Nem tudom, Bernie Ecclestone meghátrált-e a mesterséges esőcsináló ötletével a sok kritika hallatán, vagy egyelőre csak erőt gyűjt az újabb felvetéshez az idei szezon kezdete előtt, de ha az én tanácsomat kérné (nem fogja), akkor csak támogatni tudnám az ötletet.

Az nem kérdés, hogy az üzleti versenyképesség érdekében muszáj izgalmasabbá kell tenni a Formula–1 versenyeit – és a cselekvés szempontjából mindegy, hogy miért alakult ki a jelenlegi helyzet. Ecclestone felelőssége nyilván elvitathatatlan az új pályák tervez(tet)ése során (hiszen az F–1-ben gyakorlatilag mindenért ő a felelős), rövidtávon azonban ezen már nehéz változtatni – marad a csodára, pontosabban az esőre várás minden versenyen.

Jöjjenek hát a locsológépek, legyen mesterséges eső!

Sokan kritizálták az ötletet, de nehéz elfogadni azt az érvet, hogy ez aláásná az autósport szellemiségét, sportértékét.

Először is: a Formula–1 nem sport.

Élvezetes és értékes versenysorozat, én is megnézek szinte minden nagydíjat, mint ahogy az is tény, hogy a versenyzők rendkívüli fizikai és szellemi teljesítményt adnak le a futamok másfél-két órája alatt – de ettől még ez nem lesz sport, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem ember küzd ember ellen fizikai és szellemi erejük, ügyességük bevetésével, hanem helyettük a döntő teljesítményt a gépek adják le. Természetesen minden sportágban nagy szerepe van a technológiának és a háttérnek (Cseh Laci akkor sem versenyezne egyenlő feltételek között Michael Phelpsszel, ha mindketten meztelenül ugranának a vízbe), de ennyire sehol nem kiszolgáltatott nekik a sportoló.

Ezzel persze nem találtam fel a csőben a lyukat, de ilyen körülmények között mégiscsak furcsa a „sportértékek” csorbulása miatt aggódni.

Miért ártana a sport szellemiségének a mesterséges eső egy olyan sorozatban, ahol
– nem az emberek teljesítménye a legfontosabb;
– büntetlenül lehet manipulálni, előre meghatározni az eredményt két versenyző között;
– a rendkívül szűkös pilótahelyeket ugyanúgy gond nélkül meg lehet vásárolni, mint a falusi búcsú dodzsemében;
– a szabályok évről évre össze-vissza változnak?

Amúgy meg a Formula–1-es autók versenyeznek épített pályákon, városi utcákon, országúton, korábban még oválpályán is, versenyeznek nappal, este és a kettő közötti átmenetben – miért ne lehetne egy vagy több (részben) vizes pályás futam is?

Hogy ez veszélyes lenne? Nem hinném, hogy az előre ismert időben előálló vizes pálya veszélyesebb, mint a váratlanul lehulló eső, amelynek kiteszik a pilótákat. És különben is, tessék az útviszonyoknak megfelelően vezetni – a 300 km/h-s száguldás kockázatait és mellékhatásait amúgy is mindenki vállalta, amikor beleült az autóba.

De hogy egy még fel nem tett kérdésre is válaszoljak: mi a Formula–1, ha nem sport? Hát cirkusz (tudom, száguldó…), pontosabban – gladiátorjáték. Mint az ókori római amfiteátrumokban a rabszolgák, úgy küzdenek a pilóták a nézők kegyeiért, helyenként ugyanolyan kilátásokkal. Egy Hispaniával vagy Virginnel rajtoló pilótának sincs több esélye a Ferrarik és a Red Bullok ellen, mint a puszta kezű ókeresztényeknek az oroszlánok ellen, és a külső manipuláció sem idegen, hiszen a csapatfőnökök utasításaihoz hasonlóan itt a cézár dönthet hüvelykujjával arról, hogy a két végső legjobb közül ki győzhet és ki nem.

És anno Róma ura az egész Colosseumot elárasztotta vízzel, hogy hajócsatákat láthasson az arénában, most pedig csak egy kis aszfaltlocsolásra van szükség a több izgalomhoz – nem olyan nagy kérés ez.

Kezd megnyugtatóan rendeződni a Hungaroringen megsérült Felipe Massa állapota, és immár a pótlása sem kérdéses, így érdemes azzal is bővebben foglalkozni, ami azóta mindezek mellett kissé elhalványult: meghosszabbították a Formula–1-es Magyar Nagydíj szerződését 2016-ig. Tegyük hozzá, azon a hétvégén a kiemelkedő sportesemények rendezése terén e mellett is nagy lépéseket tett Magyarország. Küldöttség járt Pekingben a 2020-as budapesti olimpiai pályázat előkészítése céljából, ezzel is demonstrálva a határozott szándékot a rendezésre (pontosabban a pályázásra). De erről majd egyszer később.

