eredmény miatt háborognak. Nemrég írtam már erről, most azért térek vissza, mert akkor a hozzászólóktól és azóta más fórumokon nagyon sok véleményt olvastam a témáról.

A probléma az lenne, hogy amíg a France Football szervezésében csak újságírók szavaztak, addig a FIFA égisze alatt már a nemzeti válogatottak szövetségi kapitányai és csapatkapitányai is leadják voksukat, akik eddig a különálló FIFA-díj esetében tették.

Tehát ha jól értem, az újságírók sokkal jobban értenek a labdarúgáshoz, mint a játékosok és az edzők.

Érdekes gondolat, főleg a szurkolóktól, de sok sajtóterméket olvasva az lehet az ember érzése, hogy maguk az újságírók is így vélekednek. Mi azért mégis csak adjuk meg az esélyt a futballt hivatásszerűen űzőknek is.

Hogy konkrét példát nézzünk: 2010-ben a magyar válogatott csapatkapitánya, Gera Zoltán Messire szavazott első helyen, ami a szurkolók szerint színtiszta baromság, az idei évben pedig az első háromba sem jelölte a most már toronyesélyes argentint.

Vagyis akik szerint rossz a lebonyolítás, és Messi tavaly nem érdemelte meg, az idén viszont igen, azok a következő állítások egyikével értenek egyet (vagy akár többel is):

1. Gera Zoltán nem ért a futballhoz.
2. Gera Zoltán annyira nem követi nyomon a nemzetközi labdarúgást, hogy fogalma sincs (vagy nem érdekli), miről szoktak dönteni az Aranylabda-szavazáson.
3. Gera Zoltán annyira hülye, hogy nem érti, mi a különbség a „világ legjobbja” és az „év legjobbja” címek között.

Aki szerint a FIFA bevonásával szakmailag romlott a szavazás színvonala, az kérem, a hozzászólások között jelezze, a három közül melyik opciót tartja igaznak.

Komolyabbra fordítva, azzal a váddal sem igen tudok mit kezdeni, hogy a legkisebb nemzetek szövetségi kapitányai és csapatkapitányai vinnék le a szintet. Az egy dolog, hogy ez egyfajta szalonrasszizmus, és főleg nem nekünk, magyaroknak kellene lenéznünk a kicsiket, de gondoljunk ilyenkor csak arra, hogy még a 206 válogatottat felvonultató FIFA-világranglista 173. helyén tanyázó Maldív-szigeteknek is a magyar NB I-ben (és a magyar médiában) edződött szövetségi kapitánya van… És még ha ide is vesszük a helyenként valóban hajmeresztő szavazatokat produkáló szakembereket (az újságírók között amúgy nem lehetnek ilyenek?), a végeredmény mindig kiegyenesedik.

Tessék csak megnézni a FIFA Év játékosa-díj nyerteseit: az összevonás előtt rendszeresen hasonló volt a végeredmény, mint a France Football Aranylabdáján, az utolsó öt évben (2005 és 2009 között) például mindig ugyanaz diadalmaskodott, mint az újságíróknál, tehát annyira azért a kapitányok sem fogalmatlanok… (Sőt, ha az eltéréseket nézzük, az is szólhat a FIFA mellett: 1996 például inkább volt Ronaldo éve, mint a német Eb-győzelem miatt díjazott Matthias Sammeré.)

De persze lehet ezt tologatni jobbra-balra, a vége úgyis mindig ugyanaz: egy szubjektív díjról van szó, amelyről a szavazók szubjektíven döntenek, és pont.

Egyszer ifjú koromban az Egyesült Államokban részt vettem egy családi chiliversenyen: összejött vagy tíz-tizenöt család, minden háziasszony megfőzte a maga chilijét (akár többet is), a többieknek pedig végig kellett kóstolniuk az összeset, és két kategóriában szavazni: melyik volt a legjobb, illetve melyik volt a legerősebb. Becsülettel végigettem, a szám majd’ kiégett, le is adtam voksaimat, de végül teljesen más végeredmény született, mint amilyet én reálisnak gondoltam volna.

De gustibus non est disputandum – az ízlésen nem lehet vitatkozni.

Hátrányban lennének a magyar labdarúgóedzők idehaza a külföldiekkel szemben? És ha igen, vajon ki tehet erről?

Amikor egy hazai kispadra külföldi tréner neve merül fel, gyakori ellenérv a szakmától, hogy „itthon is vannak kiváló edzők”. Lehetőségek és infrastruktúra terén minden szakember szívesen példálózik a legnagyobb bajnokságokkal, vessünk hát egyetlen pillantást ezen a téren is az angliai példára: ha a futball tanítómestereinek nem derogál külföldieket ültetni a legnagyobb klubok és a válogatott kispadjára is, akkor talán nekünk sem kellene finnyásnak lennünk.

Milyen eredményeket értek el az elmúlt években a magyar edzők? (Nyilván csak a nemzetközi sikereket érdemes nézni, hiszen az NB I-et és a Magyar Kupát akkor is megnyeri valaki, ha a 16 élvonalbeli együttes irányítását jómagam és jelen írás első 15 kommentelője végzi – az itthoni eredmény csak relatív lehet.) Tehát 0 szakember jutott ki a magyar válogatottal világbajnokságra vagy Európa-bajnokságra, és 3 szakember jutott el klubcsapatával a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga (UEFA-kupa) csoportkörébe. Ebből a háromból egy, László Csaba szívében magyar, de nem a magyar labdarúgásban nőtt fel, csupán pár évet töltött el benne.

Igaz persze, hogy külföldiek még ennyi nemzetközi sikert sem értek el magyar csapatokkal, de hát ez egyszerűen a nagy számok törvénye: bár sokkal több nem magyar futballedző van a világon, mint magyar, utóbbiak közül idehaza már szinte mindenki próbálkozhatott, a külföldieknek pedig még csak egy mérhetetlenül kicsi százaléka. Ez így persze kissé gyerekes statisztikának tűnik, de az egyértelmű, hogy az „eddig is voltak külföldi edzők, ők sem mentek semmire” érv nem állja meg a helyét, hiszen a korábbi próbálkozások (a hazai trénerek alkalmazásával ellentétben) még véletlenül sem tekinthetők reprezentatív mintának – egyáltalán nem ésszerűtlen, ha egy magyar klub tulajdonosa idegenből jött szakemberrel próbálja meg felrázni csapatát.

Természetesen igaz, hogy a körülmények sok mindent, így a szakmai munkát is meghatározzák a magyar futballban. Nyilvánvalóan José Mourinho sem vezetné azonnal diadalmenetben a BL-be egyik hazai együttest sem, míg a Real Madriddal vélhetően a magyar szakemberek többsége is ki tudná harcolni ugyanezt, mármint a Bajnokok Ligája főtáblájára jutást.

Ezzel azonban azért nem ildomos takarózni, mert a magyar trénerek nem önhibájukon kívül nem próbálhatták még ki magukat jobb körülmények között, azaz nívósabb bajnokságokban – egyszerűen nem kellettek, nem kellenek, ami már önmagában is sokat elmond. Amíg játékosaink, illetve (hogy el ne felejtsük) játékvezetőink és egyéb sportvezetőink is fel-felbukkannak hivatalos minőségben a topcsapatok mérkőzésein is, addig edzőinknek ez csak nézőként adatik meg. Az utóbbi időkben a már korábban említett, nem a magyar futballközegben szocializálódott László Csaba volt az egyetlen, aki komoly bajnokságban kapott szerepet, előtte pedig a nemrég elhunyt Bicskei Bertalan volt az utolsó mohikán. Rajtuk kívül – sehol senki.

De egyébként meg külföldön sincs mindenhol kolbászból a kerítés – még ha az általános infrastruktúra valóban jobb is, a csapatépítés nehézségei az adott klub szintjéhez képest mindenhol hasonlóak, mint idehaza. Az például, ha a tulajdonos anyagi okokból nem tudja vagy nem akarja mindenáron egyben tartani az edző által kialakított együttest, és esetleg értékesíti a legjobbak futballistákból egyet vagy többet, egyáltalán nem magyar „betegség”. Nem vagyok táltos, de két kezemen meg tudom számolni azokat a futballklubokat a világon, amelyek képesek bármelyik játékosukat megtartani bármilyen potenciális érdeklődővel szemben – és egy kezemen azokat, amelyek bárkit meg tudnak szerezni, akit csak az edző szeretne (de itt még marad is szabad ujjam). Ez tehát egy olyan probléma, amellyel a világ bármely pontján élő és dolgozó labdarúgóedzőnek szembe kell néznie.

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a magyar edzők tehetnek mindenről – a magyar futball problémáiért a teljes közeg felelős, vezetőstül, edzőstül, játékosostul és így tovább, és még nyilván a közegen kívül is találunk bőven olyan gondot, amelyről a futball maga nem is tehet. A saját felelőssége alól azonban senkinek sem szabad kibújnia másra mutogatva, hanem mindenkinek a saját területére koncentrálva, a többiekkel együttműködve kell törekednie a kiút megtalálására.

Ha ez a jelenlegi politikai-gazdasági támogatottsággal sem sikerül, akkor soha.

SZABADOS GÁBOR

Háromra szűkült az idei Aranylabda-esélyesek köre, és – láss csodát – mindhárom esélyes ott lesz a szombati el clásicón. Bár Cristianót és Xavit nehéz „esélyesnek” említeni; nem is arról akarok írni, hogy Lionel Messi miért toronymagas esélyes az idén, hanem hogy miért nyerhetett tavaly.

Egy évvel ezelőtt sokan már akkor a (FIFA által bekebelezett) díj elhiteltelenedéséről beszéltek, amikor a Bajnokok Ligája-győztes és világbajnoki ezüstérmes Wesley Sneijder kimaradt az első háromból, és ez a „hiba” csak akkor lett volna megbocsátható a szurkolók szemében, ha a dobogóra került három barcelonaiból a vb-győztes Xavié vagy Iniestáé lett volna a kitüntetés. Nem így történt, de nálam ettől nem hiteltelenebb lett az Aranylabda, hanem éppen hogy hitelesebb. (Trolloknak figyelem: nem a FIFA vagy Sepp Blatter, hanem a díj hiteléről van szó.)

A labdarúgás csapatsport, vagyis a teljesítmény csak csapatszinten mérhető objektív módon, egyéni szinten már bajosan. Ennek megfelelően – mint az év legjobb futballistájának járó egyéni díj – az Aranylabda sem lehet objektív mérés tárgya: ez nem Aranycipő, és nem is mondjuk Zamora-díj. Ha mégis az adott évben elért eredmények alapján akarjuk értékelni a játékosokat, akkor állítsunk fel egy pontrendszert, amely beskálázza a futballisták által év közben elért sikereket: a BL-győzelemért ennyi pont jár, a vb-aranyért annyi, a bajnoki és gólkirályi címekért országtól függően amannyi vagy emennyi, és így tovább. Ebben a szisztémában nem történhetnének meg a tavalyihoz hasonló gikszerek, Sneijderé lehetett volna az Aranylabda, és mindenki happy.

Nem véletlen, hogy nem így csinálják. Az Aranylabda kérdése ugyanis az: ki játszott a legjobban ebben az évben, ki teljesített a legjobban egyénileg, kinek a játékát élveztük a legjobban. Aki szerint erre a kérdésre Messi nem az egyik legjobb lehetséges válasz volt 2010-ben, az más meccseket nézett, mint én. Az argentin kiváló formában futballozta végig a tavalyi évet (is), nekem személy szerint sokkal több maradandó pillanatot okozott, mint akár Sneijder, akár bárki más. Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, hogy csak öt gyenge meccse volt az egész esztendőben – éppen Dél-Afrikában. De ha a világbajnokság legjobb játékosának járó díjat megkaphatja a csapatával negyedik helyen végzett Diego Forlán (cseppet sem érdemtelenül), miért ne lehetne az egész év legjobbja a világ elismerten legjobb játékosa?! Így tehát, hogy valóban a szubjektíven legjobbnak ítélt játékost díjazzák, sokkal nagyobb értéke van a kitüntetésnek, mintha az objektíven legjobb csapateredményeket elérő labdarúgó lenne a kiválasztott.

Szükség is van erre, mert a labdarúgás a legkevésbé egzakt sportok egyike, más sportágakban például nemigen nyilatkozgathat olyat a vesztes fél, hogy „mi voltunk a jobbak, de mégis az ellenfél nyert” (mintha Cseh Laci azt mondaná, hogy „jobban úsztam Phelpsnél, de ő előbb ért be a célba”). Így a futballban a szubjektív értékelés szerepe rendkívül fontos, ezzel lehet kiemelni egyéniségeket, ezzel lehet sikeressé tenni olyan játékosokat is, akik a maguk területén hatalmasat alkotnak, de a csapateredményekben – tőlük akár független okok miatt – ez nem tükröződik.

Nem mintha éppen Messinek lett volna tavaly feltétlenül szüksége ilyen „segítségre”, de az ő példája jól mutatja, hogy ezeknek a díjaknak mi a feladata. A másik véglet elrettentő példája a 2004-es Európa-bajnokság volt, ahol az ítészek nem tudtak kit kiemelni a torna legjobbjaként, megválasztották hát a győztes görög válogatott csapatkapitányát, Theodorosz Zagorakiszt – akinek nyilván nagy szerepe volt a győzelemben, de hogy kevés szurkoló tudná felidézni a nevét az Eb sztárjaként, az egészen biztos.

Az Aranylabdára visszatérve, az idén már bármelyik értékrendszert is nézzük, mindenképpen Messinek áll a zászló, hiszen a játéka mellé most eredmények is kapcsolódtak, várhatóan ő lesz tehát Michel Platini után az első – vagyis francia háttértámogatás nélkül az egyetlen –, aki zsinórban háromszor nyeri el a díjat. (Érdekes kérdés egyébként, hogy mi a nagyobb bravúr: három egymást követő évben a legjobbnak lenni, vagy öt év kihagyással újra diadalmaskodni, mint tette azt Ronaldo – az igazi –, két súlyos sérülés után.)

Elvben előfordulhat persze, hogy a szavazók kompenzálni akarják a tavalyi esetet és most Xavit emelik trónra, de ez még annyira sem valószínű, mint hogy Cristiano beelőzze Messit – ez utóbbira talán akkor lett volna esély, ha az el clásicót nem decemberben, a szavazatok leadása után rendezik, és persze a portugál és csapata ott felülmúlja Messi Barcelonáját.

Ez utóbbi persze még szombaton könnyen megtörténhet, de azt már nem nagyon befolyásolja, hogy ki a világ idei legjobbja.

SZABADOS GÁBOR

Elnézést, ha valaki éppen uzsonna közben olvasta el a címet, és felfordult tőle a gyomra – ugyanezt érezheti az ember akkor is, amikor a bundaügy egyre több részletére derül fény.

De nézzük a dolgot pozitívan: ez már a tisztulás jele.

Ha egy sebből elkezd folyni a genny, az a gyógyulás jele, egyfajta méregtelenítés, hiszen a szervezet így löki ki magából a káros anyagokat.

Ugyanezt látjuk most a magyar labdarúgás esetében is: egy korábban keletkezett seb tisztulását, ahol elkezdtek kilökődni a káros elemek. Az persze semmiképpen nem pozitív, hogy ilyen csalássorozatok megtörténhettek a hazai futballban; ez mindenképpen rossz fényt vet nemcsak az elkövetőkre, hanem sajnos a teljes közegre is. Az azonban mindenképpen pozitív, hogy az eddigi sugdolózások helyett, amikor a szurkolók és a labdarúgásban dolgozók egymás között emlegették, hogy mely mérkőzések manipuláltak, mely csapatok és játékosok tippmixelnek akár kollektíven, akár külön-külön, most már végre azok is foglalkoznak az üggyel, akikre elsősorban tartozik: a rendőrségi nyomozók.

