A múlt heti magyar–finn mérkőzést követő, többek által felemlegetett szurkolói füttyszóról nekem a színház jutott eszembe.

Én ugyanis éppen azért szeretem jobban a futballmeccset a színházi előadásnál, mert sokkal őszintébb műfaj: az emberek nem „puccparádéban” érkeznek, hanem olyan ruhákban, amelyek jellemzőek rájuk és/vagy kifejezik hovatartozásukat, a produkciót követően pedig nem standard taps az értékelés (amelynek legfeljebb a hossza vagy az erőssége lehet mérvadó), hanem kendőzetlenül közli a publikum a véleményét.

Tény, hogy a futballszurkolók nem cizellálják túl a mondandójukat, és az értékelési skálájuk sem nevezhető különösebben árnyaltnak. Marketingszempontból ez nem szerencsés, különösen nem egy sikerekkel olyan kevéssé ellátott piacon, mint a magyar. Ha a hazai labdarúgásban gyakoribbak lennének a klubcsapatok és a válogatottak jó nemzetközi eredményei, akkor élhetőbb lenne a „vagy ünneplünk, vagy temetünk" hangulat, de a „nagy ritkán ünneplünk, általában meg temetünk" kevésbé válik a magyar futball javára.

Ebből a szempontból éppen az lenne az üdvözítő, ha a labdarúgópályákon is minden mégis úgy működne, mint a színházban: a társulat játszik (jól vagy rosszul), az úri közönség szórakozik (jól vagy rosszul), majd a végén utóbbi tapssal köszöni meg előbbinek az érte nyújtott szolgáltatást, a vájt fülű belsősök meg úgyis kihallják ebből a tapsból az értékelést. Tulajdonképpen miért kellene a színházi világnak kötelezően „kulturáltabbnak" lennie a futball világánál?

Vagy ha ez túl irrealisztikus, vegyük a skót példát: bátran állítható, hogy a két élcsapatot, a Celticet és a Rangerst leszámítva a helyi élvonal klubjai semmivel sem futballoznak jobban a magyaroknál, sőt, helyenként kifejezetten alulképzett játékosokkal és csapatokkal is találkozni, a nemzetközi eredményességük pedig (ismételten leszámítva a két glasgow-i nagyot) gyakorlatilag nulla, akárcsak a válogatotté. A közönség azonban mégis értékeli őket, minden lövést vagy becsúszást megtapsol, a labdarúgás általános megítélése és a róla kialakult közkép pozitív. Igaz persze az is, hogy a játékosok a meccseken csúsznak-másznak, a földet is felszántják, ha kell... Ez lehet talán a magyar futball számára a leginkább követendő minta, mind szakmai, mind marketingszempontból.

De vissza a Puskás Ferenc Stadionba, a magyar–finn meccs lefújásához. A hármas sípszót valóban füttyszó követte, és látni lehetett, hogy Egervári Sándor külön szólt a játékosainak: ennek ellenére menjenek oda a nézőkhöz megköszönni, hogy kijöttek a stadionba. Ők a kérésnek becsülettel eleget is tettek, és ekkor a reakció is megváltozott: az akkorra már némileg megfogyatkozott közönség tapssal köszönte meg a csapatnak az egész selejtezősorozatban mutatott teljesítményt, és a kerítés melletti pacsizás sem maradt el.

És mindez így volt rendjén: az utolsó meccsért járt a fütty, az azt megelőzőkért járt a taps, a válogatott pedig meg is kapta mindkettőt.

Ahhoz persze, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek a füttyszó okozta csalódások, a nemzeti együttesnek is elérhető célokat kell maga elé tűznie – mert a szurkolók legalább annyit várnak el a játékosoktól, mint ők saját maguktól (vagy még többet). Hogy mindezt lefordítsuk konkrét elvárásokra: a 2014-es vb selejtezőivel kapcsolatban eddig mindenki minimum azt ígérte, hogy a válogatott a törökök és a románok mellett harcban lesz a második helyért, a szövetség elnöke pedig egyenesen a kijutást emlegette (bár legutóbb már óvatosabban fogalmazott). Ne feledjük, ehhez legalább kettő olyan válogatottat kellene megelőzni a csoportban, amelyik a mostani Eb-selejtezőkön továbblépett a csoportjából, akár egyből az Eb-re, akár pótselejtezőre.

