A magyar és a nemzetközi futball összevetésének egyik legnagyobb közhelye, hogy amíg máshol a labdarúgás „jó üzlet”, amely profitot termel, addig nálunk ez nincs így. El ne higgyük, ha ilyet hallunk: a futballklubok általában külföldön sem nyereségesek, mint ahogy nemrég a Barcelona is újra megcáfolta ezt a téveszmét, bejelentve, hogy ismét veszteséges idényt zárt.

Pedig ha valaki, akkor a világ legjobbjának tartott, az elmúlt három évben három bajnokságot és két Bajnokok Ligáját (tehát szinte mindent) nyerő, és ennek következtében a Deloitte nemzetközi kimutatásaiban immár rendszeresen a második legnagyobb bevétellel rendelkező klub igazán nyereséges lehetne – de nem az. Tehát nemcsak az a hazai tévhit dől meg (újra), hogy a nyugati profiklubok sem mind nyereségesek, hanem az is, hogy a pályán elért sikerek automatikusan profitra válthatóak.

Hadd szögezzem le: egyetlen egy olyan labdarúgóklub van a világon, amelyik minden egyes évben komoly mennyiségű nyereséget termel, ráadásul emellett még a futballpályán is sikeres – a katalánok által a BL-döntőben (újra) legyőzött Manchester United. Nincsen senki más, aki erre képes lenne; vannak, akik sokszor képesek kisebb-nagyobb profit előállítására, sokak pénzügyi eredménye évről évre hullámzik a pozitív és a negatív tartományok között, de a legtöbb futballklub folyamatosan veszteséges. Nemcsak Magyarországon – mindenhol.

Hogy miért éppen az MU lett a kiválasztott, az tulajdonképpen jó adag szerencsének is köszönhető. A legjövedelmezőbb futballpiaccal rendelkező Anglia legnépszerűbb csapata nyilván remek adottságokkal indult ezen a versenyen, de a kulcsmomentum mégis az volt, hogy az 1990-es évek elején, a labdarúgás gazdasági forradalma idején indult be Alex Ferguson trófeagyára, a saját nevelésű fiatalokkal teletűzdelt csapat a szigetország, majd a kontinens legjobbja lett – ez teremtette meg azt a marketing- és pénzügyi alapot, amelyre a klub a mai napig épít. Ha a ’70-es, ’80-as éveket uraló Liverpool tíz-tizenöt évvel későbbre időzítette volna fénykorát, akkor valószínűleg ma a Mersey-partiak lennének a futballgazdaság legjobbjai – de a „ha” ezen a meccsen sem játszott.

(Az senkit se zavarjon meg, amikor a Manchester tartozásairól hall – ez nem a klub gazdálkodásából származik, hanem a Glazer család hatalomátvételéből. Az amerikaiak hitelből vették meg a társaságot, amely hitel az MU-t hivatalosan birtokló cég, a Glazerek tulajdonában lévő Red Football Ltd. vállát nyomja, és ezt persze a klub bevételeiből törlesztik, de az adósságot nem a United hozta össze.)

Jogos a kérdés, hogy ha a futballklubok többsége veszteséges, akkor a tulajdonosoknak miért éri meg fenntartani őket? Nyilván sűrűn előfordul, hogy valaki érzelmi okokból finanszírozza a csapatát, egyfajta hobbiként vagy presztízsfogyasztásként, de gazdaságilag az a szintén gyakori eset nevezhető racionálisnak, amikor a tulajdonos más vállalkozásain keresztül próbálja meg visszahozni a pénzét, a klub imázsát használva egyéb cégei népszerűsítésére. Ilyenkor persze általában nem egyetlen ember áll az egyesület mögött, hanem általában egy vállalat, mint például a PSV Eindhovennél a Philips, vagy a Zenit Szentpétervár esetében a Gazprom, de előfordul, hogy a klub nemcsak az anyavállalat gazdasági érdekeit, hanem a vezető személyes ambícióit is szolgálja – így válhatott például Silvio Berlusconi a Fininvest és az AC Milan elnökéből olasz miniszterelnökké. Ez a szinergiastratégia a futballklubok gazdaságos üzemeltetésének talán legjobb módja, hiszen a szolid veszteség lényegesen kevesebb lehet, mint amennyit a klub által nyújtott marketingértékre kellett volna költeni a klub nélkül – de ne keverjük össze mindezt az egyszerű szponzorációval, ahol a szponzor csupán marketingszerződést köt a klubbal, de nem birtokolja azt (még ha akár a nevét is adja neki).