Sokáig úgy tűnt, hogy a magyar hatóságok csak lassan mozdulnak rá a témára (Bochumból már rég jöttek a különböző hírek, amikor itthon még nem történt semmi), de végre rámozdultak, és pörög a gépezet. Ami eddig belülről feszítette a magyar labdarúgást, az most a felszínre tör, és ahogy a mesebeli Shrek mondta egy böfögés után: jobb kint, mint bent!

(A „jobb kint, mint bent” persze az őrizetbe vette labdarúgók, edzők, játékvezetők jelmondata is lehetne, nem véletlen, hogy az általuk tett vallomásokkal egyre nagyobb lépésekben haladnak a nyomozók.)

Most még tehát botránygócnak tűnik a magyar futball a letartóztatások és őrizetbe vételek fényében, de ezen az úton muszáj végigmenni, ha a végén el akarunk jutni oda, hogy labdarúgásunk megtisztul, és hitelessé válik a szurkolók, a közvélemény és nem utolsósorban az üzleti szféra szemében.

Ennek elérés már csak azért is nagy dolog lenne, mert tudnunk kell: ez a bundabotrány nem a magyar labdarúgás specialitása. A labdarúgáson belül nem magyar specialitás, Magyarországon belül pedig nem a labdarúgás specialitása.

Egy nemzetközi bűnszövetkezet tevékenysége a fő mozgatórugó ebben a történetben, amely Európában elsősorban a perifériákat célozza, vagyis a futballszempontból a kevésbé fejlett országokat – Magyarország nyilvánvaló terepe tehát a maffiának.

Azt pedig nem állíthatnák, hogy a magyar társadalom mereven elutasítja a korrupciót; a különböző közéleti hírek helyett vessünk csak egy pillantást a Transparency International legfrissebb, tegnap publikált felmérésére, amely a közszférában uralkodó korrupciótisztasági indexek alapján Magyarországot az 54. helyre sorolja a világban. A volt szocialista országok között még nem is állunk rosszul, csak páran előznek meg, de a nyugat-európaiaktól jelentősen le vagyunk maradva (egyedül Olaszországnál vagyunk jobbak, de ez nem nagy kihívás). Nem véletlen, hogy az élen álló skandináv országok futballistái nem érintettek a botrányban – Finnországban ugyan volt számos eset, de rendszerint légiósok, és nem helyi játékosok részéről.

Ha ehhez hozzávesszük a magyar gazdaság, egészségügy, kultúra és a teljes hazai közélet helyzetét, kissé sarkosan úgy is fogalmazhatunk: minden országnak olyan a futballja, amilyet megérdemel.

Nem azt állítom persze, hogy csak és kizárólag a külföldről érkező métely fertőzte meg a magyar társadalom problémái miatt védekezni képtelen hazai labdarúgást (bár ez sem áll messze a valóságtól) – a magyar futballnak is komoly felelőssége van a történtekben.

Visszamehetünk most akár a hatvanas-hetvenes évek legendássá nemesült megegyezéses mérkőzéseihez, de ha össze akarjuk azokat hasonlítani a mostani botránnyal, azt mondhatnánk, hogy amíg a régiek elszívtak egy-egy marihuánás cigarettát a házibulikon, addig a maiak heroinnal kereskednek nagy tételben.

Egy biztos: a magyar labdarúgásnak az egész ügyben a lehetőséget kell meglátnia. A lehetőséget arra, hogy megtisztuljon, kiálljon (szó szerint) ország-világ elé, nyilvánosan mossa le magáról a mocskot, és akkor elnyerheti a közvélemény bűnbocsánatát. Itt a lehetőség, hogy a futball ne a társadalmi problémák béklyójában vergődjön, hanem példát mutasson, értéket és iránymutatást adjon a magyar lakosságnak, bebizonyítva, hogy érdemes a bizalomra, a példaképpé válásra.

Nincs más út.

(Amikor ez a bejegyzés eredetileg megszületett, még csak sejteni lehetett, ami szerdán meg is történt: egy ciprusi csapat továbbjutott a Bajnokok Ligájában.

Nem is akárhogy, eddig veretlen az APOEL, pedig mindenkivel játszott már idegenben, és az utolsó fordulóra az elvben legkönnyebb meccse maradt, otthon a már kiesett csoportutolsó ellen – vagyis az első hely is simán meglehet, és így szerencsés sorsolással akár tavasszal sem esélytelenek.)

Lehet mondani persze, hogy ez az elitliga leggyengébb négyese (az APOEL mellett a Zenit, a Porto és Sahtar tagja a kvartettnek), de mégiscsak az elmúlt négy év három Európa-liga-győztese a szigetországiak ellenfele. Ráadásul ez már rövid időn belül a harmadik ciprusi BL-szereplés, és az előző két alkalommal is sikerrel vitézkedtek, gyűjtötte a pontokat tavalyelőtt az APOEL és előtte évben az Anorthoszisz is. (És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az idén az El-csoportkörben is ott van az AEK Larnaka.)

Vonjuk hát le a magyar futball számára is hasznos következtetéseket a ciprusi „csodából".

Ami egyértelmű: a ciprusiak szinte kizárólag légiósokra építve érték, érik el mindezt. Ezek azonban egyáltalán nem elérhetetlen és megfizethetetlen klasszisok, hanem olyan futballisták, akik – ahogy a mosóporok és egyéb háztartási termékek reklámjai is hirdetik – minőségi teljesítményt nyújtanak kedvező áron. Sokuk eleve ingyen kerül a klubokhoz, és a jövedelmükben sincs akkor különbség a magyarországi társaikhoz képest, amekkora az elmúlt évek UEFA-klubrangsorában kialakult a két ország ponttermése között.

Tegyük hozzá, hogy a futballisták döntését megkönnyítheti az a pozitív miliő, amely Cipruson a labdarúgást körülveszi, és amelyről minden ott megfordult magyar játékos áradozva beszél. Részben ez lehet az oka annak is, hogy a szigetországról viszonylag ritkán igazolnak tovább magasabban jegyzett bajnokságokba a légiósok – egyrészt ők is szívesen maradnak, másrészt a futballt övező rajongás megteremti a gazdasági alapot arra, hogy a klubok számára akkor is jövedelmező lehessen a leigazolásuk, ha később nem tudják vagy nem akarják mindenáron haszonnal továbbadni őket.

Az természetesen igaz, hogy az APOEL költségvetése magasabb a magyar csapatokénál: mintegy 10 millió euróból gazdálkodnak, ami ötszöröse egy magyar középcsapatnak, de már csupán két-háromszorosa a hazai elitnek. Ez még mindig nem elhanyagolható különbség persze, de a ciprusiak eredmény/költés aránya összehasonlíthatatlanul jobb. A mieink védelmében jegyezzük meg, hogy nagyjából éppen ezen a határon, tehát valamivel 10 millió euró alatt van az a szakadék, amely elválasztja egymástól a Bajnokok Ligájában megragadni képes klubokat az oda be sem jutóktól vagy csak átutazó epizódszerepet játszóktól.

Ennél kevesebb pénzből egyszerűen képtelenség eredményt produkálni ebben a sorozatban, viszont ez még olyan, amelynek befektetését fel lehet vállalni egy-két évre előre, hiszen – a Debrecen BL-szereplése az ékes példa rá – ennyi még egy 0 pontos részvételből is visszajöhet, hát még egy olyanból, amilyet éppen az APOEL-től látunk az idén.

A kérdés tehát az, hogy ha befektetünk, mibe fektessünk: kész futballistákba, utánpótlásba vagy infrastruktúrába?

A legnagyobb hiba valószínűleg éppen az, ha vagylagosan tesszük fel ezt a kérdést.

A három ugyanis nem működik egymás nélkül.

A ciprusi példa is igazolja ezt – igaz ugyan, hogy ott az utánpótlásképzés „lyukas", de az infrastruktúrát nyugodt szívvel megirigyelhetik szerte Európában. Nem véletlen, hogy a téli időszakban annyian járnak a szigetre edzőtáborozni, részben erre az iparágra és épültek ki a stadionok és edzőközpontok; Ciprus kedvező klímája ebben az értelemben az egész futball fejlődésének az egyik fő katalizátora, hiszen ennek köszönhetően valósulhattak meg az első beruházások, amelyek alapot adtak a játékosállomány fejlesztéséhez is.

A modell tehát annyiban nehezebben követhető idehaza, hogy nálunk az infrastruktúrát úgy kell fejleszteni, hogy nincs egy olyan külső bevételi forrás, amely gyorsan megtérülővé tenné a beruházásokat, ezáltal a létesítményberuházások többi ponttól (minőségi légiósok és/vagy utánpótlás) vonják el a forrásokat.

Azonban ha minden a kormányzat szándékai szerint alakul, akkor éppen ezt a hátrányt egyenlítheti ki a társaságiadó-kedvezmény, amelyet az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordítva nagyobb mozgásteret ad a klubvezetőknek abban, hogy a profi csapatok játékoskeretét megfelelő módon megerősítsék. (Ha azonban a klubok a támogatásokat a szabályokat kikerülve eleve „áthúzzák" a hivatásos játékosokhoz, vagy saját maguk nem tesznek újabb befektetéseket a játékosállományba, akkor rövidtávon nincs előrelépés, csak később, ha majd az utánpótlásképzés felfejlesztése tényleg ontani kezdi a jobb játékosokat. Ez is egy út persze – csak ez az írás most nem erről szól, hanem a ciprusi megoldásról.)

Nem mellesleg, a magyar klubok annyival jobb helyzetben is vannak a ciprusiaknál, hogy nem kell feltétlenül légiósokat igazolni, hiszen számos olyan futballista játszik külföldön, akiknek hazahozatala komoly erősítést jelentene, de anyagi okok miatt jelenleg nem megvalósítható. Ez is mutatja, hogy a magyar futball azért tehetségek terén előrébb tart a ciprusinál – ami hellyel-közzel a válogatottak szereplésében is megmutatkozik –, de a klubfutballt ez egyelőre nem lendíti előrébb.

Magyarországon eddig elsősorban a Debrecen és a Győr jeleskedett abban, hogy elérhető áron minőségi légióst igazoljon, erről a transzferbevételi adataik tanúskodnak. Nem teljesen véletlen, hogy éppen ez a két együttes áll a tabella élén. (A megfelelő légiósok felfedezésében mindenképpen dicséretet érdemel a Kaposvár is, csak ők sajnos a stabil tulajdonosi háttér hiánya miatt nem tudják ezt megfelelően kiaknázni – ennek illusztrálására ismét csak elég a tabellát segítségül hívni.)

El kell tehát felejtenünk a szokásos kérdést, miszerint saját nevelésű magyar fiatalokra vagy készen vásárolt (akár külföldi) játékosokra építsük-e a hazai klubcsapatokat. Szükség van mindegyikre, és egyik sem létezhet igényes infrastruktúra nélkül. Mindhárom pillér esetében égetően fontos azonban a minőségi munka, vagyis a megfelelő utánpótlásképzés, a megfelelő légióskiválasztás és a megfelelő létesítmények – bármelyik területen hiányzik is a minőség, az az előrelépés átléphetetlen akadálya lesz.

A kérdés elsőre nyilván álnaiv és egyben költői, de mégis érdemes feltenni: miért kockáztatják labdarúgók a jó hírüket, egzisztenciájukat, lelkiismeretüket és esetenként a családjukat is némi többletjövedelemért?

Természetesen nem véletlen, hogy a fogadási csalások letartóztatottjai között nem találunk igazán ismert labdarúgókat és játékvezetőket, sem idehaza, sem külföldön. A monogramok alapján néha még a legvérmesebb szurkolóknak is muszáj találgatniuk, játékoskereteket böngészgetniük ahhoz, hogy azonosítsák, kikről is van szó. Ez nem fog változni: Lionel M. és Wayne R. helyett továbbra is csak hasonló kaliberű játékosokról és volt játékosokról lehet szó Magyarországon, nem kerülnek nagy halak a hálóba.

Ilyesfajta ügyletekbe elsősorban még idehaza sem a topjátékosok (és topjátékvezetők) keveredhetnek, hanem olyanok, akiknek jóval kevesebb a kockáztatni valójuk: a futballközeg belterjes világán kívül nincs nevük, presztízsük, és a jövedelmük is jóval alacsonyabb a magyar élcsapatok meghatározó labdarúgóinál. A maffia éppen ezért eleve őket célozza be, a közismert játékosokat meg sem próbálják bevonni.

Ennek egyszerű pénzügyi oka van: egy-egy meccsen a várható bevétel nem az adott versenysorozat fontosságától vagy a futballisták kaliberétől függ, hanem csakis a fogadóirodák által kínált nyereményszorzótól és a megtett téttől. A nyereményszorzó pontosan ugyanakkora lehet egy fontos és egy kevésbé fontos meccsen, ha a két csapat egymáshoz viszonyított játékereje a két mérkőzésen megegyezik, a szervezők által használt tét összege meg nyilván azon múlik, hogy mennyire bíznak a beszervezett játékosokban, és így a kívánt eredmény kialakulásában.

A fogadás legfőbb költsége viszont már a meccs és a futballisták minőségétől függ: minél jelentősebb találkozóról és minél ismertebb, jobb anyagi körülmények között élő játékosokról van szó, annál többet kell fizetnie a maffiának.

A bűnözők tehát a várható nyereségüket maximalizálandó akkor járnak a legjobban, ha minél érdektelenebb meccsen minél kisebb csapatok minél rosszabbul fizetett játékosait szervezik be, hiszen így azonos bevétel mellett lényegesen kisebb költséggel kalkulálhatnak. (Sőt a bevétel is nőhet, hiszen egyrészt a játékosokon megspórolt összegeket is feltehetik a meccsre plusztétként, másrészt a rosszabb anyagi helyzetben lévő futballista megbízhatóbb, azaz tovább növelhető a tét és így a nyeremény.)

Ebből egyenesen következik, hogy például a magyar Ligakupa tökéletes terepe a maffiának: senkit sem érdekel az eredmény, viszont sok olyan játékos jut szóhoz, aki a bajnokságban csak peremember, vagyis nem a jobban keresők közé tartozik. (Csak közbevetésként: a nyolcvanas évek totóbotrányaiban is a hasonló módon kiírt nyári Totó-kupa volt a bűnbanda egyik slágersorozata.) Ha én ma fogadási csalással foglalkoznék, idehaza bizonyosan a Ligakupa lenne a fő vadászterületem. Talán az MLSZ-nek is célszerű lenne elgondolkodnia azon, hogy érdemes-e fenntartani egy olyan sorozatot, amelyért sem a csapatok, sem a szurkolók nem rajonganak, és emellett a bundának is melegágya…

(A fentiek miatt számomra gazdasági alapon az is elképzelhetetlen, hogy a maffia például világbajnoki mérkőzéseket is manipuláljon, ahogyan arra Declan Hill is utal ismert könyvében. Egyszerűen nem érné meg jóval nagyobb összegeket kifizetni a játékosoknak egy kirakatban lévő eseményen, ha ugyanazt a nyereményt kisebb költséggel is bezsebelhetik. Kivéve persze, ha a maffiózók kivagyiságból meg akarják mutatni, hogy egy vb-meccset is meg tudnak venni, vagy olyan érveik vannak a játékosokkal szemben, amelyek nyomósabbak a pénznél…)

Érdemes leszögezni, hogy a labdarúgókat nem feltétlenül rögtön bundázási kéréssel keresik meg, hanem gyakran először csak anyagi segítséget, kölcsönöket ajánlanak fel a nehéz anyagi helyzetbe kerülő játékosoknak a futballközegben ismert személyek, mondván, nem sürgős visszaadni. Aztán egyszer csak mégis sürgőssé válik, és ha az adós nem tud törleszteni, akkor választhat a kölcsönadó „kreatív pénzteremtési javaslata” vagy az általa küldött behajtók között.