(Csak zárójelben, elvégre ez nem szakmai blog: jóval reálisabb lenne a harmadik helyet célul kitűzni. Egyrészt ez sem lesz könnyű, másrészt ennek elérése gyakorlatilag garantálna a harmadik kalapos kiemelést a következő, 2016-os Eb selejtezőin, márpedig oda már 24 csapat jut ki, így a selejtezőcsoportokból a várható lebonyolítás alapján a harmadikak is továbbkerülnek legalább a playoffba. Ha már újra van olyan szövetségi kapitányunk, aki egymás után két kvalifikációs szériát is elkezdhet a gárdával – az elmúlt 28 évben ez eddig csupán egyetlenegyszer fordult elő! –, érdemes lehet hosszabb távban is gondolkodni.)

A kapitány is említette már a magyar–finn kapcsán, hogy a csapat magának tette túl magasra a lécet; és addig nincs is ezzel gond, amíg ezt az együttes a játékával, eredményeivel teszi. Ha viszont a szavak szintjén kezdünk el irreális célokat kergetni, akkor a szurkolók joggal kérhetik azokat számon a futballistákon – és ilyenkor elkerülhetetlenül jön a füttyszó.

Az eredmények mellett (vagy helyett) józansággal és töretlen küzdőszellemmel lehet mindezt megelőzni.

 

Hogyan lehet, hogy Szlovénia és Szlovákia kijutott a világbajnokságra, míg Magyarország nem? Ezek szerint mi is képesek vagyunk erre?

Szlovénia és Szlovákia már bevezette az eurót, elsőként az újonnan csatlakozott volt szocialista országok közül. Magyarországon az illetékesek már jósolni sem mernek, mikor válthatunk a közös valutára.

Nincsenek véletlenek.

A magyar futball reprezentánsai ezen a nyáron már harmadszor mérik össze magukat svéd csapattal (Kalmar, Elfsborg és most a nyárutón a válogatott) – érdemes egy kisebb pillantást vetni a svéd sport hátterére is.

Sőt akkor már kiterjeszthetjük a témát egész Skandináviára – egyrészt mert általánosak a vonások, másrészt mert legutóbbi írásomban, ahol a Rosenborgot hoztam fel példának a BL-főtáblára jutó Debrecen számára, többen jogosan felvetették, hogy merőben más a két ország sportkulturális-sportgazdasági háttere. Lássuk, mennyiben.

De előbb ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Amikor tavaly nyáron a pekingi olimpia után sokan azon keseregtek, milyen kevés érmet (főleg aranyat) szerzett a magyar csapat, akkor azt mondtam: én nem az éremtáblázaton előttünk végzett országokkal cserélnék, hanem az egyaránt mögöttünk záró skandinávokkal, Norvégiával, Dániával vagy Svédországgal. (Magyarország 3–6*–2, Norvégia: 3–5–1, Dánia: 2–2–3, Svédország 0–4–1.)

Igaz ugyan, hogy utóbbi kettő például együttvéve sem tudott volna a minden idők egyik leggyengébb szereplését bemutató Magyarország elé kerülni az éremtáblázaton, de északon a lakosság nagyjából fele rendszeresen sportol, aktívan mozog. Melyik akkor az igazi sportnemzet?!?

Félreértés ne essék, nem akarom szembeállítani a hivatásos sportot a szabadidősporttal, mivel nincs is értelme: a kettő egymásra épül, egymást egészíti ki. A szabadidősport képezi a hivatásosok hátterét, utánpótlását és – ami gazdasági szempontból talán még fontosabb – fő piacát, hiszen egy sportág szurkolói között nagy számban vannak azok, akik maguk is űzik azt. A hivatásos sport ugyanakkor mintaként szolgál a szabadidős számára, példaképeket állít, ösztönzést nyújt.