Visszatérve Barcelonába, tudjuk, hogy a klub egész Katalóniát képviseli, ám esetükben a pénzügyileg veszteséges működés azért is különösen érdekes, mert a klubnak nincsenek tulajdonosai, csak tagjai, akik nyilván nem fogják kicsengetni a tavalyelőtt 83 millió, tavaly pedig 21 millió eurónyi, vagyis a maximális, 180 ezer socióval számolva is fejenként mintegy 120 ezer, illetve 30 ezer forintnyi deficitet. Vagyis a vezetőség számára marad a hitelfelvétel, a klubadósság növelése. És itt kanyarodhatunk vissza újra hazai vizekre: a Ferencváros labdarúgócsapatát működtető zrt. jelenleg kísértetiesen hasonló helyzetben van, mint a Barcelona, legalábbis abban a tekintetben, hogy szintén nincs valós tulajdonosa (a gazda az FTC, egy ugyanolyan civil egyesület, mint maga az FC Barcelona), és szintén nem nyereséges.

A különbség csak az, hogy amíg a Barcelona minden gond nélkül megoldja a hitelből történő finanszírozást, és görgeti maga előtt a tartozásait, addig ezt a Ferencváros valószínűleg nem tudja – hosszú távon – megtenni. (Tudom, van még azért néhány különbség a két klub között, de ezek részletezésébe itt és most nem mennék bele.)

Így hát az az állítás továbbra is igaz, hogy tőlünk nyugatra (és sok esetben már keletre is) összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozhatnak a futballisták és edzőik, de a klubok maguk ettől még ugyanúgy veszteségesek. De amíg nálunk szinte mindenki nadrágszíj-összehúzással termeli a deficitet, ott spórolva, ahol csak lehet, addig külföldön a bevételek lehetővé teszik az ideális feltételeket – még ha nyereségre már nem is futja belőle. Akkor talán futná, ha a játékosállományuk megtartásával, de a magyar csapatok infrastrukturális hátterével működnének; de ez persze csak elméleti eszmefuttatásként jöhetne szóba.

És ahogy a sportban a vereséget, úgy a gazdasági életben a veszteséget is tudni kell kezelni – tudni kell életben maradni. Ebben kétségkívül több tapasztalatunk van, mint a topbajnokságok csapatainak.

 

A hétvégén vívják a spanyol és talán az egész nemzetközi labdarúgás legnagyobb bajnoki rangadóját, az el clasicót a Real Madrid és a Barcelona részvételével. Sportgazdasági alapkurzusok kezdő kérdése, hogy vajon miben különbözik ez a két csapat a legtöbb európai futballklubtól (már a népszerűségükön és az erejükön kívül), és igen egyértelmű a válasz: nem gazdasági társaságként, hanem egyesületi formában működnek, azaz nem tulajdonosaik vannak, hanem klubtagjaik, a sociók, akik négyévente szavazással választják meg a klub elnökét.

Mindennek az is aktualitást ad, hogy Michel Platini UEFA-elnök nemrég éppen ezt a klubmodellt állította példaként a többi európai csapat elé, miközben lelkes támogatásáról biztosította a brit kormányt, amely – újraválasztása esetén – kötelező klubtulajdonhoz juttatná a csapatok szurkolói csoportjait. Ez a hír egyébként március végén jelent meg, de némi malíciával mondhatnánk azt is, hogy egy kicsit korán szellőztették meg, április 1-jén szoktak ugyanis ilyen információk napvilágot látni. És ezt nemcsak azért írom, mert a londoni Gordonnak csak egy negyedik generációs műfűszálnyival van nagyobb esélye pártja újraválasztására, mint a budapestinek.