Tehát minden a pénzen múlik? Törvényszerű, hogy aki rosszabbul keres társainál, az eladja a lelkét az ördögnek?

Ha így lenne, nagyon sok bűnöző lenne Magyarországon. De számszerűleg valóban nehéz megállapítani, hogy melyik közeg a korruptabb: a magyar labdarúgás, vagy úgy egészében a magyar közélet? Márpedig a kettő nem választható el egymástól, a futball sem szakítható ki a hazai mindennapokból. Bőven lehet példákat hozni a labdarúgásunkban felbukkanó egyéb simlikre, mint ahogy közéletünk sötét oldalára is.

Ettől még persze nem kell elfogadni a bunda létezését, de tudni kell társadalmi kontextusában kezelni. És csírájában kell elfojtani minden kis apró rezdülését, vélt vagy valós felbukkanását – a labdarúgásnak így kell példát mutatnia a magyar társadalomnak, hogy visszanyerje hitelét.

A múlt heti magyar–finn mérkőzést követő, többek által felemlegetett szurkolói füttyszóról nekem a színház jutott eszembe.

Én ugyanis éppen azért szeretem jobban a futballmeccset a színházi előadásnál, mert sokkal őszintébb műfaj: az emberek nem „puccparádéban” érkeznek, hanem olyan ruhákban, amelyek jellemzőek rájuk és/vagy kifejezik hovatartozásukat, a produkciót követően pedig nem standard taps az értékelés (amelynek legfeljebb a hossza vagy az erőssége lehet mérvadó), hanem kendőzetlenül közli a publikum a véleményét.

Tény, hogy a futballszurkolók nem cizellálják túl a mondandójukat, és az értékelési skálájuk sem nevezhető különösebben árnyaltnak. Marketingszempontból ez nem szerencsés, különösen nem egy sikerekkel olyan kevéssé ellátott piacon, mint a magyar. Ha a hazai labdarúgásban gyakoribbak lennének a klubcsapatok és a válogatottak jó nemzetközi eredményei, akkor élhetőbb lenne a „vagy ünneplünk, vagy temetünk" hangulat, de a „nagy ritkán ünneplünk, általában meg temetünk" kevésbé válik a magyar futball javára.

Ebből a szempontból éppen az lenne az üdvözítő, ha a labdarúgópályákon is minden mégis úgy működne, mint a színházban: a társulat játszik (jól vagy rosszul), az úri közönség szórakozik (jól vagy rosszul), majd a végén utóbbi tapssal köszöni meg előbbinek az érte nyújtott szolgáltatást, a vájt fülű belsősök meg úgyis kihallják ebből a tapsból az értékelést. Tulajdonképpen miért kellene a színházi világnak kötelezően „kulturáltabbnak" lennie a futball világánál?

Vagy ha ez túl irrealisztikus, vegyük a skót példát: bátran állítható, hogy a két élcsapatot, a Celticet és a Rangerst leszámítva a helyi élvonal klubjai semmivel sem futballoznak jobban a magyaroknál, sőt, helyenként kifejezetten alulképzett játékosokkal és csapatokkal is találkozni, a nemzetközi eredményességük pedig (ismételten leszámítva a két glasgow-i nagyot) gyakorlatilag nulla, akárcsak a válogatotté. A közönség azonban mégis értékeli őket, minden lövést vagy becsúszást megtapsol, a labdarúgás általános megítélése és a róla kialakult közkép pozitív. Igaz persze az is, hogy a játékosok a meccseken csúsznak-másznak, a földet is felszántják, ha kell... Ez lehet talán a magyar futball számára a leginkább követendő minta, mind szakmai, mind marketingszempontból.

De vissza a Puskás Ferenc Stadionba, a magyar–finn meccs lefújásához. A hármas sípszót valóban füttyszó követte, és látni lehetett, hogy Egervári Sándor külön szólt a játékosainak: ennek ellenére menjenek oda a nézőkhöz megköszönni, hogy kijöttek a stadionba. Ők a kérésnek becsülettel eleget is tettek, és ekkor a reakció is megváltozott: az akkorra már némileg megfogyatkozott közönség tapssal köszönte meg a csapatnak az egész selejtezősorozatban mutatott teljesítményt, és a kerítés melletti pacsizás sem maradt el.

És mindez így volt rendjén: az utolsó meccsért járt a fütty, az azt megelőzőkért járt a taps, a válogatott pedig meg is kapta mindkettőt.

Ahhoz persze, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek a füttyszó okozta csalódások, a nemzeti együttesnek is elérhető célokat kell maga elé tűznie – mert a szurkolók legalább annyit várnak el a játékosoktól, mint ők saját maguktól (vagy még többet). Hogy mindezt lefordítsuk konkrét elvárásokra: a 2014-es vb selejtezőivel kapcsolatban eddig mindenki minimum azt ígérte, hogy a válogatott a törökök és a románok mellett harcban lesz a második helyért, a szövetség elnöke pedig egyenesen a kijutást emlegette (bár legutóbb már óvatosabban fogalmazott). Ne feledjük, ehhez legalább kettő olyan válogatottat kellene megelőzni a csoportban, amelyik a mostani Eb-selejtezőkön továbblépett a csoportjából, akár egyből az Eb-re, akár pótselejtezőre.

(Csak zárójelben, elvégre ez nem szakmai blog: jóval reálisabb lenne a harmadik helyet célul kitűzni. Egyrészt ez sem lesz könnyű, másrészt ennek elérése gyakorlatilag garantálna a harmadik kalapos kiemelést a következő, 2016-os Eb selejtezőin, márpedig oda már 24 csapat jut ki, így a selejtezőcsoportokból a várható lebonyolítás alapján a harmadikak is továbbkerülnek legalább a playoffba. Ha már újra van olyan szövetségi kapitányunk, aki egymás után két kvalifikációs szériát is elkezdhet a gárdával – az elmúlt 28 évben ez eddig csupán egyetlenegyszer fordult elő! –, érdemes lehet hosszabb távban is gondolkodni.)

A kapitány is említette már a magyar–finn kapcsán, hogy a csapat magának tette túl magasra a lécet; és addig nincs is ezzel gond, amíg ezt az együttes a játékával, eredményeivel teszi. Ha viszont a szavak szintjén kezdünk el irreális célokat kergetni, akkor a szurkolók joggal kérhetik azokat számon a futballistákon – és ilyenkor elkerülhetetlenül jön a füttyszó.

Az eredmények mellett (vagy helyett) józansággal és töretlen küzdőszellemmel lehet mindezt megelőzni.

Zlatan Ibrahimovic a finnek és a hollandok ellen készül, és persze az Eb-selejtező csoport második helyének megszerzésére.

Egy pillanatra kanyarodjunk azért vissza a legutóbbi válogatott meccsére, a számunkra oly kedves magyar–svédre, azon belül is az utolsó megmozdulására. Ez most szerencsére nem egy nekünk lőtt, fejelt vagy hasalt gól volt, hanem egy gyors séta, amellyel elhagyta a Puskás Ferenc Stadion gyepét.

Elsőként, csapatkapitányként.

A magyar válogatottat ünneplő nézőknek nyilván fel sem tűnt, hogy a svédek kapitánya a lefújást követően azonnal az öltözőbe vonult, ahelyett, hogy az íratlanul is általános érvényű illemszabályok szerint kezet fogjon az ellenféllel, játékvezetőkkel és nem utolsó sorban a saját csapattársaival. Persze, kellemetlen lehet a gyepen maradni, miközben a közönség az ellenfelet ünnepli, de aki a dicsfényt elfogadja, annak az árnyékot is tűrnie kell, erről (is) szól a sport. Zlatan ennél jobban nem is szemléltethette volna, milyen az, amikor egy futballista kellő alázat nélkül lép pályára (és lép le róla) – ehhez képest már az is előrelépés, ha hátba rúgja csapattársait az edzésen.

De ha alázat, hadd idézzem példának egy másik világklasszis labdarúgó merőben másmilyen levonulását a Puskás Ferenc Stadion füvéről.

Amikor hat éve Budapesten járt a Real Madrid, a meccs előtti edzésre rengeteg szurkoló érkezett, sokan közülük kifejezetten azért, hogy begyűjtsenek egy-két galaktikus aláírást. Ez nem volt egyszerű, mivel a kissé túlbiztosított stadionban dupla kordon választotta el a nézőteret a játéktérről, a kettő közötti több méteres senki földjén csak a biztonsági emberek mozoghattak. Így a rajongók a szekusoknak adták oda az aláírásra szánt pólókat és egyéb tárgyakat, amelyeket ők odavittek a levonuló játékosokhoz, akik vagy megálltak nekik aláírni, vagy nem, de inkább az utóbbi (a biztonságiak meg persze nem voltak túl motiváltak abban, hogy megállítsák őket), majd az őrök visszavitték a csecsebecséket a tulajdonosaiknak (ha megtalálták őket).

Sorra jöttek le a játékosok, Roberto Carlos, Ronaldo (az igazi), Raúl és társaik, majd utolsó előttiként David Beckham. Önmagában az is érdekes lehet, hogy az angol maradt kint legtovább, de az még inkább, ahogy lejött: egyből odament az első kordonhoz, széthúzta a kerítéseket és elindult a szurkolók felé a tiltott zónán keresztül. A biztonsági őrök zavarba jöttek, erre nyilván nem voltak felkészülve, megállítani meg nem merték, így Beckham odament a szurkolókhoz, közvetlenül nekik írt alá mindent, beszélgetett velük, mindezt még vagy negyedórán keresztül. Utána pár perccel már Zinedine Zidane is odajött mellé – merthogy ő maradt kint utolsónak a pályán –, de még így is előbb végzett, mint Beckham.

Talán nem kell magyarázni, mi mindent jelképez ez a két nyúlfarknyi epizód: egy futballistának mindig pontosan tudnia kell, mi a dolga, a szerepe, mivel szolgálja a maga és csapata érdekeit, mivel szolgálja ki az érte rajongó és miatta jegyet váltó szurkolókat. (És akkor Beckham játék közben nyújtott elhivatottságáról még nem is beszéltünk.)

Ez az alázat hiányzik Ibrahimovicból, pedig pusztán futballtudásban még talán jobb is az angolnál, de emberi kvalitásai alapján az összehasonlítás is felesleges.

Ezek a gondolatok persze nem most jutottak eszembe, hanem közvetlenül a magyar–svéd meccs lefújása után, látva a zuhany alá igyekvő svéd frontembert, de akkor értelmetlen lett volna ezen elmélkedni, hiszen túl voltunk a bravúron, a közönség, majd a média pedig joggal ünnepelte a kulcsemberei nélkül is győzelmet arató, és utána Moldova ellen készülő magyar válogatottat.

Most azonban Ibrahimovicék újra fókuszba kerültek, hiszen talán még soha nem drukkolt úgy a magyar közvélemény két másik ország összecsapásán, mint ahogy a pénteki finn–svéd derbin a házigazdáknak. És ha valami reményt adhat arra, hogy a szomszédjánál nagyságrendekkel erősebb svéd csapat újra megbotlik, az pontosan a megfelelő alázat hiánya, hiszen a kötelező feladatok megoldásánál ez szokta a legnagyobb problémákat okozni.

De most jön a slusszpoén: van egy magyar játékos, aki a svédek elleni sikerből sérülése miatt kimaradt, azóta pályára sem tudott lépni, de jövő kedden a finnek ellen már újra játszani akar, és erre talán az orvosi stáb és a klubja sem mond nemet.

Ez az igazi alázat.

Kíváncsian vártam, érkezik-e valamilyen „hivatalos" reakció a Buzánszky Jenő–Mészöly Kálmán vitára, de sajnos nem jött. Csak annyi történt, hogy több médium és internetes fórum is felkapta a legfrissebb kijelentéseket, mégsem próbált senki gátat szabni a további acsarkodásnak.

Pedig talán ez az az eset, amelynél – ha másnak nem, hát – a Magyar Labdarúgó-szövetségnek be kellene avatkoznia, le kellett volna ültetnie a feleket egymással, hogy tisztázzák a dolgot. De a jelenlegi állapotnál még az is jobb lenne, ha csak egy fotóra összehoznák őket, ahol barátságosan kezet fognak, utána pedig ugyanazt gondolják magukban, amit eddig; a lényeg elsősorban az, hogy a nagyközönség felé béküljenek meg.

Nem tudom persze, valójában mit gondolnak magukban, vagy hogy mi történt és mi nem történt Nagyváradon közöttük, de igazából nem is érdekel. Az egész állapot méltatlan a magyar futballhoz, és különösen annak két ilyen prominens személyiségéhez.

Mindez nem is érdemelne talán külön figyelmet, ha a hazai labdarúgás nimbusza, megbecsültsége nem ott lenne, ahol – így viszont nemcsak egyszerűen öngól, hanem egyenesen öngyilkossági kísérlet a két legenda vitája. Azt a kevés maradék tiszteletet is lerombolja, amely még megvan, nem utolsósorban a régi nagyságok eredményeinek köszönhetően; így még erősebb a pusztítás, hiszen a legértékesebb pontokon okoz kárt. A magyar futball imázsát rontja jelentősen az incidens, és a sportág gazdasági életben is érzékeltetheti hatását – ennek éppen akkor nem lenne szabad bekövetkeznie, amikor a társaságiadó-kedvezmény révén új források nyílhatnak meg a labdarúgás előtt. (Az már csak hab a tortán, hogy mindkét legenda közel áll a kormánypárthoz, így a sportág állami támogatottságát is rossz fényben tüntetheti fel.)

A magyar labdarúgás nagy öregjeihez amúgy is ambivalensen viszonyul a hazai közvélemény: sokan éppen őrájuk hivatkozva szólják le a mai labdarúgókat (ahogy több újságíró is rendszeresen megteszi ezt a magyar médiában), míg mások pont fordítva vélekednek, csak legyintenek rájuk, kívánva, hogy felejtsük el őket, mert túlzott terhet rakunk a maiak vállára a felesleges összehasonlítgatásokkal. Tekintve, hogy labdarúgásunk lefele ereszkedése többségében fokozatos folyamat volt az ötvenes évektől napjainkig, ez a jelenség szinte minden korszakban jelen volt: Puskásékhoz Albertékat, Albertékhoz Törőcsikéket, Törőcsikékhez Détáriékat stb. hasonlították, és talán még a mostani válogatottakat is így sírják majd vissza a jövő szurkolói.

Mindenesetre eleve nem könnyű ezt a kettős vélekedést közös nevezőre hozni, vagyis azt megfelelő marketinggel elérni, hogy a szurkolók egyszerre tudják a régi idők focistáit tisztelni és a maiakat is értékelni – pedig ez lenne a magyar futball imázsépítésének egyik alapköve. Ennek a munkának tesznek azonban keresztbe az ilyesfajta torzsalkodások, amelyek az egyik csoportot még a hazai labdarúgás múltjából is kiábrándíthatják, a másiknak pedig csak újabb muníciót adnak, hogy elfelejtendő öregembereknek tartsa a legendás játékosokat.

