„Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik…”

Nagy Feró klasszikus sorai jutottak eszembe a legjobban fizetett labdarúgók France Football által összeállított listáját, valamint a profi futballisták átlagát böngészve. A klubok bevételeinek döntő része ugyanis csak „átfolyik” a csapatok pénzügyi rendszerén: a jövedelmek egyből a játékosok zsebében kötnek ki.

Az egyesületek költségvetésének legnagyobb tétele országtól és klubtól függetlenül a futballisták fizetése. Nagyon kivételes az a gárda, amelyik a béreket a teljes büdzsé 50%-a alatt tudja tartani, holott ez lenne az egyenes út a nyereségességhez; akinek ez nem sikerül, annak nagy valószínűség szerint deficittel kell szembenéznie. (Nem ritka az olyan klub sem, amelynek a bevételei még a játékosbéreket sem fedezik, nemhogy az egyéb költségeket.) A biztonság kedvéért szögezzük le újra: ez a magyar és a nyugat-európai futballra egyaránt igaz. Az abszolút összegek igencsak eltérnek persze, de az arányok hasonlóak az egész iparágban – én most mindenesetre a fokozódó nemzetközi helyzettel foglalkozom.

(Egy gyors zárójeles megjegyzés: a jövedelmek konkrét összegeit azért sohase vegyük – szó szerint – készpénznek, mivel nem hivatalos adatokról, hanem mindig csak sajtóinformációkról van szó, amelyek nagyságrendileg általában stimmelnek ugyan, de nem pontosak. Ráadásul a fenti lista tartalmazza a több helyről származó marketingbevételeket is, amelyeket még nehezebb pontosan felderíteni.)

A probléma már a labdarúgás ’90-es évekbeli gazdasági forradalma során látszott, amikor addig elképzelhetetlen összegek áramlottak a futballba, Angliával kezdve a sort. Ha megvizsgáljuk az egyesületek bevételi és kiadási oldalának változásait ebben az időszakban, azt látjuk, hogy a fizetések nagyjából ugyanolyan meredeken nőttek, mint a döntően a tv-jogdíjakból származó bevételek, míg a fennmaradó költségek jóval kisebb tempóban. Amit tehát a csapatok nyertek a réven, azt el is vesztették a vámon.

Ez egyben a legtriviálisabbnak tűnő futballklub-stratégia legfőbb veszélyforrása is. Mert könnyen hihetnénk, hogy ha egy csapat sikeres a pályán, meccseket és trófeákat nyer, akkor ez bevételeket generál, amelyből újra meg lehet majd erősíteni a csapatot, ez újabb sikerekhez vezet, és így tovább, és így tovább. Ennek az ún. sikerkör-stratégiának azonban éppen az a hátulütője, hogy pluszbevételek „átalakulnak” a játékosok pluszjövedelmévé, így a stabilitás elérése érdekében a csapat gyakorlatilag állandóan győzelemre van ítélve, vagyis egy gyengébb periódus akár súlyos következményekkel is járhat.

Tudomásul kell venni, hogy a játékos (és különösen a minőségi játékos) az egész futballbiznisz legfontosabb, pótolhatatlan eleme, legszűkösebb erőforrása. Ebből fakadóan az alkupozíciója mindig jobb a csapatokénál. Erejük számszerűen is kimutatható: ha a csapatok sportbéli eredményessége és más mutatóik közötti számszerű összefüggést keresünk, a legerősebb kapcsolatot a játékosok fizetésével találjuk meg. Vagyis minél jobban fizetett futballistáim vannak, annál sikeresebb lesz a csapat. (Ez nem törvényszerűség persze, de igen erős, 80% feletti a korreláció. És persze ez csak akkor hatásos, ha jobb, vagyis drágább játékosokat hozok, nem akkor, ha ugyanannak a játékoskeretnek megemelem a fizetését, ahogy Hofi Géza mondta: „Tud úszni?” „Nem.” „És ha megfizetem?”)