De vissza a spanyolokhoz (és katalánokhoz, csak hogy sértődés ne essék). Miért szereti ezt a modellt ennyire Platini? Tény, hogy a francia talán az első olyan nemzetközi futballvezető, aki rengeteget hangoztatja az egyenlőség és testvériség eszméjét a labdarúgásban, és a Bajnokok Ligája rendszerének átalakítása immár bizonyította is elszántságát, amint azt mi is tapasztalhattuk a Loki sikere kapcsán.

Népszerű, populáris, de egyben inkább populista gondolatnak nevezhető azonban a szurkolók ilyen szintű bevonása a klub irányításába. Egy futballklub irányítása ugyanis nemcsak jog, hanem felelősség is. Sőt, sokkal inkább felelősség, mint jog, erről bármelyik tulajdonos órákat tudna mesélni. Mert nemcsak akkor kell kapitány a kormányrúdhoz, amikor megy a szekér, hanem amikor – mondjuk – komoly veszteséget termel egy csapat. Kinek kell akkor a zsebébe nyúlnia és állnia a cehet? A tulajdonosnak. Nyilvánvaló, hogy több ezer klubtagtól nem várható el, hogy személyes anyagi felelősséget vállaljon egy ilyen esetre – ők csakis a befizetett tagdíjuk mértékéig járulnak hozzá a klub költségvetéséhez. Ez azonban messze nem fedezi a teljes büdzsét, a Real és a Barca esetében ez évi átlagban a kiadások 10-20 százalékát éri csak el.

Mi van akkor, ha ezek az egyesületek veszteségesek?

Ennek megválaszolásához érdemes végiggondolni, hogy e klubok élete mennyire hasonló egy állam felépítéséhez és működéséhez: tulajdonosaik helyett tagjaik („állampolgáraik”) vannak, akik ugye rendszeresen hozzájárulnak a kiadásokhoz tagdíj („adók”) formájában, és szabott időközönként demokratikus választáson döntenek vezetőikről. Tehát veszteség esetén is ugyanaz történik, mint amikor egy állam veszteséges: hitelből fedezik a deficitet. E két csapatnak van olyan presztízse Spanyolországban, hogy a „klubháztartási hiányt” újra és újra szívesen megfinanszírozzák a bankok, és nem húzzák ki soha a talajt az egyesületek lába alól.

A fentiekből mindenesetre azért az is nyilvánvaló, hogy nehezen lehetne ezt a modellt minden egyes profi klubnál bevezetni, hiszen ilyen megbecsülése, – a szó szoros és átvitt értelmében vett – hitele nem lehet mindegyik csapatnak.

Viszont van még egy fontos következménye az „állami” működésnek, illetve az azzal járó választásosdinak: amint azt többször is láthattuk, a klubelnökségre pályázó jelöltek ígérgetésben sem maradnak le a politikusoktól, bármit – illetve bárkit, azaz bármilyen új igazolást – hajlandóak belevenni programjukba a szavazatokért. És éppen ez a rendszer egyik legnagyobb hibája, hiszen a választók, azaz a sociók nem feltétlenül racionális indokok, hanem szimpátiák, no meg az esetleges felelőtlen ígéretek hatására voksolnak.

„A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – mondta erre Winston Churchill –, nem számítva az összes többit” – tette hozzá. Itt mellesleg Michel Platini is ellentmond önmagának, hiszen ugyancsak ő volt az, aki többször is felszólalt a megtermelt bevételeiknél többet költő csapatok ellen – csakhogy az általa favorizált egyesületi forma valóságos melegágya az ilyen jellegű gazdálkodásnak.