Látszólag tehát piszlicsáré ügyről van szó, és a két ember tekintetében bizony az is, de ez az eset jóval túlmutat rajtuk: a magyar labdarúgás presztízséről, értékeinek megóvásáról is szól. Ezért kellene tehát kívülről-felülről beavatkozni, ha már a két úr nem képes/hajlandó maga rendezni az affért – többszörösen bizonyították már címeres mezben, hogy a honi futball érdekeit minden szempontnál előrébb valónak tartják, így egyáltalán nem gondolom lehetetlen küldetésnek a kibékítésüket.

De legalábbis sokkal valószínűbb a siker, mint a svédek elleni Eb-selejtezőn.

UPDATE: Miután Buzánszky kórházba került (innen is jobbulást kívánunk!), Mészöly meglátogatta, elnézést kért és kibékültek. Minden jó, ha jó a vége :)

Több éves huzavona után a Barcelona visszaszerezte Cesc Fabregast az Arsenaltól – megvalósult hát a „katalán irredenta mozgalom” első számú célja.

Valóban olyan volt ez, mint a két világháború közötti Magyarország revíziós eszméje: szerezzük vissza azt, ami egykor a miénk volt – bármi áron! Jelen esetben az sem számított igazán, hogy szükség van-e egyáltalán a visszaszerzendő „területre”, vagyis Fabregasra, a fontos az volt, hogy meglegyen.

Hogy az Arsenal exkapitánya befér-e a Barcelonába, és érdemes-e miatta megbolygatni a középpályát, arról vitatkozzanak inkább a szakemberek, a szurkolók és a kommentelők. Kívülről annyi látszik csak egzakt módon, hogy a Barcára épülő világ- és Európa-bajnok spanyol válogatott nagy tornáin Fabregas jobbára csak csereként jutott szóhoz, már amikor egyáltalán szóhoz jutott.

Mondhatjuk tehát, hogy a transzfer elsősorban marketingakció volt, nem sportszakmai húzás, és ebből a szempontból akár párhuzamba is állíthatnánk a nagy rivális Real Madrid igazolásaival, Cristiano Ronaldo vagy korábban David Beckham megszerzésével. Van azonban egy nagy különbség: a Realnál a tranzakció szándéka kifelé irányult, a fő cél az volt, hogy a futballikonok imázsát és vele népes rajongótáborát a klubhoz kössék, vagyis újabb híveket toborozzanak általuk. A Fabregas-hadművelet azonban ebben az értelemben befelé szóló üzenet volt – nem új szurkolókat akartak megnyerni vele, hanem a jelenlegi Barcelona-szimpatizánsok kedvében járni, ezáltal bizalmukat és hűségüket megerősíteni. (És a klub saját nevelésű játékosai felé is tenni egy gesztust, mivel ők vélhetően szerettek volna a régi játszótárssal együtt futballozni; erre utalt legalábbis az, amikor a tavalyi vb-győzelem utáni ünneplésen Barcelona-mezt húztak Fabregasra.)

Természetesen volt azért az átigazolásnak kifelé is üzenete bőven. „Megtesszük, mert megtehetjük” – egyfajta erődemonstráció volt ez, a klub sportszakmai, gazdasági és minden egyéb értelemben vett hatalmának kimutatása. Az AC Milan ügyvezetője, Adriano Galliani már jelezte is, hogy ők és a többi olasz klub ilyen igazolásra képtelenek lennének, és ebből a szempontból éppen ez volt a cél: azt érzékeltetni mindenkivel, hogy a Barcelona ilyen fajsúlyú tranzakciókat is le tud bonyolítani, ha meg akar szerezni egy játékost.

(Csak zárójelben: ha már az „újraegyesítés” és az erődemonstráció szóba került, akkor adja magát a párhuzam napjaink Kínájával. A távol-keleti óriásbirodalom tartja Tibetet, visszaszerezte Hongkongot és Makaót, és már csak Tajvan hiányzik a főbb célpontok közül. A világpolitikai viszonyok miatt ez utóbbi valószínűleg nem mostanában fog sikerülni, de a szigetország diplomáciai kapcsolatainak blokkolása is viszonylagos megelégedéssel tölti el a pekingi pártvezetést. A cél itt is ugyanaz: bizonyítani az ország nagyságát és erejét, bármi áron.)

Barcelonába visszatérve, felvetődhet a kérdés, hogyan futja ilyen – vagy bármilyen – átigazolásra annál a klubnál, ahol a hírek szerint még a színes fénymásolást is leállították, költségtakarékossági okokból? Ahogy arról ezen a blogon már rengeteg szó esett, a spanyol liga két mamutklubja nem gazdasági társasági formában működik, hanem civil egyesületként, így egyrészt más törvényi szabályozás alá esik, mint a többi klub, másrészt tulajdonos híján nincs is valós motivációja arra, hogy nyereséges legyen; ha pedig veszteséges, azt minden további nélkül meg tudják oldani hitelfelvétellel, ahogyan azt mondjuk a kormányok szokták tenni. (Aztán majd egyszer elgondolkodnak, hogy mit csináljanak a felhalmozódott adósággal, mint nemrég az amerikaiak…) És persze nyilván az sem hátrány, ahogy a Real és a Barcelona szépen lefölözi a Primera División televíziós jogdíjainak döntő hányadát. Biztosak lehetünk abban, hogy ha a spanyol bajnokságra tokkal-vonóval az angliai szabályok lennének érvényesek, akkor ez a két klub messze nem tudna olyan dominanciát kifejteni az európai piacon, mint most – mind sportszakmai, mind gazdasági tekintetben.

És akkor már Fabregas sem vágyott volna talán annyira haza Angliából.

A kiemelt csapatsportágak (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda és jégkorong) támogatását célzó társaságiadó-kedvezmény vitán felül a legnagyobb jelentőségű sporttámogatási csomag lehet a rendszerváltás óta.

A magyar(országi) vállalatok – nagyon kevés kivétellel – eddig nem tekintették a magyar sportot megfelelő kommunikációs eszköznek, ezért kevesebbet költöttek sportszponzorációra, mint más országokban; különösen igaz ez a honi labdarúgásra, amely még mindig a legnépszerűbb és legtöbb embert megmozgató sportág idehaza. Ez a helyzet az új törvénnyel alaposan megváltozik, mivel a cégek immár nem a nyereségük, hanem a befizetendő adójuk terhére vállalhatják a támogatást, így jelentősen megnőhetnek a sportba áramló összegek.

Bár a pénz a vállalatoktól érkezik, lényegében közvetett állami támogatásról van szó, hiszen a befolyó összegeket az államkincstártól vonják el – az elosztás azonban a közvetlen állami támogatásokkal ellentétben decentralizált, mert a cégek maguk döntenek erről. Ez egyben azt is jelenti, hogy a döntésekben a szakmai érveket könnyen felülírhatják a személyes kapcsolatok, különösen mivel – a szponzorációval ellentétben – a vállalatvezetőknek már nem kell mindenáron figyelembe venniük a marketingszempontokat.

Az EU által jóváhagyott szándék szerint az utánpótlás és a létesítmények fejlesztése, fenntartása támogatható elsősorban, de az így megjelenő pluszforrásból bizonyos mértékig a hivatásos sport is részesülni fog, még ha a felhasználás szigorú ellenőrzés alá esik is. Amennyivel kevesebbet kell költeniük például a kluboknak a két támogatott területre, annyival többet költhetnek a hivatásos sportolóik bérezésére, egyéb körülményeik javítására, marketingre stb. Nem valószínű, hogy az utóbbiakra fordított összegek változatlanok maradnának az adókedvezmény révén befolyó támogatások után is.

Felvetődhet a kérdés: miért csak ez az öt sportág kap ilyen segítséget?

Az olimpiák magyar „sikersportágai” közvetlen állami támogatáshoz jutnak a Magyar Olimpiai Bizottság révén egycsatornássá tett finanszírozáson keresztül, a magáncégeket viszont olyan sportágakért mozgósítják, amelyek önmagukban is vonzóak lehetnek számukra. Itt már nem az olimpiai aranyak száma a fontos, hanem az, hogy hány embert tud egy sportág aktív és passzív módon bevonni a sport hétköznapjaiba.

A fenti kiemelt csapatsportágak egyértelműen a legalkalmasabbak arra, hogy felszívják a sportolni vágyó fiatalokat, valamint a nézőtérre (de legalább a tv-készülékek elé) vonzzák a sportrajongókat – a sportágak játékossága, élvezetessége, egyenletes és rendszeres versenynaptára biztosítja mindezt. Ha tehát az a cél, hogy minél több gyerek sportoljon (lásd még: mindennapi testnevelésóra), illetve hogy a sport a kulturális élet részévé váljon, akkor ez helyes út. Ezeket a szerepeket a hagyományos magyar egyéni sikersportágak, vagyis a kajak-kenu, öttusa, vívás stb. nem tudják betölteni, a fentiekkel ellentétes karakterisztikájuk, és nem utolsósorban technikai igényeik miatt.

Tény, hogy a nemzet önbecsülését, büszkeségét nagyban segítik az olimpiai aranyak – de csak négyévente egyszer. A csapatsportágakban azonban egy-egy aranyéremnél szakmai szempontból lényegesen kisebb nemzetközi siker is többet érhet a magyar közvélemény számára: a labdarúgó-válogatott szereplése ékes bizonyítékát nyújtja ennek, gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha a nemzeti együttes minden évben egy-egy veretesebb győzelmet aratna komoly ellenféllel szemben.

A kormányzati szándék összességében nemes, a sportszférának pedig tudnia kell ezzel a lehetőséggel élni, és nem visszaélni. A kezdeményezés akkor lesz sikeres, ha néhány éven belül érezhetően nő a sportoló gyerekek és felnőttek száma, illetve gyarapodik a sportot nyomon követő nézősereg is. Ha azonban az adóforintok ilyen eredmény nélkül folynak el a sportszféra eresztékein, akkor az már nemcsak a sportegyesületek és sportszervezetek, hanem a döntéshozók felelőssége is lesz.

Elkészült a magyar jogalkotás történetének első komolyabb szabályozása a futballhuliganizmus felszámolására – finoman szólva is vegyes fogadtatásra talált.

Önmagában a szigorítás nem meglepő, hiszen azt eddig is sokan mondták-gondolták, hogy a magyar hatóságok eddig nem léptek fel kellő eréllyel a rendbontók ellen, a meccsre járó szurkolók többsége azonban most mégis túl szigorúnak ítéli meg, ahogyan az az újpesti és más drukkerek tiltakozásából is látszik.

Ha a törvény nem szigorú, az a baj; ha szigorú, az a baj.

Tény, hogy a biztonsági személyzet újabb jogokkal történő felruházása aggályosnak tűnhet, de ne feledjük, hogy emiatt nem az övék a felelősség, hanem mindazoké, akik ezt a hatalmat a kezükbe adták. A jogalkotónak és az alkalmazónak, végső soron tehát az MLSZ-nek és a kluboknak kell garanciát nyújtaniuk arra, hogy ezzel a hatalommal a biztonságiak nem tudnak visszaélni: az eddigieknél komolyabb szűrésre lesz tehát szükség ahhoz, hogy valaki ilyen feladatot láthasson el sporteseményeken – mint ahogy, rendőr, polgárőr, határőr sem lehet akárki. Minden ebből fakadó probléma a szövetség illetékességét veti fel.

Másrészt ha valaki antidemokratikus elemeket vélne felfedezni az új törvényben, jusson eszébe, hogy a példának tekinthető angol szabályozás is hasonló vonásokat mutat, ellentmond akár olyan alapvető jogelvnek is, mint az ártatlanság vélelme. (Ilyen például a veszélyesnek tartott elemek tartózkodási helyének ellenőrizése meccsidőpontban, vagy kiutazásuk megakadályozása a válogatott külföldi szereplései alkalmával.) Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott a közjó érdekében helyenként extrém módon mernek korlátozni bizonyos jogokat.

A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz mintegy húsz éve – számunkra valóban furcsának tűnhet, hogy a jogokat nem csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is lehet. A kínai állam- és pártvezetés budapesti látogatásakor azonban már tapasztalhattuk, hogy a jelenlegi magyar kormány nem habozik új fejezetet nyitni a magyar jogállamiság történetében, ha úgy látja, hogy az ország érdekei ezt kívánják. Bizonyos szempontból ugyanennek az elvnek a megjelenését láthatjuk most a sporthuliganizmus kezelésében is.

Sokan mindezzel együtt úgy érvelnek persze, hogy a törvényalkotók estek át a ló túloldalára: ez elsősorban a fentebb említett „kisebbség”, vagyis a meccsre járó szurkolók véleménye. Nyilván nagyon fontos a véleményük – csakhogy a törvényt alapvetően nem azok érdekében hozták, akik még járnak meccsre, hanem azokért, akik már nem. Vagyis a „többségért”.

Akik még kint vannak a stadionokban, azokat vélhetően nem zavarja, ha mások elkövetik a jogszabályban megfogalmazott rendbontásokat – ők nyilván saját maguk elleni támadásként fogják fel, hiszen ők kerülhetnek sokkal könnyebben kiszolgáltatott helyzetbe, ha bármibe (vétlenül vagy sem) belekeverednek, számukra lehet kockázatosabb mostantól a szurkolás és a meccsre utazás. A törvény garanciát próbál nyújtani arra, hogy aki eddig otthon maradt, az immár bátran kimehet akár családostul is – már ha van kedve magyar futballt nézni.

Mindenkinek igaza van ugyanis, aki azt állítja, hogy a hazai labdarúgó-mérkőzések relatíve alacsony látogatottságának okai nem csak a huliganizmusban keresendőek, és a pályán mutatott teljesítmény talán nagyobb visszatartó erő, mint az esetleges rendbontások. A kettőt azonban nem lehet, és nem is szabad egymástól szétválasztani.

A futballmeccs mint szolgáltatás magában foglal mindent, amivel a néző a stadionban (és környékén) találkozik: az odajutást, a parkolási lehetőségeket, a beléptetést, a többi néző viselkedését, a vécék tisztaságát, a büfék minőségét és végül, de közel sem utolsósorban a két csapat produkcióját. Ez így egyben egy csomag, amelyről véleményt mondanak az otthon maradók. Hiba lenne azt gondolni, hogy ha ezek közül az egyik elemet fontosabbnak tartjuk, akkor csak arra érdemes koncentrálni – az sem mindegy ugyanis, melyikre milyen ráhatásunk van.

Azt törvénybe lehet foglalni, hogy a szurkoló nem futhat be a pályára, de azt nem, hogy a labdarúgónak mennyit kell futnia a pályán, vagy milyen százalékban kell pontosan passzolnia. A magyar futballvezetésnek az a feladata, hogy a szolgáltatási csomag minden szegmensét javítsa: fejlessze az infrastruktúrát, visszaszorítsa a rendbontásokat és – természetesen – emelje a játék színvonalát. Van, amit ebből gyorsabban meg lehet tenni, törvényekkel, adókedvezményes támogatással és egyebekkel, de van, amihez idő kell – Bozsik-programmal, akadémiákkal és egyebekkel.

Ugyanígy idő lesz persze az is, amíg a huliganizmus visszaszorítását célzó jogszabályok meghozzák eredményüket; kezdetben talán még csökkenhet is a nézőszám, ha az ultrák (akik nyilvánvalóan nem azonosak a huligánokkal) tovább folytatják demonstrációikat. A végcél azonban az, hogy hosszabb távon minden körülmény – infrastruktúra, nézőtéri biztonság, játék színvonala – adott legyen ahhoz, hogy megindulhasson a látogatottság növekedése, családokkal, gyerekekkel, nőkkel. Nincs más út.

Ez az út hosszú, de ha nem indulunk el rajta, soha nem érünk a végére.