A fenti összefüggés egyben bizonyíték arra is, hogy a bérek a játékosok közötti minőségi rangsort is meghatározzák: a kereset a futballisták egyetlen objektív összehasonlítási alapja. Vitatkozhatnak a szurkolók szubjektív érvekkel arról, hogy ki a legjobb, de számszerűsített rangsort csakis a jövedelmük alapján tudunk felállítani. Ez magyarázza azt is, miért fontos még a legnagyobb sztároknak is egy-egy szerződés újratárgyalásánál, hogy még pár millióval több kerüljön a számlájukra: nyilván nem maga a pénz kell nekik, hanem az az eurósított/fontosított presztízs és elismerés, amelyet a pénz jelent.

Látszik tehát, hogy a logikusnak tűnő megoldás, a bérköltségek leszorítása cseppet sem egyszerű dolog. Az biztos, hogy egyetlen klub sem tudja ezt partizánként egymaga véghezvinni, hiszen azzal olyan versenyhátrányba kerülne a játékospiacon, amely előbb a sporteredmények, majd végül a bevételek jelentős visszaesésével veszélyeztetne.

Az pedig erősen kérdéses, hogy a klubok között megvalósulhat-e olyan összefogás, amely együttesen töri le a bérek szintjét. Az UEFA pénzügyi fair playe bizonyosan nem alkalmas erre, mert ha még meg is valósul az eltervezett módon, csupán annyi változást hoz, hogy a nem megfelelő bevételekkel rendelkező klubok tulajdonosai nem tudnak majd veszteséget bevállalni a bérversenyben; a bevételi lista csúcsán azonban – ettől – nem lesz semmilyen változás.

Az egyetlen mód a klubok spontán összefogása lenne, de ez egyelőre a legmerészebb illúziók kategóriájába tartozik – inkább mindegyik csapat beáll sorba a bértárgyalásokon, és szívja a fogát fizetésnapokon. Hogy ismét csak Nagy Feró tollából idézzünk:

„Évek óta nem történik semmi,
Csak várom a nagy csodát.
Évek óta nem változik semmi,
M’ért kezdjem én a változást?”

SZABADOS GÁBOR

Mintha csak hiba lenne a mátrixban, ugyanazt a képet látjuk évről évre: Lionel Messi fekete öltönyben átveszi az Aranylabdát (legfeljebb a nyakkendő dizájnja változik).

Hiába tűnhetett az idén egyértelműnek a döntés, sokakat továbbra is zavar az új szavazási rend, és az ezzel járó feltételezett eltérések – mivel ebben az évben a végeredményen ez nem sokat befolyásolt, vélhetően még mindig a 2010-es eredmény miatt háborognak. Nemrég írtam már erről, most azért térek vissza, mert akkor a hozzászólóktól és azóta más fórumokon nagyon sok véleményt olvastam a témáról.

A probléma az lenne, hogy amíg a France Football szervezésében csak újságírók szavaztak, addig a FIFA égisze alatt már a nemzeti válogatottak szövetségi kapitányai és csapatkapitányai is leadják voksukat, akik eddig a különálló FIFA-díj esetében tették.

Tehát ha jól értem, az újságírók sokkal jobban értenek a labdarúgáshoz, mint a játékosok és az edzők.

Érdekes gondolat, főleg a szurkolóktól, de sok sajtóterméket olvasva az lehet az ember érzése, hogy maguk az újságírók is így vélekednek. Mi azért mégis csak adjuk meg az esélyt a futballt hivatásszerűen űzőknek is.

Hogy konkrét példát nézzünk: 2010-ben a magyar válogatott csapatkapitánya, Gera Zoltán Messire szavazott első helyen, ami a szurkolók szerint színtiszta baromság, az idei évben pedig az első háromba sem jelölte a most már toronyesélyes argentint.

Vagyis akik szerint rossz a lebonyolítás, és Messi tavaly nem érdemelte meg, az idén viszont igen, azok a következő állítások egyikével értenek egyet (vagy akár többel is):

1. Gera Zoltán nem ért a futballhoz.
2. Gera Zoltán annyira nem követi nyomon a nemzetközi labdarúgást, hogy fogalma sincs (vagy nem érdekli), miről szoktak dönteni az Aranylabda-szavazáson.
3. Gera Zoltán annyira hülye, hogy nem érti, mi a különbség a „világ legjobbja” és az „év legjobbja” címek között.