Külön érdekességeket találunk, ha leszűkítjük a kérdést labdarúgásra, hiszen azt gondolnánk, hogy odafenn északon a téli sportok mellett nem jutnak tömegek a futballra – bár nálunk játszanának ilyen kevesen! A FIFA a hazánkkal nagyjából azonos lélekszámú Svédországban több mint félmillió igazolt labdarúgót tart nyilván – ez több mint négyszerese(!) a magyar adatnak (hazánkban 127 ezer futballistát rögzít ez az adatbázis). Négyszer több játékos, négyszer nagyobb merítési lehetőség, négyszer nagyobb piac... mindennek megvan az oka. Tegyük hozzá, hogy egyébként több mint kétmillió svéd (vagyis minden ötödik) tagja valamely sportegyesületnek, azaz nyilvántartott amatőr sportoló.

Norvégiában „csak" 350 ezer regisztrált futballista rohangál a pályákon (a „bűvöli a labdát" kifejezést azért erősnek éreztem volna:) ) , azonban az ottani lakosság csak feleakkora, mint a mienk vagy a svéd. Ezzel egyébként az egy főre jutó igazolt játékosok számában harmadikok a világon Szlovákia(!) és Németország után, ha a törpeállamokat nem számítjuk. (Ha igen, akkor is északiak állnak elöl: Feröeren minden tizedik lakos futballozik a 40 klub valamelyikében.) Ezen a listán egyébként mindegyik skandináv ország (Svédország és Norvégia mellett Dánia és Izland is) az első tízben van, a dánok nagyjából hasonló számokat „tudnak", mint a norvégok. A finnek is ott járnak a közelükben: ők mintegy feleannyian vannak, mint mi, de így is több az igazolt futballistájuk...

E különbségek elsődleges oka természetesen az életszínvonal eltéréseiben keresendő: északon többen engedhetik meg maguknak a rendszeres sportolást. Így ott a kultúra szerves része lehet a mozgás, a szabadidő aktív eltöltése. A szociális rendszer rendkívül erős, persze mondhatjuk erre némi malíciával, hogy ahol ennyien sportolnak, ott az egészségügynek sem kell annyi beteget ellátnia... Nem túl szívderítő mindenesetre a felismerés, hogy szinte minden ugyanoda, az anyagiakra vezethető vissza.

Azért ne ijedjünk meg, ez a különbség nem feltétlenül jelentkezik majd szombaton a pályán. Már csak azért is nehéz lenne ezzel „bizonyítani" a svédek fölényét, mert az egy főre jutó labdarúgók számában jobban állunk szerdai ellenfelünknél, a portugáloknál: náluk ötszázezerrel többen élnek, de csak ötezerrel többen futballoznak...

*Pars Krisztián ezüstérmét is beleszámoltuk

 

 

 

Előző írásomban megígértem, részletesebben is foglalkozom a hungaroringi Formula–1-es Magyar Nagydíjjal, hogy miért éri meg a megrendezése. A dolog ma amiatt különösen aktuális lett, hogy a sportot felügyelő Önkormányzati Minisztérium és a Pénzügyminisztérium 2012-től a Nagydíj beszüntetését javasolja az emelkedő jogdíjak miatt.

Szakszemmel nagy öröm, hogy – amint az a hozzászólásokból leszűrhető – az olvasók többsége látja a Nagydíj rendezésének alapvető célszerűségét: közvetlen pénzügyi szempontból, vagyis az állam és a többségében állami tulajdonú Hungaroring Zrt. ráfordításai és a Nagydíj bevételei tekintetében lehet veszteséges vagy nyereséges, nemzetgazdasági szinten azonban mindenképpen nyereséges, a Nagydíj következtében megvalósult egyéb fogyasztás (elsősorban turizmus) miatt. Állami szinten is, hiszen ennek a fogyasztásnak jelentős adóvonzata van (leszámítva a már-már legendás lányokat a mogyoródi fabódékban) – és akkor még nem beszéltünk arról a PR-hatásról, amelyet a televíziós közvetítések és egyéb híradások révén a Nagydíj a világban kifejt, gyakorlatilag minden országimázskampánynál erősebben. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az erre költött állami pénz nem sportra költött pénz, hanem gazdaságélénkítés+marketing.