Korábban mindig azt gondoltam, hogy sportfogadási csalók felkutatását és elfogását Charlie és Johnny Firpónak, alias Bud Spencernek és Terence Hillnek kellene végeznie, olyan hatékonysággal, ahogyan azt az …és megint dühbe jövünk című filmklasszikusban tették. De ahogy elnéztem a felvételeket K. Zoltán és társai elfogásáról, lehet, hogy a legendás testvérpár sem tudta volna tekintélyesebb erődemonstrációval végrehajtani a feladatot…

Komolyra fordítva: nehéz annál rombolóbb, a magyar futballt jobban károsító tevékenységet elképzelni, mint amit a letartóztatottak (és esetlegesen még szabadlábon lévő társaik, illetve más bandákhoz tartozó hasonszőrű bűnözők) elkövettek. Mégis pozitívumként kell tekintenünk az elmúlt napok eseményeire, mert végre elindult valami: voltak letartóztatások, nyilvánosságra kerültek mérkőzések és nevek (még ha találgatnunk is kellett a monogramokat, de nyilván nem volt nehéz dekódolni őket). Őszintén bízom benne, hogy ez még csak az első kavics volt a vízben, és a hullámok messzire jutnak el, így minél több név, meccs, összeg derül ki a bandák működési köréből, és minél hamarabb kiderül az igazság, jogerős ítéletek formájában.

Mert a legnagyobb kár, amelyet okoztak, talán éppen az volt, hogy minden és mindenki besározódott: a szurkolók már ott is bundát, tippmixelést látnak, ahol nincs is. Ez persze nem most kezdődött, megalapoztak ennek a hatvanas, hetvenes évek immár legendássá nemesedett megegyezéses meccsei, és persze a nyolcvanas évek totóbotrányai. Csak hogy amíg akkor csak olyan mérkőzésnél lehetett bundát kiáltani a lelátón, amelyen nem a várt végeredmény született, addig most már szinte bármilyen, a mérkőzés kimenetelét szinte nem is feltétlenül befolyásoló hibára rásüthetik – és rá is sütik – ezt a bélyeget.

Ne legyünk naivak: egészen bizonyos, hogy Magyarországon nem csak a Központi Nyomozó Főügyészség által a magyarországi futballmaffia Voldemortjának tartott K. Zoltán és társai foglalkoztak ezzel a jól fizető tevékenységgel, és arra sem vennék mérget, hogy valóban a nevezett ex-futballista lenne maga a Sötét Nagyúr. (Hacsak nem Johnny Firpo szállóigévé vált mondására gondolunk: „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét…”)

A sportág hitele csak akkor állítható vissza, ha – túl azon, hogy a nyomozók kiváló munkát végeznek – a futballtársadalom is mindent megtesz a megtisztulásért, és (többek közt) minden információt a hatóságok rendelkezésére bocsát ezekben az ügyekben. Maximálisan elismerem például, hogy Mészáros Norbert eltiltása és meghurcolása megfelelő bizonyítékok híján igazságtalan volt, ezért örülök a felmentésének, de ne feledjük: csak akkor téphető ki a bűnszövetkezet minden gyökere, ha alaposan megforgatjuk a földet. A sportjog sok helyen különbözik a normál büntetőjogtól, elég csak arra gondolni, hogy amíg utóbbit az ártatlanság vélelme jellemzi, addig előbbiben általában (mind a dopping, mind az eredménymanipuláció esetében) a zéró tolerancia érvényesül. Nagyon helyesen.

A magyar labdarúgásnak azonban más módon is ki kell vívnia saját maga megtisztulását. Le kell számolni minden kiskapuval, ügyeskedéssel, törvénykerüléssel: a színlelt arculatátviteli szerződésekkel, a pro-licences strómanokkal, és minden olyan elemmel, amely a hazai futball normakövetését, erkölcsi tartását ássa alá. A vezetőknek is olyan példát kell mutatniuk játékosnak, játékvezetőnek, szurkolónak és egyáltalán mindenkinek, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar labdarúgás nem tűri a korrupciót, átlátható viszonyokat akar és meg is teremti őket.

Ugyanez igaz persze a teljes magyar társadalomra, hiszen a futball nem tud kiszakadni abból a morális közegből, amely körülveszi – márpedig ha egy társadalom hétköznapjaiban jelen van a korrupció (vesztegetésként, hálapénzként, áfacsalásként, bárhogy), akkor nem olyan nagy meglepetés, ha az adott országok közállapotait mindig jól tükröző labdarúgásban is felüti a fejét. Csak éppen erre hiába is hivatkoznának a magyar futball vezetői – a megtisztulást belülről kell elkezdeniük.

Rendkívül lassú folyamat, amíg sikerülhet megváltoztatni a közvélemény hozzáállását, de e nélkül az alap nélkül hiába tartóztatják le a meccseket manipuláló bűnösöket, a szurkolók a jövőben is ugyanúgy megvádolják majd a hibázó futballistákat és játékvezetőket.

Mindenkinek megvan a maga feladata abban, hogy rend legyen a pályákon és a pályák környékén is.

A magyar és a nemzetközi futball összevetésének egyik legnagyobb közhelye, hogy amíg máshol a labdarúgás „jó üzlet”, amely profitot termel, addig nálunk ez nincs így. El ne higgyük, ha ilyet hallunk: a futballklubok általában külföldön sem nyereségesek, mint ahogy nemrég a Barcelona is újra megcáfolta ezt a téveszmét, bejelentve, hogy ismét veszteséges idényt zárt.

Pedig ha valaki, akkor a világ legjobbjának tartott, az elmúlt három évben három bajnokságot és két Bajnokok Ligáját (tehát szinte mindent) nyerő, és ennek következtében a Deloitte nemzetközi kimutatásaiban immár rendszeresen a második legnagyobb bevétellel rendelkező klub igazán nyereséges lehetne – de nem az. Tehát nemcsak az a hazai tévhit dől meg (újra), hogy a nyugati profiklubok sem mind nyereségesek, hanem az is, hogy a pályán elért sikerek automatikusan profitra válthatóak.

Hadd szögezzem le: egyetlen egy olyan labdarúgóklub van a világon, amelyik minden egyes évben komoly mennyiségű nyereséget termel, ráadásul emellett még a futballpályán is sikeres – a katalánok által a BL-döntőben (újra) legyőzött Manchester United. Nincsen senki más, aki erre képes lenne; vannak, akik sokszor képesek kisebb-nagyobb profit előállítására, sokak pénzügyi eredménye évről évre hullámzik a pozitív és a negatív tartományok között, de a legtöbb futballklub folyamatosan veszteséges. Nemcsak Magyarországon – mindenhol.

Hogy miért éppen az MU lett a kiválasztott, az tulajdonképpen jó adag szerencsének is köszönhető. A legjövedelmezőbb futballpiaccal rendelkező Anglia legnépszerűbb csapata nyilván remek adottságokkal indult ezen a versenyen, de a kulcsmomentum mégis az volt, hogy az 1990-es évek elején, a labdarúgás gazdasági forradalma idején indult be Alex Ferguson trófeagyára, a saját nevelésű fiatalokkal teletűzdelt csapat a szigetország, majd a kontinens legjobbja lett – ez teremtette meg azt a marketing- és pénzügyi alapot, amelyre a klub a mai napig épít. Ha a ’70-es, ’80-as éveket uraló Liverpool tíz-tizenöt évvel későbbre időzítette volna fénykorát, akkor valószínűleg ma a Mersey-partiak lennének a futballgazdaság legjobbjai – de a „ha” ezen a meccsen sem játszott.

(Az senkit se zavarjon meg, amikor a Manchester tartozásairól hall – ez nem a klub gazdálkodásából származik, hanem a Glazer család hatalomátvételéből. Az amerikaiak hitelből vették meg a társaságot, amely hitel az MU-t hivatalosan birtokló cég, a Glazerek tulajdonában lévő Red Football Ltd. vállát nyomja, és ezt persze a klub bevételeiből törlesztik, de az adósságot nem a United hozta össze.)

Jogos a kérdés, hogy ha a futballklubok többsége veszteséges, akkor a tulajdonosoknak miért éri meg fenntartani őket? Nyilván sűrűn előfordul, hogy valaki érzelmi okokból finanszírozza a csapatát, egyfajta hobbiként vagy presztízsfogyasztásként, de gazdaságilag az a szintén gyakori eset nevezhető racionálisnak, amikor a tulajdonos más vállalkozásain keresztül próbálja meg visszahozni a pénzét, a klub imázsát használva egyéb cégei népszerűsítésére. Ilyenkor persze általában nem egyetlen ember áll az egyesület mögött, hanem általában egy vállalat, mint például a PSV Eindhovennél a Philips, vagy a Zenit Szentpétervár esetében a Gazprom, de előfordul, hogy a klub nemcsak az anyavállalat gazdasági érdekeit, hanem a vezető személyes ambícióit is szolgálja – így válhatott például Silvio Berlusconi a Fininvest és az AC Milan elnökéből olasz miniszterelnökké. Ez a szinergiastratégia a futballklubok gazdaságos üzemeltetésének talán legjobb módja, hiszen a szolid veszteség lényegesen kevesebb lehet, mint amennyit a klub által nyújtott marketingértékre kellett volna költeni a klub nélkül – de ne keverjük össze mindezt az egyszerű szponzorációval, ahol a szponzor csupán marketingszerződést köt a klubbal, de nem birtokolja azt (még ha akár a nevét is adja neki).

Visszatérve Barcelonába, tudjuk, hogy a klub egész Katalóniát képviseli, ám esetükben a pénzügyileg veszteséges működés azért is különösen érdekes, mert a klubnak nincsenek tulajdonosai, csak tagjai, akik nyilván nem fogják kicsengetni a tavalyelőtt 83 millió, tavaly pedig 21 millió eurónyi, vagyis a maximális, 180 ezer socióval számolva is fejenként mintegy 120 ezer, illetve 30 ezer forintnyi deficitet. Vagyis a vezetőség számára marad a hitelfelvétel, a klubadósság növelése. És itt kanyarodhatunk vissza újra hazai vizekre: a Ferencváros labdarúgócsapatát működtető zrt. jelenleg kísértetiesen hasonló helyzetben van, mint a Barcelona, legalábbis abban a tekintetben, hogy szintén nincs valós tulajdonosa (a gazda az FTC, egy ugyanolyan civil egyesület, mint maga az FC Barcelona), és szintén nem nyereséges.

A különbség csak az, hogy amíg a Barcelona minden gond nélkül megoldja a hitelből történő finanszírozást, és görgeti maga előtt a tartozásait, addig ezt a Ferencváros valószínűleg nem tudja – hosszú távon – megtenni. (Tudom, van még azért néhány különbség a két klub között, de ezek részletezésébe itt és most nem mennék bele.)

Így hát az az állítás továbbra is igaz, hogy tőlünk nyugatra (és sok esetben már keletre is) összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozhatnak a futballisták és edzőik, de a klubok maguk ettől még ugyanúgy veszteségesek. De amíg nálunk szinte mindenki nadrágszíj-összehúzással termeli a deficitet, ott spórolva, ahol csak lehet, addig külföldön a bevételek lehetővé teszik az ideális feltételeket – még ha nyereségre már nem is futja belőle. Akkor talán futná, ha a játékosállományuk megtartásával, de a magyar csapatok infrastrukturális hátterével működnének; de ez persze csak elméleti eszmefuttatásként jöhetne szóba.

És ahogy a sportban a vereséget, úgy a gazdasági életben a veszteséget is tudni kell kezelni – tudni kell életben maradni. Ebben kétségkívül több tapasztalatunk van, mint a topbajnokságok csapatainak.

Sok vita folyt és folyik még arról, hogy mi lenne a legjobb bajnoki rendszer a magyar labdarúgás számára – az érdekek azonban olyan erősen bebetonozzák a jelenlegi 16 csapatos, 30 fordulós rendszert, hogy szinte esélytelen a változtatás.

Pedig érdemes lenne megfontolni, ha már az idei szezonnak úgyis vége. A mostani szisztéma nem elég kielégítő voltát jelzi az is, ahogy az illetékesek évről évre variálnak a Ligakupával: érzik, hogy kellene valami új, valami versenyképesebb modell, de az újonnan kreált sorozat nem tudja, és soha nem is fogja betölteni azt az űrt, amely az NB I tökéletlensége miatt keletkezik a hazai versenyrendszerben.

A Ligakupa elvben kiváló alkalom lehet a rotálásra, fiatalok és kevesebb lehetőséget kapó játékosok bevetésére, de mit ér mindez, ha a meccseknek nincs tétje, senki sem veszi komolyan őket? Nem érnek többet szakmailag a téli és nyári edzőmeccseknél. Az MLSZ és a klubvezetők rengeteget rágódnak azon, hogy lehetne érdekesebbé és – nemcsak a nézők, hanem a csapatok, és főleg a játékosok számára is – vonzóbbá tenni a sorozatot, hogy a találkozóknak igazi tétje legyen.

A válasz: sehogy.

A Ligakupa helyett tehát olyan plusz meccsek kellenek a jelenlegi bajnokikhoz képest, amelyek valódi téttel bírnak, játékos–edző–szurkoló is komolyan veszi őket, így kellő felkészítést jelent az itt bevetett fiataloknak.

A megoldás: még több bajnoki!

Ha ugyanis nemcsak 30 találkozót kellene megvívniuk a csapatoknak egy NB I-es szezonban, hanem lényegesen többet (legalább annyival többet, mint amennyit most a Ligakupa révén), vagyis ha rendszeresen lennének hétközi bajnoki fordulók, akkor az edzők kénytelenek lennének a bajnokságban is rotálni a játékosokat, mert a hazai futballisták többsége bizonyosan nem bírná a szerda–szombat ritmust, azaz muszáj lenne rendszeresen frissíteni a csapaton. Tehát a bajnokságban, valódi tétmeccseken kapnának terhelést azok, akiknek eddig csak a langymeleg Ligakupában jutott szerep.

És ez a megoldás a Ligakupa eredeti célkitűzését is megvalósítaná, vagyis hogy több tétmeccset játszanak a jelenleginél a magyar csapatok, mert lemaradásunk oka részben éppen az előttünk lévő országokhoz képest alacsonyabb meccsterhelésben keresendő.

Nézzük az ellenérveket! Ha több bajnoki meccs lenne, akkor egy-egy meccs értéke kisebb lenne, minden szempontból – ez igaz, de sokkal nem csökkenne, és a Ligakupa-találkozóknál még így is fényévekkel magasabb lenne. A hétközi bajnokik nem szerencsések a szurkolók számára – ez is igaz, de egyrészt a Ligakupánál megint csak jobb így a helyzet, és amíg nem tudja Magyarországon minden élvonalbeli klub megoldani a pályája fűtését, addig kénytelenek vagyunk a szerdai fordulókra szorítkozni, hiszen az időjárás behatárolja a hétvégék lehetőségeit. (Én örülnék a legjobban, ha a pályafűtésrendszerek kiépítése mielőbb megtörténne, de addig sem kellene ölbe tett kézzel ülni.)

Az a veszély jelenleg nem fenyegeti a magyar együtteseket, hogy nemzetközi kupakötelezettségeik miatt ne tudnának hétközi bajnokikat játszani, hiszen immár nem a tavasz, hanem az ősz megérése a kihívás a kupacsapatainknak – szeptembertől vígan mehetnének a szerdai fordulók, tavasszal meg pláne.