Aki szerint a FIFA bevonásával szakmailag romlott a szavazás színvonala, az kérem, a hozzászólások között jelezze, a három közül melyik opciót tartja igaznak.

Komolyabbra fordítva, azzal a váddal sem igen tudok mit kezdeni, hogy a legkisebb nemzetek szövetségi kapitányai és csapatkapitányai vinnék le a szintet. Az egy dolog, hogy ez egyfajta szalonrasszizmus, és főleg nem nekünk, magyaroknak kellene lenéznünk a kicsiket, de gondoljunk ilyenkor csak arra, hogy még a 206 válogatottat felvonultató FIFA-világranglista 173. helyén tanyázó Maldív-szigeteknek is a magyar NB I-ben (és a magyar médiában) edződött szövetségi kapitánya van… És még ha ide is vesszük a helyenként valóban hajmeresztő szavazatokat produkáló szakembereket (az újságírók között amúgy nem lehetnek ilyenek?), a végeredmény mindig kiegyenesedik.

Tessék csak megnézni a FIFA Év játékosa-díj nyerteseit: az összevonás előtt rendszeresen hasonló volt a végeredmény, mint a France Football Aranylabdáján, az utolsó öt évben (2005 és 2009 között) például mindig ugyanaz diadalmaskodott, mint az újságíróknál, tehát annyira azért a kapitányok sem fogalmatlanok… (Sőt, ha az eltéréseket nézzük, az is szólhat a FIFA mellett: 1996 például inkább volt Ronaldo éve, mint a német Eb-győzelem miatt díjazott Matthias Sammeré.)

De persze lehet ezt tologatni jobbra-balra, a vége úgyis mindig ugyanaz: egy szubjektív díjról van szó, amelyről a szavazók szubjektíven döntenek, és pont.

Egyszer ifjú koromban az Egyesült Államokban részt vettem egy családi chiliversenyen: összejött vagy tíz-tizenöt család, minden háziasszony megfőzte a maga chilijét (akár többet is), a többieknek pedig végig kellett kóstolniuk az összeset, és két kategóriában szavazni: melyik volt a legjobb, illetve melyik volt a legerősebb. Becsülettel végigettem, a szám majd’ kiégett, le is adtam voksaimat, de végül teljesen más végeredmény született, mint amilyet én reálisnak gondoltam volna.

De gustibus non est disputandum – az ízlésen nem lehet vitatkozni.

Háromra szűkült az idei Aranylabda-esélyesek köre, és – láss csodát – mindhárom esélyes ott lesz a szombati el clásicón. Bár Cristianót és Xavit nehéz „esélyesnek” említeni; nem is arról akarok írni, hogy Lionel Messi miért toronymagas esélyes az idén, hanem hogy miért nyerhetett tavaly.

Egy évvel ezelőtt sokan már akkor a (FIFA által bekebelezett) díj elhiteltelenedéséről beszéltek, amikor a Bajnokok Ligája-győztes és világbajnoki ezüstérmes Wesley Sneijder kimaradt az első háromból, és ez a „hiba” csak akkor lett volna megbocsátható a szurkolók szemében, ha a dobogóra került három barcelonaiból a vb-győztes Xavié vagy Iniestáé lett volna a kitüntetés. Nem így történt, de nálam ettől nem hiteltelenebb lett az Aranylabda, hanem éppen hogy hitelesebb. (Trolloknak figyelem: nem a FIFA vagy Sepp Blatter, hanem a díj hiteléről van szó.)

A labdarúgás csapatsport, vagyis a teljesítmény csak csapatszinten mérhető objektív módon, egyéni szinten már bajosan. Ennek megfelelően – mint az év legjobb futballistájának járó egyéni díj – az Aranylabda sem lehet objektív mérés tárgya: ez nem Aranycipő, és nem is mondjuk Zamora-díj. Ha mégis az adott évben elért eredmények alapján akarjuk értékelni a játékosokat, akkor állítsunk fel egy pontrendszert, amely beskálázza a futballisták által év közben elért sikereket: a BL-győzelemért ennyi pont jár, a vb-aranyért annyi, a bajnoki és gólkirályi címekért országtól függően amannyi vagy emennyi, és így tovább. Ebben a szisztémában nem történhetnének meg a tavalyihoz hasonló gikszerek, Sneijderé lehetett volna az Aranylabda, és mindenki happy.