De lépjünk még egyet tovább, ugyanis ha jól megnézzük, ez a modell nem egyszerűen „demokratikus”, amilyennek például Platini mondja, hanem egyenesen kommunista, a klasszikus értelemben persze. Nincsen magántulajdon, a vagyon (azaz a klub) közös, mindenki azonos módon járul hozzá a közterhekhez, és a demokratikus centralizmus elve is érvényesül. Világ szurkolói, egyesüljetek!

A gazdasági életben azonban létrejöttek a magánvállalatok, és elmondhatjuk, hogy a Barcelona és a Real állami, azaz kommunista modelljével a többi futballklub vállalati, azaz kapitalista modellje áll szemben, de ez a vállalati modell nem csupán egy metafora, hiszen a professzionális klubok többsége valóban vállalati formában működik. A tulajdonos a saját pénzét kockáztatja, és ez biztosítja a racionális döntéshozatalt.

De ennyit a gazdaságról, szombaton ne a kommunizmusra tessék gondolni (már csak a kampánycsend miatt is:) ), hanem egyszerűen élvezzük a Real és a Barcelona csatáját a bajnoki címért!

 

A világbajnoki pótselejtezőkre készülve Cristiano Ronaldo sérülése ismét előtérbe helyezte a klubcsapatok és a válogatottak szokásos konfliktusát. Az egyesületek az egészséges játékosokat sem engedik el szívesen a nemzeti csapatokhoz, egy-egy ilyen sérülés esetén pedig különösen érzékenyen reagálnak.

A klubok álláspontja érthető: hatalmas összegeket fizettek és fizetnek legértékesebb erőforrásaikért, a futballistákért, így ódzkodnak ingyen és bérmentve átadni őket a nemzeti szövetségeknek, kockáztatva esetleges sérülésüket és harcképtelenségüket (mint ahogy Ronaldo kálváriája is a magyarok elleni meccs óta tart).

Közgazdaságilag persze viszonylag egyszerű lenne megoldani a problémát. Fizessenek a szövetségek a kluboknak a játékosok „kikölcsönzéséért” – hiszen lényegében munkaerő-kölcsönzésről van szó, vagy kiszervezésről, mint amikor egy vállalat külsős céggel végezteti el bizonyos feladatait, legyen az marketing-ügynökség, ügyvédi iroda, takarítócég vagy bármi más. Amilyen kézenfekvő a megoldás, annyira nyilvánvaló a kivitelezhetetlensége, hiszen a kisebb országok bizonyosan nem tudnának olyan összegeket előteremteni, amelyek egy-egy értékesebb játékosuk klubjának megfelelne (még ha – mondjuk – a FIFA szabályozná is ezeket a summákat valamilyen rendszer alapján), így ismét csak az történne, hogy a nagyobb, gazdagabb szövetségek kerülnének előnybe. (Tegyük hozzá, hogy a klubok jelenleg is kapnak kártérítést a FIFA-tól és az UEFA-tól a vb-ken és Eb-ken résztvevő futballistáik után, ez azonban nem vonatkozik sem a selejtezőkre, sem a barátságos meccsekre.)

Sepp Blatternek (és kisebb mértékben Michel Platininek) persze nyilván nem érdeke ezen egyenlőtlenségek növelése; nemcsak „szociális érzékenységük” okán, hanem mert mindkettejüknek szükségük van a többségben lévő kis országok támogatására. Fontos ugyanakkor az is, hogy a legfontosabb versenyeik, így a vb és az Eb ne veszítsenek gazdasági erejükből, ezért jogi úton, például a hivatalos versenynaptárral szorítják rá a klubokat az együttműködésre.