A kérdés „csak” az, hány pluszmeccs legyen, és milyen rendszerben. A Ligakupa eddigi kiírásaiban össze-vissza változott a fordulók száma; a legfrissebb kiírásban egy csapat legalább 6 meccset fog játszani a csoportkörben, a döntősök pedig 11 találkozóig jutnak. Ezt kellene tehát elérni, de inkább alaposan túllépni.

A lebonyolítás változása együtt járhat a bajnokság létszámának változásával is, de nem szükségszerűen. Én magam már többször kifejtettem (például itt, itt és itt), hogy legfeljebb 12 csapatos NB I-et tartok megfelelőnek, akár két oda-vissza körrel, tehát összesen 44 fordulóval, de látni kell, hogy a magyar labdarúgás sok fontos szereplőjének érdekei nem ezt kívánják, mert így túl sok olyan jelenlegi vezető maradhatna élvonalbeli csapat nélkül, akik ezt nem tudnák elviselni. A mostani MLSZ-vezetésnek az eddigiektől eltérően meglenne az ereje ahhoz, hogy egy ilyen változtatást véghezvigyen, de vélhetően nem akar szembeszállni a profi futball hangadóival is, ha már korábban az amatőröket teljes meghunyászkodásra, korábbi hatalmuk feladására kényszerítette.

Tehát ha továbbra is a 16 csapatos NB I-ben gondolkodunk, akkor is vannak megoldások. Nyilván valamilyen rájátszásos rendszerben lehet az üdvözítő, innentől lényegében csak egy kis játék kell a számokkal. A legegyszerűbb, ha az alapszakasz után első 8 és a második 8 meccsel még egy-egy oda-vissza kört, így minden csapat plusz 14 mérkőzéshez jutna (vagyis összesen 44-hez, ugyanúgy, mint a 12 csapatos, 4 körös rendszerben).

Kissé bonyolultabb a belga szisztéma, ahol a 16 csapatot az alapszakasz után négy csoportra osztják: az első 6, az utánuk következő 4, aztán megint a következő 4, és végül az utolsó 2 csapat. Ezek mind játszanak még egy-egy oda-vissza kört, így a legjobbak 40, a középmezőnyben lévők pedig 36 meccset vívnak. (A két utolsó kétszer játszik oda-vissza, a győztes még osztályozón kiharcolhatja a bennmaradást.) Ezen lehet egyszerűsíteni, például három csoporttal, 6-6-4 együttessel; ekkor a középmezőny ugyanúgy 40 meccset játszik a szezonban, mint a legjobbak, és a kiesés elkerüléséért is nagyobb lehet hátul a csata.

Ezek a megoldások a többség számára több mérkőzést adnak hozzá a versenynaptárhoz, mint a jövő évi Ligakupa – de a hatékonyságuk összehasonlíthatatlanul jobb. Itt is lehetnek persze ellenérvek, nyilván sokan felvetnék, hogy a középmezőny rájátszásának nem lenne valódi tétje, de ezáltal már az alapszakaszban sokkal nagyobb harc lenne azért, hogy a csapatok elcsípjék a dobogós helyekért folyó rájátszást jelentő utolsó (pl. hatodik) helyet is, illetve elkerüljék a kiesés elleni rájátszást jelentő legjobb (pl. tizenharmadik) helyet is. A most véget ért bajnokság jó példa volt arra, hogy a dobogótól és a kieséstől is távol lévő középcsapatok milyen – mondjuk így – hullámzó teljesítményre képesek valós tét nélkül a szezon vége felé. A plusz meccsek tehát mindenképpen élesítenék a versenyt az alapszakaszban. Azt pedig talán nem kell magyarázni, milyen szoros találkozókat hozna a rájátszás a felsőházban és a kiesési zónában – gyakorlatilag bárhogy is tologatjuk jobbra-balra a számokat.

Variáció van bőven, csak akarni kell a változást.


SZABADOS GÁBOR

Ma 112 éves az FTC, de aki arra számított, hogy Kevin McCabe távozása után máris boldogan lehet majd a Happy birthdayt énekelni, annak csalódnia kellett – akárcsak azoknak, akik az angol érkezésekor vizionáltak aranyérmeket, Bajnokok Ligáját és egyebeket.

Tény, hogy az öltözőben fotózkodó új klubelnök sem ígért azonnali megoldást a problémákra, az azonban mégis furcsának tűnhet, hogy amíg először „tarsolyban lévő” szponzorokról volt szó, addig a nemrég megtartott ankéton kiderült, hogy a klub nem vonzó a hirdetők számára.

Nélkülük viszont nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen a futballcsapat fenntartása – a zrt.-nek ugyanis nincs tulajdonosa. Papíron persze van, az FTC, de az nem valódi tulajdonos, aki tud hiányt finanszírozni, anyagi kockázatot és felelősséget vállalni, befektetni, hátteret biztosítani – hiszen saját magának sincsen.

Mi történik, ha a futball-zrt. veszteséges? Kinek kell akkor a zsebébe nyúlnia? Elvben ugyanis a tulajdonosnak kellene, de az nincs; a ma esti el clásico csapatai, a Barca és a Real (szintén tulajdonos nélkül) hitelből oldják meg ezt a kérdést, de a Ferencváros vélhetően nem talál erre megfelelő hitelezőt; marad tehát a tartozások felhalmozása, elsősorban természetesen a legnagyobb kiadási tételt jelentő játékosok felé. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a veszteséget a labdarúgók finanszírozzák, mintha ők lennének a tulajdonosok, de a legoptimistább esetben is minimum ők hitelezik meg a likviditási hiányt, vagyis ők maguk azok a hitelezők, akikre a klubnak szüksége van. Kéznél a segítség.

Ezek után nem meglepő a jelenlegi helyzet, a futballisták elbizonytalanodása, az öltözői egység hiánya;  kész csoda, hogy a csapat így is versenyben van a nemzetközi kupahelyekért. (Ez egyben sajnos a magyar bajnoki élvonal kritikája is – nem megbántva senkit, a Paks és a Kaposvár ragyogó szereplése ugyanígy a mezőny gyengeségét jelzi, mint ahogy a Videoton utcahossznyi előnye is.)

Hogyan tovább? Ha az egyesületnek, vagyis a hivatalos tulajdonosnak nincsen semmilyen vagyona, amit fejlesztésre és a veszteségek áthidalására használhat, és megfelelő piaci bevételei (jegybevétel stb.) sincsenek a veszteség elkerülésére, az egyetlen megoldás csakis olyan szponzorok becserkészése lehet, amelyek garantálni tudnák a nyereséges vagy nullszaldós működést. (Van persze még egy elvi lehetőség, hogy a vezetőség előrefele menekül, és vad igazolásokba kezd megfelelő anyagi háttér nélkül, arra alapozva, hogy a nemzetközi kupákban sikeres lesz a csapat és bevételt termel, amelyből minden visszafizethető, addig pedig a játékosok csak kitartanak valahogy – láttunk már ilyet a magyar labdarúgásban, s az ég óvjon attól, hogy ilyen felelőtlenségbe belevágjon az FTC.)

Tehát visszatértünk a szponzorokhoz. Vannak, lehetnek vajon ilyenek?

Bár az egyesületet irányító kormánypárti politikusok hangoztatják, hogy ők nem politikusként, hanem fradistaként kerültek a klub élére, a rájuk szavazó tagok korábban nyilvánvalóan nem a klub iránti elkötelezettségük, hanem a politikai hatalmuk miatt választották őket. Azt várják tőlük, hogy befolyásukat, pozíciójukat felhasználva hozzanak támogatókat a klub és a futballcsapat mellé. Eddig erre a nyilvánosság előtt nem került sor, legalábbis a kommunikációban üzleti alapú kapcsolatokra utaltak, de ha a jelenlegi helyzet tartós marad, akkor vélhetően muszáj lesz kijátszani a politikai kártyát.

Ez már csak azért sem lenne meglepő, mert az egyesület elnökének nyilatkozataiban időről időre visszaköszön a tekintélyelv. Amikor a futballcsapat klublicencéről volt szó, nem azzal érvelt, hogy meg tudnak felelni a feltételeknek, hanem azzal, hogy „mindenkinek” az az érdeke, hogy a Ferencváros NB I-es legyen. Még ha ez esetleg sokak szerint igaz is, ez azt jelzi, hogy a klubvezetés komolyan gondolja: a szabályok nem ugyanúgy vonatkoznak az FTC-re, mint másokra.

A klubvezetés ráadásul a zrt.-nél messzebbre is tekint, a stadiont, valamint a körülötte lévő területeket is visszavásárolná, sőt, a Népligetben is új létesítményeket húzna fel. A kulcskérdés ismét a „miből?”, hiszen amíg a zrt. 1 eurós vételárára volt pénz, az ingatlanokra már nyilván nincs, az FTC pedig nem tud ekkora hitelfelvétellel járó projekteket menedzselni és annak óriási anyagi kockázatát viselni. Itt is képbe kerülnek hát a befektetők; az újabb kérdés csak az, hogy mibe fektetnének be, ha a klub következetesen ragaszkodik ahhoz, hogy saját kézben tartsa a futballstadiont és a telkeket. Résztulajdont vásárolnának? Hitelt adnának? Vagy egyszerűen csak szponzorálnának? (Megvennék a stadion nevét?) Magyarul: hogyan származna ebből haszna a befektetőnek? Újra a politikán keresztül?

Rengeteg a kérdés, és lehet, hogy még a klubvezetők sem ismerik a válaszokat, vagy legalábbis nem tudják még, milyen mértékig vonják bele politikai tőkéjüket a problémák megoldásába. Hamarosan minden kiderül – különben minden felborul.

„Azért sikertelen az angol válogatott a nagy tornákon, mert túl sok Angliában az idegenlégiós” – halljuk gyakran a sokak által nyilvánvalónak vélt igazságot, ezzel próbálván bizonyítani a külföldiek alkalmazásának hátrányait, és igazolni az erre irányuló szabályozások, többek közt a 6+5-ös szabály létjogosultságát.

Az angol példáról azonban a Republic együttes egyik sora jut mindig eszembe: „Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú híd…”

Ha ugyanis a két fenti tény között van egyáltalán összefüggés, akkor biztosan a másik irányban: nem azért sikertelen az angol válogatott, mert sok az idegenlégiós, hanem azért van szükség sok külföldire, mert az angol futballisták egész egyszerűen nem elég jók (amit a válogatott szereplése jelez).

Először is: az angol válogatott igazából soha nem volt sikeres. Abban az időszakban, amikor még valóban a futball tanítómesterei voltak, felsőbbrendűségi érzéseiktől vezérelve nem indultak a világbajnokságokon és egyéb tornákon, amikor meg végre rászánták magukat, a második világháború után, addigra már csak egy csapat voltak a bő élmezőnyből, de sohasem annak az elejéről. Vb-ken és Eb-ken összesen két alkalommal nyert eddig érmet az angol csapat (vagyis kevesebbszer, mint a magyar), mindkétszer hazai pályán, 1966-ban és 1996-ban, mégis mindig győzelmet várnak tőle – irreálisan.

A tavalyi világbajnokságon a fogadóirodák általában a harmadik legesélyesebb csapatnak rangsorolták az angolokat, de ennek nem szakmai okai voltak, hanem csak annyi, hogy a lelkes fogadó angolok komoly pénzeket tettek a sajátjaikra, a szorzók mesterséges leszorítására késztetve ezzel az irodákat. Fabio Capello vezetésével tehát semmi mást nem tett Dél-Afrikában az angol együttes, mint hozta a tényleges papírformát a korai kieséssel. (Érdekesség, hogy ennek ellenére talán csak pár percen múlt a nagy kiugrásuk: ha Landon Donovan nem lő gólt az Egyesült Államok–Algéria meccs hosszabbításában, akkor az angolok csoportelsőként jutnak tovább, elkerülik a németeket, és helyettük a Ghána–Uruguay–Dél-Korea ágra kerülnek, ahonnan sokkal egyszerűbben beevezhettek volna a legjobb négybe.)

De hogy a bevezetőben említett állítás következetlenségét még jobban lássuk, érdemes visszamenni kicsit az időben, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára. Túlzás nélkül állítható, hogy ekkoriban az angol klubcsapatok még jobban dominálták az európai kupaporondot, mint napjainkban bármikor: például az 1977 és 1982 között lejátszott hat BEK-döntő mindegyikét angol csapat nyerte, ráadásul három különböző! (Liverpool, Nottingham Forest, Aston Villa – de eközben a KEK-ben és az UEFA-kupában is rendszeresen döntőztek a különböző angol kis- és nagycsapatok a hetvenes években.) Mindezt gyakorlatilag idegenlégiós nélkül, hiszen az angol csapatok kereteiben akkoriban legfeljebb csak néhány skót, walesi, északír vagy ír futballista játszott, akik mindig is hazainak számítottak.

A válogatott ugyanakkor még a mostaninál is gyengébben szerepelt: az 1974-es és ’78-as világbajnokságra sem jutott ki, mint ahogy az 1976-os Eb selejtezőin sem tudta elverekedni magát legalább a legjobb nyolcig, a négyes döntőről nem is beszélve. Hogy ez az óriási különbség miért alakult ki a klubok és a nemzeti együttes eredményei között, érdekes szakmai elemzés témája lehetne, de az mindenképpen leszögezhető, hogy nem az idegenlégiósok száma okozta.

És akkor vissza az eredeti megállapításra: azért van szükség manapság Angliában sok külföldire, mert a helyi futballisták nem elég jók. Az nyilvánvaló, hogy az angol piac nyújtja a legjobb hátteret minél több európai élcsapat kitermelődéséhez: a kontinens vezető gazdasága biztosítja a magas életszínvonalat és a fogyasztóképes keresletet, amely találkozik a futball iránti hihetetlen fanatizmussal. Ez így együtt hatalmas bevételekkel látja el az angol klubokat, akik ebből rendkívül erős kereteket tudnak összehozni – de ha ezeket a játékosállományokat angol futballistákkal nem tudják feltölteni (mert azok nem elég jók hozzá), akkor egyszerűen feltöltik külföldiekkel.

Mindez még kiegészül azzal is, amiről egy korábbi írásomban már szó volt: a gazdaságilag legerősebb klubok, vagyis az angolok globalizálták legelőször és legerősebben marketingtevékenységüket, az ezzel járó kulturális nyitottság és a helyi közösségbe való beágyazódottság fellazulása pedig zöld utat adott a játékoskeretek globalizálásának is.

A sok légiós tehát csak egy tünet, nem maga a betegség – a külföldiek számának mesterséges korlátozása így csupán tüneti kezelés lenne, amely legfeljebb csak elfedi a szakmai képzésben fellelhető bajokat ideig-óráig, de semmiképpen nem orvosolja azokat.

Nem tudom, Bernie Ecclestone meghátrált-e a mesterséges esőcsináló ötletével a sok kritika hallatán, vagy egyelőre csak erőt gyűjt az újabb felvetéshez az idei szezon kezdete előtt, de ha az én tanácsomat kérné (nem fogja), akkor csak támogatni tudnám az ötletet.

Az nem kérdés, hogy az üzleti versenyképesség érdekében muszáj izgalmasabbá kell tenni a Formula–1 versenyeit – és a cselekvés szempontjából mindegy, hogy miért alakult ki a jelenlegi helyzet. Ecclestone felelőssége nyilván elvitathatatlan az új pályák tervez(tet)ése során (hiszen az F–1-ben gyakorlatilag mindenért ő a felelős), rövidtávon azonban ezen már nehéz változtatni – marad a csodára, pontosabban az esőre várás minden versenyen.

Jöjjenek hát a locsológépek, legyen mesterséges eső!

Sokan kritizálták az ötletet, de nehéz elfogadni azt az érvet, hogy ez aláásná az autósport szellemiségét, sportértékét.