Nem véletlen, hogy nem így csinálják. Az Aranylabda kérdése ugyanis az: ki játszott a legjobban ebben az évben, ki teljesített a legjobban egyénileg, kinek a játékát élveztük a legjobban. Aki szerint erre a kérdésre Messi nem az egyik legjobb lehetséges válasz volt 2010-ben, az más meccseket nézett, mint én. Az argentin kiváló formában futballozta végig a tavalyi évet (is), nekem személy szerint sokkal több maradandó pillanatot okozott, mint akár Sneijder, akár bárki más. Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, hogy csak öt gyenge meccse volt az egész esztendőben – éppen Dél-Afrikában. De ha a világbajnokság legjobb játékosának járó díjat megkaphatja a csapatával negyedik helyen végzett Diego Forlán (cseppet sem érdemtelenül), miért ne lehetne az egész év legjobbja a világ elismerten legjobb játékosa?! Így tehát, hogy valóban a szubjektíven legjobbnak ítélt játékost díjazzák, sokkal nagyobb értéke van a kitüntetésnek, mintha az objektíven legjobb csapateredményeket elérő labdarúgó lenne a kiválasztott.

Szükség is van erre, mert a labdarúgás a legkevésbé egzakt sportok egyike, más sportágakban például nemigen nyilatkozgathat olyat a vesztes fél, hogy „mi voltunk a jobbak, de mégis az ellenfél nyert” (mintha Cseh Laci azt mondaná, hogy „jobban úsztam Phelpsnél, de ő előbb ért be a célba”). Így a futballban a szubjektív értékelés szerepe rendkívül fontos, ezzel lehet kiemelni egyéniségeket, ezzel lehet sikeressé tenni olyan játékosokat is, akik a maguk területén hatalmasat alkotnak, de a csapateredményekben – tőlük akár független okok miatt – ez nem tükröződik.

Nem mintha éppen Messinek lett volna tavaly feltétlenül szüksége ilyen „segítségre”, de az ő példája jól mutatja, hogy ezeknek a díjaknak mi a feladata. A másik véglet elrettentő példája a 2004-es Európa-bajnokság volt, ahol az ítészek nem tudtak kit kiemelni a torna legjobbjaként, megválasztották hát a győztes görög válogatott csapatkapitányát, Theodorosz Zagorakiszt – akinek nyilván nagy szerepe volt a győzelemben, de hogy kevés szurkoló tudná felidézni a nevét az Eb sztárjaként, az egészen biztos.

Az Aranylabdára visszatérve, az idén már bármelyik értékrendszert is nézzük, mindenképpen Messinek áll a zászló, hiszen a játéka mellé most eredmények is kapcsolódtak, várhatóan ő lesz tehát Michel Platini után az első – vagyis francia háttértámogatás nélkül az egyetlen –, aki zsinórban háromszor nyeri el a díjat. (Érdekes kérdés egyébként, hogy mi a nagyobb bravúr: három egymást követő évben a legjobbnak lenni, vagy öt év kihagyással újra diadalmaskodni, mint tette azt Ronaldo – az igazi –, két súlyos sérülés után.)

Elvben előfordulhat persze, hogy a szavazók kompenzálni akarják a tavalyi esetet és most Xavit emelik trónra, de ez még annyira sem valószínű, mint hogy Cristiano beelőzze Messit – ez utóbbira talán akkor lett volna esély, ha az el clásicót nem decemberben, a szavazatok leadása után rendezik, és persze a portugál és csapata ott felülmúlja Messi Barcelonáját.

Ez utóbbi persze még szombaton könnyen megtörténhet, de azt már nem nagyon befolyásolja, hogy ki a világ idei legjobbja.

SZABADOS GÁBOR