Találhatnánk-e más megoldást? Érdekes lenne például, ha a klubok nem fix összeget kapnának futballistáik átengedése után, hanem a játékosok részvételével lejátszott mérkőzések bevételeiből (jegyeladásokból, tv-közvetítésekből, hirdetésekből...) részesülnének. Ismét csak tisztán közgazdasági értelemben gondolkodva ez tisztességesnek is nevezhető, hiszen ezek a bevételek erősen kapcsolódnak a játékosokhoz, akikbe azonban a klubok fektettek be jelentős összegeket, nem a szövetségek, utóbbiak tehát „ingyen” profitálnak belőlük. Alternatíva lehet az, ha a nemzeti szervezetek nem pénzzel, hanem természetben mondanak köszönetet az egyesületeknek, például a válogatottak meccsek hirdetési felületeiből, belépőjegyeiből biztosítanak valamennyit a kluboknak, akik így azt el tudják adni vagy fel tudják ajánlani szponzoraiknak, partnereiknek, hasznot hajtva mindebből. Más kérdés, hogy ezek a bevételek erősen piacfüggőek, vagyis – Ronaldónál maradva – egy Portugália–Albánia találkozóból nem sokat kasszírozna valószínűleg a Real Madrid (és a többi klub, amely szintén sorba állna a pénztárnál).

A probléma egy részét megoldaná, ha a szövetségek kötelező jelleggel biztosítást kötnének a játékosokra, amelynek kedvezményezettje egy esetleges sérülés esetén a klub lenne, így kapna kártérítést az őt ért veszteségét – a szövetségnek azonban ez lényegesen kevesebb pénzébe kerülne, mintha „kölcsönzési díjat” fizetne. A FIFA és az UEFA pedig segítséget nyújthatna ezen szerződések kialakításában, illetve bizonyos mértékű finanszírozásában is, a saját bevételeiből. A jelenlegi helyzetben ez tűnik talán a legkivitelezhetőbb megoldásnak.

Említsük meg, hogy sokan egészen radikális eszközöket dobtak be a köztudatba: többek mellett például Arséne Wenger is a barátságos válogatott találkozók eltörlése mellett van, mondván, ezek már nem is érdeklik az embereket. Ez persze erősen vitára ingerlő kijelentés, de tény, hogy a mai nemzetközi meccsdömping közepette egyetlen barátságos találkozót sem övezhetne olyan érdeklődés, mint mondjuk az 1953-as angol–magyart...

Ha viszont a fentiekből semmi nem valósul meg, akkor könnyen lehet, hogy előbb-utóbb más lesz a pénzáramlás iránya: nem a szövetségek fizetnek a válogatottban pályára lépő játékosok után, hanem a klubok fogják „megjutalmazni” a válogatott meghívókat alkalmanként visszautasító futballistáikat; akár fizetésemeléssel, akár szerződéshosszabbítással, akár egy jövedelmező reklámszerződéssel. Az azonban mindenképpen szomorú lenne, ha a játékosoknak kellene dönteniük klubjuk (és anyagi boldogulásuk), illetve a nemzeti színek között.

Amikor nemrég a gazdasági válság sportra gyakorolt várható hatásairól kérdeztek, azt feleltem, hogy a játékostranszferek és -fizetések valóságtól elrugaszkodni kezdő nagyságrendjét bizonyosan megregulázza a krízis, azaz annyi pozitívuma mindenképpen lesz a sportbéli megszorításoknak, hogy visszarángatja a földre a klubvezetőket és a futballistákat. Ez történt 2003-ban is, amikor a sportmédiapiacon a Kirch csoport csődje vezetett egy kisebb visszarendeződéshez – Luís Figo, majd Zinedine Zidane átigazolási rekordját sokáig nem is fenyegette veszély. Teljesen racionálisnak tűnt, hogy a mostani, nyilvánvalóan mélyebb válság – amely ráadásul nemcsak a sportpiacot, hanem a teljes gazdaságot érinti – hasonló következményekkel jár majd, azaz még lejjebb nyomja az árakat a játékospiacon.

A Real Madrid és Florentino Pérez azonban újfent bizonyította irracionalitását.

Kaká biztosra vehető, illetve Cristiano Ronaldo igen valószínű leigazolása (nem beszélve az esetleges folytatásról) számos kérdést felvet, mind sportszakmailag, mind gazdaságilag. Engem szokás szerint a második vonatkozás érdekel jobban. Ahogy az sem elhanyagolható, hogy ki fog a középpályán védekezni, az talán még fontosabb, hogy ki és mi „védekezik” a madridi klubiroda „fantasistája”, Pérez mögött, azaz: honnan lesz a pénz?