Először is: a Formula–1 nem sport.

Élvezetes és értékes versenysorozat, én is megnézek szinte minden nagydíjat, mint ahogy az is tény, hogy a versenyzők rendkívüli fizikai és szellemi teljesítményt adnak le a futamok másfél-két órája alatt – de ettől még ez nem lesz sport, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem ember küzd ember ellen fizikai és szellemi erejük, ügyességük bevetésével, hanem helyettük a döntő teljesítményt a gépek adják le. Természetesen minden sportágban nagy szerepe van a technológiának és a háttérnek (Cseh Laci akkor sem versenyezne egyenlő feltételek között Michael Phelpsszel, ha mindketten meztelenül ugranának a vízbe), de ennyire sehol nem kiszolgáltatott nekik a sportoló.

Ezzel persze nem találtam fel a csőben a lyukat, de ilyen körülmények között mégiscsak furcsa a „sportértékek” csorbulása miatt aggódni.

Miért ártana a sport szellemiségének a mesterséges eső egy olyan sorozatban, ahol
– nem az emberek teljesítménye a legfontosabb;
– büntetlenül lehet manipulálni, előre meghatározni az eredményt két versenyző között;
– a rendkívül szűkös pilótahelyeket ugyanúgy gond nélkül meg lehet vásárolni, mint a falusi búcsú dodzsemében;
– a szabályok évről évre össze-vissza változnak?

Amúgy meg a Formula–1-es autók versenyeznek épített pályákon, városi utcákon, országúton, korábban még oválpályán is, versenyeznek nappal, este és a kettő közötti átmenetben – miért ne lehetne egy vagy több (részben) vizes pályás futam is?

Hogy ez veszélyes lenne? Nem hinném, hogy az előre ismert időben előálló vizes pálya veszélyesebb, mint a váratlanul lehulló eső, amelynek kiteszik a pilótákat. És különben is, tessék az útviszonyoknak megfelelően vezetni – a 300 km/h-s száguldás kockázatait és mellékhatásait amúgy is mindenki vállalta, amikor beleült az autóba.

De hogy egy még fel nem tett kérdésre is válaszoljak: mi a Formula–1, ha nem sport? Hát cirkusz (tudom, száguldó…), pontosabban – gladiátorjáték. Mint az ókori római amfiteátrumokban a rabszolgák, úgy küzdenek a pilóták a nézők kegyeiért, helyenként ugyanolyan kilátásokkal. Egy Hispaniával vagy Virginnel rajtoló pilótának sincs több esélye a Ferrarik és a Red Bullok ellen, mint a puszta kezű ókeresztényeknek az oroszlánok ellen, és a külső manipuláció sem idegen, hiszen a csapatfőnökök utasításaihoz hasonlóan itt a cézár dönthet hüvelykujjával arról, hogy a két végső legjobb közül ki győzhet és ki nem.

És anno Róma ura az egész Colosseumot elárasztotta vízzel, hogy hajócsatákat láthasson az arénában, most pedig csak egy kis aszfaltlocsolásra van szükség a több izgalomhoz – nem olyan nagy kérés ez.

Az MLSZ tízéves stratégiáját olvasgatva tehetünk pozitív és negatív észrevételeket egyaránt – a legnagyobb pozitívum azonban az anyaggal kapcsolatban nem a tartalma, hanem maga a létezése. Még soha nem fordult elő, hogy a magyar labdarúgás vezetői ennyire egyértelmű, konkrét célokat tartalmazó stratégia megírására és publikálásra vállalkoztak volna.

A vitaanyag a magyar labdarúgás sok kérdésében egyértelműen állást foglal – e virtuális hasábokon korábban már sokat érintettem közülük. Így a gyakori olvasóknak nem meglepő, hogy miért értek egyet a Puskás Ferenc-stadion teljes újjáépítésével vagy a személyi szabadságjogok részletes korlátozásával a névre szóló jegyértékesítés bevezetése kapcsán; illetve miért hiányolom a felvetések közül az NB I létszámának csökkentését (vagy legalább átgondolását, ha már az NB II és az NB III kapcsán ez felmerült) – hogy csak néhányat említsek a munkában szereplő és nem szereplő témákból. De csak néhányat, mert ezzel a stratégiával kapcsolatban tényleg nem a részletek fontosak.

Igaz, hogy a dokumentum alig-alig tartalmaz a célok elérésének mikéntjére vonatkozó konkrétumokat, így tulajdonképpen nem is tekinthető teljes stratégiának, hanem „csak” a stratégia alapját képező jövőkép és küldetés definiálásának. Ennek köszönhetően azonban máris sokkal többre számíthatunk a mostani elnökségtől, mint a korábbiaktól.

Pontos, számon kérhető adatok szerepelnek a dokumentumban – többek közt a mérkőzések nézőszámára, a csapatok eredményességére és még sok másra. A papír és a képernyő persze mindent elbír, de árulkodó tény, hogy az új MLSZ-vezetés mindezt nem a megválasztása előtt, hanem utána, a szövetség helyzetének pontos átvilágítását és a saját szája ízének megfelelő szervezeti struktúra kialakítását követően hozta nyilvánosságra, azaz bízni lehet abban, hogy nem egyszerű kampányígéretekről van szó, hanem felelősségteljesen vállalt kitűzésekről.

A jelenlegi vezetés munkájának ezzel megvan a zsinórmértéke, az állandó összevetési alapja, amelyhez mérve mostantól fogva bármikor objektíven ítélkezni lehet felettük – a számok mindent elárulnak.

Ha a tízéves ciklus (vagy legalább az első elnökségi ciklus) lejártakor elérik a stratégiában szereplő célokat – akkor jól végezték a munkájukat.

Ha nem érik el ezeket a célokat, de elismerik saját tévedéseiket, hibáikat – akkor talán nem végezték jól a munkájukat, de mindenképpen tisztességesek. (Amennyiben csak annyi lesz a sikere ennek a stratégiának, hogy erről bizonyságot nyerünk, akkor már tökéletesen megérte, és akár a további bizalomra is érdemesek lehetnek.)

Ha nem érik el ezeket a célokat, és ezért a külső körülményeket okolják – akkor megint nem jutottunk előrébb.

Ha meg sem érik a tízéves ciklus (vagy legalább az első elnökségi ciklus) lejártát – akkor naivak voltak.

…de ki kérje, ki kérheti számon az MLSZ-vezetésen a célkitűzések teljesülését?

Ha a szövetség esetében is az rendeli a dalt, aki fizeti a zenészt, akkor maga a kormányzat lesz a legfőbb számon kérő, hiszen a stratégiában szereplő forrásbevonások, a feladatok végrehajtásának alapfeltételét jelentő összegek döntő többsége állami költségvetési támogatás (a társaságiadó-kedvezményt is ideszámolva kétharmados többségben vannak a különböző kormányzati források a többivel szemben, de még az adókedvezmény nélkül is csaknem 60% az arányuk).
Hivatalosan persze tiltja a FIFA a politika közvetlen beavatkozását a nemzeti labdarúgó-szövetségek életébe, de ez nagyjából annyira akadályozható meg, mint a csapatutasítás a Formula–1-ben – a jelenlegi elnökség színre lépését is nagyban elősegítette a választásokat követő, de már előtte nyilvánvaló kormányváltás.

A stratégia nyilvános publikálása, közönségfórumon történő megvitatása azonban azt is jelenti egyben, hogy a célokat a teljes közvélemény, a labdarúgás minden szereplője előtt vállalja az elnökség, tehát ugyanitt is kell felelnie érte. Az új vezetés egyértelmű célja volt, hogy hiteles, a korábbi időszakokban le nem járatódott személyek álljanak a magyar futball élére, ezt a hitelt viszont azonnal elveszíti a grémium, ha a saját maga szabta elvárásoknak nem felel meg, ha csalárd reményt keltett csupán a szurkolóik megmaradt százezreiben.

Ez lesz a legerősebb motivációja a magyar labdarúgás vezetésének a tervek kivitelezésére – őszintén remélem, hogy sikerrel járnak, mert soha nem volt erre nagyobb szükség, mint most.

„A politika már most is betette a lábát az ajtóba, egész pontosan az elnökségbe [...]. A kérdés csak az, hogy a résnyire feszített ajtót meddig tárják ki."

Ezzel zártam tavaly őszi írásomat az FTC-ről, és mostanra elmondhatjuk: a résnyire nyitott ajtót teljes erőből berúgták. Bár – ha már mindenképpen ennél a hasonlatnál maradunk – nem is kellett erőset rúgni, hiszen belülről is szélesre tárták...

Mondhatnánk, hogy egyszerre két ügy is fut párhuzamosan a Ferencvárosnál, mivel az egyesület éléről az elnök-főszponzor, a futball-zrt-ből pedig a tulajdonos és stábja menekül hanyatt-homlok, de a két történet nyilvánvalóan összefügg. Ahogy a közelmúltban az FTC mindenkori elnökeinek munkáját a szurkolók mindig az alapján ítélték meg, hogy sikerült-e megfelelő tulajdonost állítaniuk a zrt. élére, úgy ez most sem fog változni.

És ahogy három évvel ezelőtt a megoldást a politika kierőszakolt közbenjárása hozta el, úgy most is felülről remélik már csak a segítséget, az aktuális kormányzópárt illetékeseitől.

Kevin McCabe is próbál igazodni a politikai kurzushoz, nemzeti húrokat igyekszik pengetni („visszaadjuk a Fradit a magyar népnek" stb.), ami persze sokkal szebben hangzik, mintha az igazi gondolatait foglalná közleménybe: „Könyörgöm, vigye már el tőlem valaki ezt az izét!"

És persze mutogat az angolosan távozni kívánó jelenlegi (vagy inkább volt?) tulajdonos mindenkire, aki nem segítette a munkáját: a gazdasági válságra, a klubot nem támogató önkormányzatokra és államra, az áfát jogosan vagy jogtalanul visszatartó APEH-re – csak saját magát nem helyezte górcső alá.

Ha az általa újsághirdetésekben rendkívül értékesnek állított klubot nem szemétlerakónak használja az elmúlt években, hanem értékének megfelelően kezelte volna, akkor most nem itt tartana. Ő azonban inkább a más csapataiban nem kellő egzotikus futballistákat gyűjtötte ide, akikkel még az NB II-es bajnoki cím is csak azért jött össze, mert a harmatgyenge Keleti csoportból már mindenki feljutott, aki fel akart.

Volt persze szó Bajnokok Ligájáról, volt marketingkampány, de a mögöttes tartalom, a termék silány maradt: arra csupán a létező legminimálisabb összeget szánta a tulaj, aki csakis az ingatlanprojekt beindulására várt. Amikor pedig rájött, hogy ez befuccsolt, akkor meglepve tapasztalta, hogy ingatlannal vagy anélkül, de a termék, vagyis a zrt. eladhatatlan – még 1 euróért is. Pedig éppen Kevin McCabe felelőssége, hogy semmit sem tett a futballcsapat értékének fejlesztéséért.

Mi lesz most?

Akár jön Berki Krisztián, akár nem, a legvalószínűbb forgatókönyv az anyaegyesület szerepvállalása, vagyis hogy az FTC százszázalékos tulajdont szerez a zrt-ben. Ez csak és kizárólag átmeneti megoldás lehet (és annak sem ideális), hiszen a tulajdonos nélkül álló klub bevételek híján képtelen fenntartani a futballcsapatot.

Két választás áll az egyesületi vezetők előtt: a „torgyáni" és az angyalföldi út.

Ha a politika ismét megpróbál gazdasági hatást kifejteni az FTC és a zrt. életére, csak ezúttal törvénysértések nélkül, akkor jöhetnek állami vagy állami kötődésű vállalatok szponzornak (ha a vezetők felvállalják ezt a nyílt kapcsolódást); és persze felbukkanhatnak magyar és külföldi magáncégek is, amelyeknek csupán jobb pozíciók reményében áll érdekükben közel kerülni a vezetéshez – ahogy mondjuk a Debrecenben bejegyzett gyógyszergyár vagy a Győrben letelepedett autógyártó tesz eleget a helyi városvezetés elvárásainak a szponzorációkkal.

Ha ez nem szimpatikus, akkor történhet az is, amit pár kerülettel arrébb a Vasasnál láttunk az elmúlt években: folyamatos élet-halál harc az anyaegyesület részéről a fennmaradásért, egyre gyengülő játékoskerettel és eredményességgel, az út legvégén az ificsapat harcba küldésével. A piros-kékeknek végül a 24. órában sikerült tulajdonost találniuk, de borítékolható, hogy a Ferencvárosnak ez sokkal nehezebb lesz – lényegesen szűkebb ugyanis az alkalmas személyek, cégek köre.

Nem kérdéses, hogy a politikusokat pajzsra emelő klubtagok melyik utat választanák.

Rengeteg magyar élvonalbeli labdarúgót ismerek, és személyesen róluk nem tudom elképzelni, hogy úgy adják-vegyék, manipulálják a meccseket, ahogy azt a bochumi ügyészség munkatársai állítják, vagy inkább csak sejtetni engedik.

Az azonban kétségtelen, hogy a hazai futball mindig is ideális táptalaja volt a megvesztegetéseknek, a pénzügyi kiskapuknak és az ügyeskedéseknek.

Mondhatnám úgyis, hogy ha bármi is igaz a bochumi vádakból, azért nemcsak a megvádolt játékosok felelősek, hanem a teljes magyar futballközeg is, élén a mindenkori klub- és szövetségi vezetőkkel.

A magyar labdarúgás szereplőinek általános normakövetése, törvénytisztelete, erkölcsi tartása soha nem volt túl erős, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

Az Aranycsapat korának féllegális csempészéseit, a bújtatott sportállásokat, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek klasszikus bundáit rá lehet fogni a szocializmusra is, de a futball minden időkben kialakította a maga kis üzelmeit.

Nézzünk csak pár jelenkori példát a sok közül. A magyar profi klubok túlnyomó többsége a mai napig nyilvános módon adót csal, megkárosítja az államot (vagyis némi demagógiával mindannyiunkat) azzal, hogy a futballistákat a közismert kettős szerződésekkel, vagyis minimálbért vagy annál alig többet tartalmazó munkaszerződéssel, és mellette a tényleges juttatásról szóló vállalkozói szerződéssel alkalmazzák. Tudom, persze, itt a csodaszer, az ekhós adózás, csak valahogy a kluboknak nagyon nem akaródzik áttérni erre a megoldásra. Nem csoda, hiszen még mindig többe kerülne az egyesületnek és a futballistáknak is, mint az eddigi törvényenkívüliség.

Hogy egy kevésbé fajsúlyos példát is felvessek: ha egy klub kiszemelt vezetőedző-jelöltjének nincsen meg a munkavégzéshez szükséges UEFA-licence, a legritkább esetben keresnek mást, inkább a szintén jól ismert strómanmegoldáshoz nyúlnak, azaz papíron más lesz a vezetőedző, de csak papíron. Az előző MLSZ-vezetés idején még elnökségi tagok is megjátszották ezt a saját klubjaikban, sőt maga a szövetség alelnöke is: a tisztelt grémium tehát a saját maga által hozott szabályokra tett nagy ívben. Igen, azt is tudom, hogy már új MLSZ-vezetés van, amelyben nem ülnek klubtulajdonosok (sem) – de a szabályok betartásáért és betartatásáért egyelőre az új vezetés sem tett sokkal többet, mint az előző.

És természetesen tisztelet minden kivételnek – őket nagyon meg kell becsülni. A baj csak az, hogy ha a „kivételek” sem szólalnak fel, akkor bizonyosan marad minden a régiben.