A Hungaroringről egy korábbi írásban már volt szó, akkor élénk és érdekes vita alakult ki a nagydíj támogatói és ellenzői között. A jelenlegi helyzet mindkét félnek adhat újabb érveket. Egyrészt a tárgyalások eredményeképpen 10%-ról 7.5-re csökken a jogdíj növekedési üteme – ez az ötéves szerződés időtartama alatt mintegy 11 millió dollár megtakarítást jelent a magyar félnek. Lehet azon vitatkozni, hogy ez sok-e vagy kevés: összegszerűen nyilván sok (több mint kétmilliárd forint), de ha azt vesszük, hogy az idén 20 millió, 2016-ban már csaknem 35 millió dollár a jogdíj, összesen pedig 175 milliót fizetünk az öt év alatt, akkor arányaiban már kevésbé számít ez a „nemzeti 11”. Igaz azonban, hogy Bernie Ecclestone-ból még ennyit sem könnyű kialkudni, vélhetően a Magyar Nagydíj közel negyedszázados múltjának köszönhető, hogy a mindenható tótumfaktum ilyen „engedékeny” volt.

(Álljanak itt azért a konkrét számok is:

év        eredeti jogdíj       módosított jogdíj
2010 22.05 millió dollár 22.05 millió dollár
2011 24.26 millió dollár 24.26 millió dollár
2012 26.68 millió dollár 26.07 millió dollár
2013 29.35 millió dollár 28.03 millió dollár
2014 32.28 millió dollár 30.13 millió dollár
2015 35.51 millió dollár 32.39 millió dollár
2016 39.06 millió dollár 34.82 millió dollár

Amikor e sorokat írom, a dollár hivatalos középárfolyama 186.15 forint, de hogy mennyi az olvasás pillanatában, az megjósolhatatlan…)

Másrészt viszont a futam miatt hazánkba látogatók számának egyértelmű csökkenése megingatni látszik azt az érvet, hogy a nagydíj rendezésének állami költségei nemzetgazdasági szinten megtérülnek. Az idén a szállodák többsége már alig érezte meg a futam hatását a foglalásokon, szinte átlagos hétvége lett belőle – ennél súlyosabb kritikát aligha kaphat a Formula–1 Magyarországon. Innentől fogva még erőteljesebben merül fel a kérdés, hogy a nagydíj által generált nemzetközi PR-érték ér-e annyit, amennyit a magyar állam évről évre a jogdíjba (és persze a rendezéssel járó egyéb költségekbe) fektet.

A gond az, hogy éppen ez a PR-érték a legkevésbé számszerűsíthető. Ha mérni akarjuk, az egyes médiumokban létrejött megjelenéseket kell felszorozni az ugyanott érvényes hirdetési tarifákkal, de ez még mindig csak azt adná meg (azt sem pontosan), hogy mennyibe került volna ugyanilyen mértékű direkt országreklámot megjelentetni. Az azonban nem derülne ki belőle, mekkora ezen megjelenések tényleges haszna, vagyis hogy hosszú távon mekkora bevétele származik belőle hazánknak. Ez gyakorlatilag felmérhetetlen. (Tegyük hozzá, ezzel a problémával szinte minden reklámozó szembesül, hiszen az egyes konkrét hirdetések hatását lemérni még egy jól körülhatárolt célcsoporton sem egyszerű, nemhogy az egész világon.)

Ne akarjuk azonban csupán direkt reklámként felfogni a dolgot! Nem abban van a lényeg, hogy másfél-két órán keresztül a világ minden táján a mogyoródi dombokat láthatják a televízióban. Maga az elv, hogy a Magyar Nagydíj szerepel a versenynaptárban, hogy része egy ilyen világsorozatnak – ez emeli hazánk presztízsét. Hasonló ez a versenyzők helyzetéhez: a Formula–1 pilótái közé bekerülni önmagában rang és kiváltság, amely csupán húsz-egynéhány autóversenyzőnek adatik meg egyszerre a világon. Ugyanígy F–1-nagydíjat is csak alig több mint egy tucat országban rendeznek, s ezek jelentős, világszerte ismert országok – ha Magyarországot velük együtt, egyenértékűként emlegetik, az jelentősen növelheti a hazánkkal szembeni bizalmat.

Ez a bizalom, presztízs egyszer majd átalakulhat nemzeti bevétellé (ha külföldön a vásárló magyar bort vesz le az áruház polcáról, ha a turista hazánkba tervezi nyaralását, ha a befektető Magyarországra irányítja tőkéjét), de mégse próbáljuk meg feltétlenül így számszerűsíteni. A külső és belső megbecsültség, azaz a külföld elismerése és saját honfitársaink önbecsülésének növekedése önmagában is érték, kívánatos cél lehet.