Így már talán érthető, miért hasonlítottam a Nagydíjat azokhoz a klubokhoz (labdarúgásban és egyéb csapatsportokban), amelyek közvetlen működése nem nyereséges: ahogy a gazdasági ésszerűséget ott is az adja, hogy közvetetten milyen bevételei származnak a tulajdonosnak a klub révén, úgy a Nagydíjra fordított állami összegek sem csak a jegybevételből stb. térülhetnek meg.

Azt persze véletlenül sem mondom, hogy innen, a fotelből okosabb lennék a minisztériumokban dolgozóknál. A szerződés szerint évente emelkedő (és a forint gyengülése miatt még magasabbra szökő) jogdíjjal párhuzamosan ezek a közvetett bevételek nyilván nem nőnek, ráadásul utóbbiak nehezebben mérhetők, időben nem feltétlenül azonnal jelentkeznek – a jelenlegi helyzetben ennyi talán elég is az államnak ahhoz, hogy ilyesmit fontolgasson. (Nem védeni akarom mindenáron a döntéshozókat, csak próbálom megérteni az indokokat.) Más kérdés, hogy azért ebben az ügyben egyetlen év alatt is nagyon sok minden változhat, egyrészt például a forint árfolyama, másrészt a kormány és az országgyűlés összetétele…

Kicsit azért menjünk tovább. Sokszor felvetődő kérdés, hogy miért akart Magyarország olyan makacsul labdarúgó Európa-bajnokságot rendezni, vagy éppen miért buzdítanak sokan az olimpiai pályázatra, amikor ennek pénzügyi sikere az óriási ráfordítások miatt kétséges. Jelentem, a fentiek miatt, csak még nagyobb volumenben. Egy ilyen megarendezvény komplex gazdasági eseményként értelmezendő: az a fejlesztés, turisztikai bevétel, PR-érték, amely együtt jár vele, hosszú távon döntően lendítheti fel az ország gazdaságát, hatása tartós marad. Tehát itt sem a közvetlen bevételek, hanem a közvetetten jelentkező nyereségek miatt éri meg gazdaságilag a projekt. (Hogy pontosan hogyan és miért, arról megint csak később.)

Azt a konklúziót is levonhatjuk, hogy a sport az esetek nagy részében nem önmagában igazi üzlet, hanem jó üzletet generál. Szokták mondani, hogy a sport a legfontosabb nem fontos dolog – ezek szerint ez igaz a gazdaságra is, vagyis a sport a legjövedelmezőbb „nem jövedelmező” üzlet lehet.

Hogy ez megmenti-e a Formula–1-es Magyar Nagydíjat, az még elválik, de azért szurkoljunk neki.

Előző írásomnak az volt a témája, hogy miért éri meg a tulajdonosoknak azokat a futballklubokat működtetniük, amelyek nem termelnek közvetlen nyereséget – merthogy szerte Európában ez a helyzet a csapatok döntő többségénél. Mint arról szó volt, e klubok jelentős része a tulajdonosok (akár egy-egy óriáscég) marketingeszközeként üzemel, s így más vállalkozásokban térülhetnek meg az együttesbe fektetett összegek.

A bejegyzéshez fűzött szinte mindegyik hozzászólás azt kérdezte: mi a helyzet Magyarországon? Éppen ezért – utólagos engedelmetekkel – nem ott reagálok külön-külön a felvetésekre, hanem itt, egyben.

Sokan arra utaltatok, hogy a magyar futballban ez nem (sem?) járható út, a labdarúgás alacsony presztízse és ebből fakadó kisebb reklámereje miatt. Tény, hogy ez ügyben jelentős a lemaradásunk (az már egy vagy inkább több következő írás témája lehet, hogy miért), de azért a magyar futball még mindig nagyon sok embert érdekel – különben ti sem kérdeztétek volna. És igen, még Magyarországon is megérheti egy tulajdonosnak reklámeszközként működtetni egy klubot. A hatásfok a fentiek miatt nyilván alacsonyabb, mint máshol, a tisztán üzleti érdek mellett a külföldön megszokotthoz képest jóval erősebben jelenik meg a futball szeretete és a futballban való tenni vágyás szándéka. Ezért általában nem a magyar óriáscégeket (OTP, Mol stb.) látjuk ezen a területen, hanem olyan vállalkozásokat, ahol az első számú vezető egymaga tud dönteni ilyen volumenű kérdésekben, akár személyes vágyai mentén is. (Ahogy az előző írásból kiderült, más országokban világszerte ismert multik is vállalnak szerepet; csak néhány példa ismétlésképpen: Philips, Gazprom, Red Bull stb.)