Mondhatjuk, hogy ezek a példák nincsenek egy szinten a mérkőzések elcsalásával; a szabályok és a szabályozók semmibe vétele azonban mindenképpen közös motívum, egy tőről fakadnak. Mert innentől a történet már színtiszta pedagógia: ha a gyerek azt látja a szüleitől, hogy lopnak, csalnak, hazudnak, akkor ő is ezt fogja tenni, mert ez lesz számára a természetes, nem alakul ki megfelelő morális értékrendje.

És milyen mintát látott mindeddig a magyar futballista? Mit tapasztalt maga körül, bármerre is nézett a klubházban?

Azt, hogy a szabályok „rugalmasak”, bármikor ki lehet játszani őket, hülyének lehet nézni a vezetőket, a szurkolókat, az állami szerveket – nem utolsósorban azért, mert ők ezt mind békésen tűrik.

(Zárójelben: ez egyben azt is jelenti, hogy a magyar futball közerkölcseinek állapotáért nemcsak maga a magyar futball felelős, hanem a teljes magyar gazdasági-társadalmi miliő is, kenőpénzestül, zuschlagjánosostul, kayaibrahimostul, mindenestül. A labdarúgás voltaképpen nem más, mint a társadalom egészének leképeződése.)

Félreértés ne essék: véletlenül sem szeretném előre felmenteni azokat a játékosokat – ha lesznek olyanok –, akiket esetlegesen majd mérkőzések manipulálásában bűnösnek mond a bochumi ügyészség, a Nemzeti Nyomozóiroda, az UEFA vagy bárki más; de az ő büntetésük egy kicsit mindenkié is lesz, még ha a „mindenki” nem is osztozik benne, sőt egyenesen kitaszítja, megbélyegzi majd ezeket a futballistákat.

Egyszer kellene csak az asztalra csapni. De az nagyot szóljon.

Felépülhet végre a magyar futball nemzeti stadionja – a kérdés most úgy vetődött fel, hogy a Puskás Ferenc-stadion helyén, esetleg annak átalakításával, vagy új területen, például a Fehér úton épüljön-e fel a létesítmény.

A helyszín megtartása mindenképpen megfontolandó, hiszen bevésődött már a köztudatba, számos egyéb sportlétesítmény van a közvetlen környezetében, egyfajta sportközpontja az országnak.

De hogyan alakítsuk át a Puskás-stadiont?

A megoldás egyetlen eszköz: a buldózer.

Lebontani atomjaira a földig, és felépíteni a helyén egy teljesen újat.

Lehet azon gondolkodni, hogy a Gellért-hegy tetejéről is jól kivehető külső építmény egy részét megtartsuk-e hagyománytiszteletből, egyfajta mementóként, de ez nem gátolhatja az új stadion modern jellegű kialakítását; legfeljebb csak a tőszomszédságában található szocreál szoborpark folytatásaként lehet létjogosultsága.

A Rákosi-éra tetőpontján, 1953-ban átadott Népstadiont a maga korában korszerűnek mondták, de a mai futballsztenderdek szerint alkalmatlan labdarúgó-mérkőzés rendezésére. A tribün egyrészt távol van a játéktértől – nem csak az atlétikapálya miatt, amúgy is túl sok a felesleges hely. Másrészt a lelátók lejtése is nagyon alacsony, így a felső helyek különösen messze kerülnek a gyeptől. Ennek következtében gyakorlatilag csak középről látható be jól a pálya, más helyekről már nem.

Érdekes egyébként arra gondolni, hogy ez a szerkezet az ötvenes éveknek korszerűnek számított – mert az egy dolog, hogy a mai stadionok hogy néznek ki, milyen a lejtése mondjuk a Nou Campnak vagy a San Sirónak, de ha nem mai, hanem korábbi létesítményeket nézünk, akkor is mást látunk.

Tegyünk egy kis történelmi utazást, nézzük meg minden futballstadionok atyját – a római Colosseumot!

Nem bolondultam meg, tényleg érdemes az ókori amfiteátrumot tanulmányoznia minden arénatervezőnek. Mivel ez abban a korban épült, amikor még nem volt pályavilágítás, óriáskivetítő és hangosbemondó, különös gondot kellett fordítani arra, hogy minden néző a lehető legjobban lásson és halljon, azaz megfelelő legyen a létesítmény vizualitása és akusztikája.

Ennek megfelelően a Colosseum lelátói közvetlenül a „játéktér” mellett kezdődnek, a tribünök meredeken ívelnek felfelé, és olyan ovális ívben zárják körbe a pályát, hogy minden négyzetcentiméter helyet maximálisan hasznosítanak a lehető legnagyobb befogadóképesség érdekében, tehát nincsen üres sarok lelátón.

(Azt már csak komolytalanul teszem hozzá, hogy a Colosseum megközelíthetőségével sincsen gond, hiszen metrómegálló is van mellette.)

De vissza a Puskás-stadionhoz! Természetesen megértem, ha sokan amiatt ragaszkodnának a létesítményhez, hogy a magyar sport – és nem csak a futball – számos fontos, legendás eseménye fűződik hozzá. Koromból adódóan az Aranycsapat meccseiről és teltházas kettős rangadókról lemaradtam, de még így is rengeteg felbecsülhetetlen személyes emléket őrzök erről a pályáról, és nagyon sajnálnám, ha ezeket már nem mesélhetném el a most egy hónapos lányomnak a helyszínen, pontosan ugyanott, ahol Hrutka vagy Koplárovics góljánál tomboltam, vagy Ibrahimovicénál – többször is – szótlanul meredtem magam elé.

És bár nem igazán szeretem az olyan példálózásokat, hogy bezzeg Angliában…!, mindenképpen megfontolandó, hogy ha az angolok meg tudtak „szabadulni” a régi Wembleyben őrzött emlékeiktől, akkor nekünk is menni fog. (Off topic: Ugyanez jut eszembe akkor is, amikor a magyar edzői kar azt mondja egy-egy szövetségikapitány-választáskor, hogy nagyon jó edzőink vannak, nem kell ide külföldi kapitány. Ha az angolok nem szégyellték ezt felvállalni, akkor talán nekünk sem kellene a mellünket verni.)

Ha azt akarjuk, hogy a magyar futballt külföldön komolyan vegyék, ahhoz alapfeltétel egy modern, minden előírásnak megfelelő létesítmény – is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az Európa-liga jövő évi fináléját például Bukarestben rendezik.) Bízom benne ugyanakkor, hogy a kormány és az illetékes szervezetek az újabb stadionrekonstrukcióra fordítandó összegek tervezésénél a kirakat mellett a hátországot sem tévesztik szem elől: egy nemzeti stadion felépítési költségének töredékéből – vagy éppen a debreceni aréna tíz-húsz százalékából – már megoldható lenne, hogy minden élvonalbeli stadionban lehessen télen is futballmeccset rendezni.

És futball nélkül egyetlen stadion sem mutat jól.

Ezt a bejegyzést eredetileg akkor akartam megírni, amikor Byron M. ecuadori lakost kábítószer-csempészet alapos gyanújával őrizetbe vették New Yorkban, de akkor valahogy elmaradt. Most azonban újra eszembe jutott, mert elkezdődött az Ázsia-kupa, Japánnal és Koreával, ráadásul a Kína–Kuvait meccsen máris a játékvezetőt támadták, hogy a sok-sok kilométerrel odébb, az FA-kupában ténykedő Howard Webbet ne is említsem.

Elismerem, nem egészséges dolog, de nekem minderről Byron M. ugrott be. (Akinek előéletéről sokáig csak annyit tudtunk, hogy a szülei nyilván többre értékelték az angol költészetet, mint az angol futballt.)

Lehet, hogy a pali kábítószert csempészett, az is lehet, hogy Ecuadorban csinált sok olyat a futballpályán, amit nem kellett volna, gyermekkorában talán még kisállatokat is kínzott, de egyvalamiben teljesen biztos vagyok: az ominózus 2002-es Dél-Korea–Olaszország meccset NEM csalta el. Komolyan.

Érdekes futballszociológiai jelenség, ahogy szurkolóként szerte a világon az ilyen eseteket kezeljük: a hibázó játékvezetőt – meg persze azt is, amelyikről csak azt hisszük, hogy hibázott – azonnal csalónak (tehát nem vakegérnek, dilettánsnak, indiszponáltnak stb., hanem szándékosan csalónak) könyveljük el. Ez a magatartásforma mélyen bennünk él, nagyjából az iskolában kezdődik, ahol a rossz jegyet adó tanárról egyből a rosszindulatot feltételezzük, majd végigvonul egész életünkön, és így jelenik meg a labdarúgópályán is.

Byron Morenót is azonnal csalónak kiáltották ki, mindenféle bizonyíték híján, feltételezések alapján.

Pedig miután az olaszok szinte végig vezettek, a koreaiak 88. percben esett egyenlítő góljánál nem Moreno tette oda a labdát a gólhelyzetben lévő Szol Ki Hjon elé (és esett utána rögtön hanyatt), hanem Christian Panucci; nem Moreno lőtt pár perccel később az üres kapu fölé néhány lépésről, hanem Christian Vieri; az aranygólnál nem Moreno hagyta fejelni An Dzsung Hvant, hanem Paolo Maldini; és mindezek közben nem Moreno bújt el egy tévéképernyő mögé a csapata irányítása helyett, hanem Giovanni Trapattoni.

A hibás azonban csakis egyedül Moreno lehetett, nem pedig a többiek. Miért?

Szociológiai szempontból a fentiek mellett egyfajta futballrasszizmussal is szemben állunk, annak is a kifinomultabb fajtájával. Az egyik oldalon itt vannak ezek a deli talján legények, az európai nők bálványai és a férfiak mintaképei, bronzbarna bőrrel és zselétől csillogó hajjal; a másik oldalon pedig azok a kicsi ferdeszemű ázsiaiak, akiknek az lenne a dolguk, hogy tofut főzzenek, miniatűr játékokat rakjanak össze vagy műanyag bóvlit áruljanak a 173-as busz végállomásánál, de még véletlenül se futballozzanak, főleg ne szervezetten, céltudatosan, motiváltan.

Tehát ha „azok” megverik „ezeket”, akkor az egyetlen elképzelhető magyarázat csakis valamiféle összeesküvés lehet, amelyben benne van a FIFA, a koreai kormány, a CIA, az FBI, a NASA, a karvalytőke, meg mindenki, aki az ilyenekben benne szokott lenni. Hiszen az nyilván nem eshet meg, hogy az egyik félnek szimplán csak szerencséje volt, a másik meg pont olyankor bénázott nagyokat, amikor nem kellett volna – elvégre a futballban ilyesmi soha nem szokott előfordulni.

Félreértés ne essék, véletlenül sem akarom azt mondani, hogy Moreno hibátlanul vezette volna azt a meccset: természetesen voltak tévedései. De nem csalt, azaz nem vezette szándékosan a hazaiaknak a meccset. A legjobban szemére hányt döntések, Francesco Totti kiállítása és Damiano Tommasi meg nem adott gólja még a felvételek alapján sem egyértelműek, így teljesen reális, hogy jóhiszemű ítéletek születtek.

És persze eszem ágában sincs Byron M.-et jó emberként beállítani; az már eleve sokat elárul valakinek a jelleméről, ha a sport világából jut el a kábítószer-csempészésig. Nyilván példásan meg fog bűnhődni ezért a tettéért – még ha sok szurkoló úgy is véli, hogy a sors másért szabja ki rá ezt a büntetést.

„Te, Szergej, mit vegyünk a gyereknek karácsonyra, egy olasz sportkocsit vagy egy magyar futballcsapatot?”

Az FTC futballcsapatát működtető zrt. tulajdonosáról kezdetben sok jót, később sok rosszat is mondtak, de az biztos, hogy rajtatartja a kezét a nemzetközi labdarúgás történéseinek ütőerén, hiszen a 2018-as világbajnokságot nemrég elnyert Oroszországban adott fel apróhirdetést – az illetékesek helyében én mostantól tüzetesen átböngészném az el-Vatant, az el-Raját vagy éppen az el-Sarkot, ezek ugyanis katari lapok, nyilván ez lesz a következő mentő ötlete az angolnak.

És bár nem jártam az utóbbi napokban az Üllői út felé, nem lepődnék meg, ha nemsokára kiakasztanának a stadion oldalára egy óriási, lehetőleg a műholdas térképeken is jól olvasható „Eladó / For Sale” táblát. És valami télapós fílinget is kéne pingálni a táblára, hiszen a korábban meghirdetett ár lényegében felére csökkentése különleges karácsonyi akciónak is felfogható.

Folytathatnánk még a poénkodást, a karácsony után amúgy is nemsokára jön a szilveszter, de az ember tényleg nem tudja, hogy e hír hallatán sírjon vagy inkább nevessen.

Ha Kevin McCabe bármelyik másik csapatát árulná így, mondjuk akár a méltán ismert kínai Csengtu Bladest, vagy a szintén világhírnévnek örvendő ausztrál Central Coast Marinerst, az még kevésbé lenne mellbevágó, de a legnépszerűbb magyar futballklub ilyen formán való hirdetése nem más, mint az eladni kívánt áru leértékelése.

A saját helyzetét rontja a tulajdonos, mert amit tesz, azzal a Ferencváros imázsát rombolja, vagyis még nehezebben, még kevesebbért fogja tudni csak értékesíteni a klubot. Ezzel a kockázattal nyilván ő is tisztában van, ez a kétségbeesett lépés tehát azt jelenti, hogy McCabe úgy látja, képtelen megfelelő vevőt, vagy egyáltalán bármilyen vevőt találni a zrt.-re, és most már minden eszközt bevet, hogy szabaduljon ettől a tehertől.

Kétféle potenciális vásárló jöhet számára szóba: az egyenes külföldi és a fifikás magyar.

Az előbbi azért vásárolná meg a klubot, mert sokkal kisebb befektetéssel tudna Bajnokok Ligájában szereplő csapatot csinálni belőle, mint Nyugat-Európában, márpedig a rendszeres BL-részvétellel valóban nyereségesen lehetne működtetni a klubot. De csak és kizárólag azzal, ebben tehát komoly rizikó van, és persze óriási befektetést igényel a dolog, szinte a teljes játékosállományt le kellene cserélni hozzá. Oroszországban nyilván vannak olyan üzletemberek, akik ezt megtehetik, de ők valószínűleg inkább maradnak otthon, ahol az állam a vb-rendezésre készülődve irdatlan összegeket fog ölni a labdarúgásba.

Magyar partner ilyen mérvű befektetést nem fog végrehajtani, de még a BL-színvonalnál egy szinttel lejjebb is kifejezetten szűk az a kör, aki szóba jöhet ilyen mértékű beruházáshoz. Számukra is csak úgy térülhet meg az akció, ha egy szinergiastratégia keretében egyéb magyarországi vállalkozásaik népszerűsítésére használják fel a klubot, mert így legalább ezeken a helyeken pluszbevételeket generálhatnak, ami ellensúlyozná a klub hazai üzemeltetésében felmerülő veszteséget.

Sokféle próbálkozást láthatunk még talán Kevin McCabe-től, de hogy hosszan tartó, sikertelen megkeresésekkel és tárgyalásokkal tarkított átmeneti időszakra kell berendezkedni az Albert-stadionban, az biztos – meglepődnék, ha egy éven belül lezárulna az ügy.

Addig is célszerű lenne a tulajdonosnak A kis herceget olvasgatnia Saint-Exupérytől, különös tekintettel a róka szavaira: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

A Ferencváros nevéért is felelősséget kell vállalnia annak, aki magávévá tette.