Ezt kell tehát valójában meghatározni a Hungaroring-befektetés megítélésekor: a célt. A presztízsnövelő imázskampány szerepét a nagydíj feltétlenül betölti, az pedig már „csak” elvi vita, hogy megér-e ez annyi pénzt, amennyit a magyar állam rákölt – tényekkel alátámasztani vagy cáfolni azonban nemigen lehet.

Előző írásomban megígértem, részletesebben is foglalkozom a hungaroringi Formula–1-es Magyar Nagydíjjal, hogy miért éri meg a megrendezése. A dolog ma amiatt különösen aktuális lett, hogy a sportot felügyelő Önkormányzati Minisztérium és a Pénzügyminisztérium 2012-től a Nagydíj beszüntetését javasolja az emelkedő jogdíjak miatt.

Szakszemmel nagy öröm, hogy – amint az a hozzászólásokból leszűrhető – az olvasók többsége látja a Nagydíj rendezésének alapvető célszerűségét: közvetlen pénzügyi szempontból, vagyis az állam és a többségében állami tulajdonú Hungaroring Zrt. ráfordításai és a Nagydíj bevételei tekintetében lehet veszteséges vagy nyereséges, nemzetgazdasági szinten azonban mindenképpen nyereséges, a Nagydíj következtében megvalósult egyéb fogyasztás (elsősorban turizmus) miatt. Állami szinten is, hiszen ennek a fogyasztásnak jelentős adóvonzata van (leszámítva a már-már legendás lányokat a mogyoródi fabódékban) – és akkor még nem beszéltünk arról a PR-hatásról, amelyet a televíziós közvetítések és egyéb híradások révén a Nagydíj a világban kifejt, gyakorlatilag minden országimázskampánynál erősebben. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az erre költött állami pénz nem sportra költött pénz, hanem gazdaságélénkítés+marketing.

Így már talán érthető, miért hasonlítottam a Nagydíjat azokhoz a klubokhoz (labdarúgásban és egyéb csapatsportokban), amelyek közvetlen működése nem nyereséges: ahogy a gazdasági ésszerűséget ott is az adja, hogy közvetetten milyen bevételei származnak a tulajdonosnak a klub révén, úgy a Nagydíjra fordított állami összegek sem csak a jegybevételből stb. térülhetnek meg.

Azt persze véletlenül sem mondom, hogy innen, a fotelből okosabb lennék a minisztériumokban dolgozóknál. A szerződés szerint évente emelkedő (és a forint gyengülése miatt még magasabbra szökő) jogdíjjal párhuzamosan ezek a közvetett bevételek nyilván nem nőnek, ráadásul utóbbiak nehezebben mérhetők, időben nem feltétlenül azonnal jelentkeznek – a jelenlegi helyzetben ennyi talán elég is az államnak ahhoz, hogy ilyesmit fontolgasson. (Nem védeni akarom mindenáron a döntéshozókat, csak próbálom megérteni az indokokat.) Más kérdés, hogy azért ebben az ügyben egyetlen év alatt is nagyon sok minden változhat, egyrészt például a forint árfolyama, másrészt a kormány és az országgyűlés összetétele…

Kicsit azért menjünk tovább. Sokszor felvetődő kérdés, hogy miért akart Magyarország olyan makacsul labdarúgó Európa-bajnokságot rendezni, vagy éppen miért buzdítanak sokan az olimpiai pályázatra, amikor ennek pénzügyi sikere az óriási ráfordítások miatt kétséges. Jelentem, a fentiek miatt, csak még nagyobb volumenben. Egy ilyen megarendezvény komplex gazdasági eseményként értelmezendő: az a fejlesztés, turisztikai bevétel, PR-érték, amely együtt jár vele, hosszú távon döntően lendítheti fel az ország gazdaságát, hatása tartós marad. Tehát itt sem a közvetlen bevételek, hanem a közvetetten jelentkező nyereségek miatt éri meg gazdaságilag a projekt. (Hogy pontosan hogyan és miért, arról megint csak később.)

Azt a konklúziót is levonhatjuk, hogy a sport az esetek nagy részében nem önmagában igazi üzlet, hanem jó üzletet generál. Szokták mondani, hogy a sport a legfontosabb nem fontos dolog – ezek szerint ez igaz a gazdaságra is, vagyis a sport a legjövedelmezőbb „nem jövedelmező” üzlet lehet.

Hogy ez megmenti-e a Formula–1-es Magyar Nagydíjat, az még elválik, de azért szurkoljunk neki.