Mindenekelőtt azonban ismerjük el, hogy Pérez tud valamit, amit mások nem. Könnyen mondhatnánk, hogy ennyi pénzért bárki tudna hasonlóan igazolni, de a történelem bizonyította, hogy nem így van: az előző elnöknek, Ramón Calderónnak sem Kakát, sem C. Ronaldót nem sikerült becserkésznie (pedig hasonló összegek forogtak akkor is), mint ahogy Kakával megbukott a szintén nem feltétlenül racionális Chelsea és Manchester City is.

A The Times írásából kiderül az is, amit tudtunk már korábban, és amúgy is triviális: a hiányzó tőkét Pérez nem a sajátjából adja, hanem banki hitelekből. A Real Madrid gazdálkodásában ez egyáltalán nem meglepő: az egyesület igen gyakran kényszerül hitelek felvételére. No de miért?

A Deloitte által készített éves bevételi ranglistákon 2005-ig a korábban e hasábokon már méltatott Manchester United állt az élen, megszakítás nélkül nyolc éven át, azóta viszont folyamatosan a Real az első. (Akik kíváncsiak a részletekre: 2008, 2007, 2006, 2005.) Hogyan lehet akkor itt gond? Nos, ezek a listák csak a bevételi oldalt mutatják, azaz hogy mennyi folyik be jegyeladásból, ajándéktárgyakból stb. stb. Azt viszont nem vizsgálják, hogy hogyan gazdálkodik a klub, mennyire hatékonyan forgatja a pénzt.

Ebben viszont nem állnak már olyan jól a madridiak, így gyakran kényszerülnek hitelfelvételre – Spanyolországban persze még a jelenlegi helyzetben is bármikor találni segítőkész bankot, hiszen a Real fenntartása már-már nemzeti érdek. Ezt bizonyítja, hogy a legutóbbi, 2001-es nagy adósságrendezést is a spanyol állam segítségével hajtotta végre éppen Pérez, előző elnöki ciklusában. Eladták ugyanis a madridi és regionális önkormányzatnak a belvárosban található Real-edzőközpontot, „némileg” áron felül – a mintegy 340 millió eurós bevételből nem csak a 270 milliót meghaladó adósságállományt rendezték, hanem egy új, külvárosi edzőközpontra is futotta…

Azt gondolhatnánk, hogy egy profi futballklub, azaz – ahogy az ma már megszokott – egy futballvállalat nem engedhet meg magának semmilyen irracionalitást, a tulajdonosok ezt nem hagynák. Csakhogy a Real a legkevésbé sem futballvállalat, és nincsenek tulajdonosai: nem gazdasági társaságként, hanem egyesületként működik, amelynek „csak” tagjai vannak. Őket viszont nem a nyereség érdekli, hanem a győzelmek és a dicsőség, az egyesületi formára pedig közel sem olyan szigorú szabályok vonatkoznak. Pérez mögött tehát lényegében nincsen gazdasági kontroll: sem a tagok, sem a törvények nem nehezítik a feladatát. A klub célja csakis az, hogy minél jobb eredményeket érjen el, és tovább növelje a márka, azaz önnönmaga hírnevét szerte a világban.

Az tehát, hogy megtérül-e a Kakáért és Ronaldóért (meg esetleg másokért) kifizetendő több százmillió euró, a Real számára nem gazdasági kérdés: a cél a klub nagyságának ismételt bizonyítása, „azért, mert megtehetjük”. És persze egy újabb galaktikus sikerkorszak elindítása. Mindemellett még az sem zárható ki teljesen, hogy a rekordösszegek valóban megtérülnek az új Real-sztárok nevével eladott mezekből és az egyéb megnövekedett bevételekből, de az teljesen biztos, hogy a döntések meghozatalakor Florentino Pérez nem a bevételi terveket forgatta a kezében…