Mely magyar kluboknál figyelhető meg legjobban ez a stratégia? Az egyik legtipikusabb példa érdekes módon az NB II-ben látható: az újra az élvonalba igyekvő, Tatabánya és Szombathely után most Pápán székelő Lombard FC. Bíró Péter tulajdonos már a tatabányai korszak alatt úgy nyilatkozott, hogy jelentősen megnőtt a Lombard zálogház forgalma, amióta labdarúgócsapat is található a portfólióban. Menjünk tovább: az MTK ma már az utánpótlásképzésre építi a stratégiáját, a tulajdonosi köre is változott valamelyest, de a szoros összefonódás a Fotex-csoporttal megmaradt. (Ez jól megfigyelhető a Hidegkuti-stadionban is, hiszen a pálya mentén szinte csak a cégcsoport tagjainak reklámtábláival találkozunk.) Ahogy itt Várszegi Gábor, úgy Győrben Tarsoly Csaba volt az, aki a céget erre az útra terelte: az ETO FC a Quaestor tulajdonában van, és itt annyival színesebb a kép, hogy az együttes mellett a stadion is a cégcsoporté, így az ETO-park fejlesztése máris magyarázza, hogy az aranylábúak mellett (helyett) mi fordíthatja összességében kedvezővé a vállalkozást.

Magyar sajátosság a helyi önkormányzatok tulajdonosi szerepvállalása – ha többségi tulajdonosként egyre ritkább is, vidéki nagyvárosokban kisebbségi tulajdonosként (ám bizonyos kérdésekben akár ettől függetlenül vétójoggal) ez még mindig igen gyakori; így van például Debrecenben, Fehérváron és Zalaegerszegen is. E kluboknál persze a többségi tulajdonosnak lehetnek alapvetően más céljai, de azért a városvezetőknek nyilván jól jön, ha a futballisták mellett pózolhatnak egy-egy siker alkalmával.

(Bár csak zárójelben, de azért ne feledkezzünk el ennek a stratégiának a korábbi kudarcairól, amikor a tulajdonos nem tudta felmérni a futballklub irányításával járó terheket, és a csapat csődbe ment: ez történt a Stadler FC-vel, a Gázszer FC-vel és a Dunaferr SE-vel is. Utóbbi egyesület tökéletes példája lehetne e klubvezetési rendszernek, és bár más, kisebb anyagi terheket jelentő sportágban még működik, a futballban elhalálozott. Ráadásul az NB II-től idén visszalépő dunaújvárosi egylet nem jogutóda a korábbi bajnoknak.)

Tegyük viszont gyorsan hozzá, hogy ez a fajta klubirányítás nem csak a labdarúgásban jelenik meg, sőt: a pécsi vállalkozók tulajdonában lévő (bár legszebb napjaitól egyre távolodó) MiZo Pécs 2010 női kosárlabdacsapata, vagy éppen a szegedi cégek, mint a Pick vagy a Szeviép által irányított Pick-Szeged férfi kézilabda-együttes az élő példa arra, hogy más sportágakban is érdemes Magyarországon marketingeszközként működtetni egy sportklubot. (A Pick korábban kinyilatkoztatott célja éppen az a klubbal, hogy a nemzetközi kupaszereplések révén a külföldi, elsősorban német piacon terjessze a márka nevét.)

Ehhez hasonlóak olyan megaprojektek, mint a hungaroringi Formula–1-es (és a leendő balatonringi MotoGP-) nagydíj, vagy éppen a budapesti olimpia és a labdarúgó Eb megrendezésére benyújtott pályázatok – ám ez már tényleg egy újabb blogbejegyzés témája lehet…

De hogy visszautaljunk az előző írásban említett Berlusconira: ott még persze nem tartunk, hogy Magyarországon is egy futballklub „csináljon” miniszterelnököt, legalábbis Orbán Viktor nem az Erdért (ma már Felcsút), Bajnai Gordon pedig nem a 43. Sz. Építők miatt lett kormányfő…