A magyar és a nemzetközi futball összevetésének egyik legnagyobb közhelye, hogy amíg máshol a labdarúgás „jó üzlet”, amely profitot termel, addig nálunk ez nincs így. El ne higgyük, ha ilyet hallunk: a futballklubok általában külföldön sem nyereségesek, mint ahogy nemrég a Barcelona is újra megcáfolta ezt a téveszmét, bejelentve, hogy ismét veszteséges idényt zárt.

Pedig ha valaki, akkor a világ legjobbjának tartott, az elmúlt három évben három bajnokságot és két Bajnokok Ligáját (tehát szinte mindent) nyerő, és ennek következtében a Deloitte nemzetközi kimutatásaiban immár rendszeresen a második legnagyobb bevétellel rendelkező klub igazán nyereséges lehetne – de nem az. Tehát nemcsak az a hazai tévhit dől meg (újra), hogy a nyugati profiklubok sem mind nyereségesek, hanem az is, hogy a pályán elért sikerek automatikusan profitra válthatóak.

Hadd szögezzem le: egyetlen egy olyan labdarúgóklub van a világon, amelyik minden egyes évben komoly mennyiségű nyereséget termel, ráadásul emellett még a futballpályán is sikeres – a katalánok által a BL-döntőben (újra) legyőzött Manchester United. Nincsen senki más, aki erre képes lenne; vannak, akik sokszor képesek kisebb-nagyobb profit előállítására, sokak pénzügyi eredménye évről évre hullámzik a pozitív és a negatív tartományok között, de a legtöbb futballklub folyamatosan veszteséges. Nemcsak Magyarországon – mindenhol.

Hogy miért éppen az MU lett a kiválasztott, az tulajdonképpen jó adag szerencsének is köszönhető. A legjövedelmezőbb futballpiaccal rendelkező Anglia legnépszerűbb csapata nyilván remek adottságokkal indult ezen a versenyen, de a kulcsmomentum mégis az volt, hogy az 1990-es évek elején, a labdarúgás gazdasági forradalma idején indult be Alex Ferguson trófeagyára, a saját nevelésű fiatalokkal teletűzdelt csapat a szigetország, majd a kontinens legjobbja lett – ez teremtette meg azt a marketing- és pénzügyi alapot, amelyre a klub a mai napig épít. Ha a ’70-es, ’80-as éveket uraló Liverpool tíz-tizenöt évvel későbbre időzítette volna fénykorát, akkor valószínűleg ma a Mersey-partiak lennének a futballgazdaság legjobbjai – de a „ha” ezen a meccsen sem játszott.

(Az senkit se zavarjon meg, amikor a Manchester tartozásairól hall – ez nem a klub gazdálkodásából származik, hanem a Glazer család hatalomátvételéből. Az amerikaiak hitelből vették meg a társaságot, amely hitel az MU-t hivatalosan birtokló cég, a Glazerek tulajdonában lévő Red Football Ltd. vállát nyomja, és ezt persze a klub bevételeiből törlesztik, de az adósságot nem a United hozta össze.)

Jogos a kérdés, hogy ha a futballklubok többsége veszteséges, akkor a tulajdonosoknak miért éri meg fenntartani őket? Nyilván sűrűn előfordul, hogy valaki érzelmi okokból finanszírozza a csapatát, egyfajta hobbiként vagy presztízsfogyasztásként, de gazdaságilag az a szintén gyakori eset nevezhető racionálisnak, amikor a tulajdonos más vállalkozásain keresztül próbálja meg visszahozni a pénzét, a klub imázsát használva egyéb cégei népszerűsítésére. Ilyenkor persze általában nem egyetlen ember áll az egyesület mögött, hanem általában egy vállalat, mint például a PSV Eindhovennél a Philips, vagy a Zenit Szentpétervár esetében a Gazprom, de előfordul, hogy a klub nemcsak az anyavállalat gazdasági érdekeit, hanem a vezető személyes ambícióit is szolgálja – így válhatott például Silvio Berlusconi a Fininvest és az AC Milan elnökéből olasz miniszterelnökké. Ez a szinergiastratégia a futballklubok gazdaságos üzemeltetésének talán legjobb módja, hiszen a szolid veszteség lényegesen kevesebb lehet, mint amennyit a klub által nyújtott marketingértékre kellett volna költeni a klub nélkül – de ne keverjük össze mindezt az egyszerű szponzorációval, ahol a szponzor csupán marketingszerződést köt a klubbal, de nem birtokolja azt (még ha akár a nevét is adja neki).

Visszatérve Barcelonába, tudjuk, hogy a klub egész Katalóniát képviseli, ám esetükben a pénzügyileg veszteséges működés azért is különösen érdekes, mert a klubnak nincsenek tulajdonosai, csak tagjai, akik nyilván nem fogják kicsengetni a tavalyelőtt 83 millió, tavaly pedig 21 millió eurónyi, vagyis a maximális, 180 ezer socióval számolva is fejenként mintegy 120 ezer, illetve 30 ezer forintnyi deficitet. Vagyis a vezetőség számára marad a hitelfelvétel, a klubadósság növelése. És itt kanyarodhatunk vissza újra hazai vizekre: a Ferencváros labdarúgócsapatát működtető zrt. jelenleg kísértetiesen hasonló helyzetben van, mint a Barcelona, legalábbis abban a tekintetben, hogy szintén nincs valós tulajdonosa (a gazda az FTC, egy ugyanolyan civil egyesület, mint maga az FC Barcelona), és szintén nem nyereséges.

A különbség csak az, hogy amíg a Barcelona minden gond nélkül megoldja a hitelből történő finanszírozást, és görgeti maga előtt a tartozásait, addig ezt a Ferencváros valószínűleg nem tudja – hosszú távon – megtenni. (Tudom, van még azért néhány különbség a két klub között, de ezek részletezésébe itt és most nem mennék bele.)

Így hát az az állítás továbbra is igaz, hogy tőlünk nyugatra (és sok esetben már keletre is) összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozhatnak a futballisták és edzőik, de a klubok maguk ettől még ugyanúgy veszteségesek. De amíg nálunk szinte mindenki nadrágszíj-összehúzással termeli a deficitet, ott spórolva, ahol csak lehet, addig külföldön a bevételek lehetővé teszik az ideális feltételeket – még ha nyereségre már nem is futja belőle. Akkor talán futná, ha a játékosállományuk megtartásával, de a magyar csapatok infrastrukturális hátterével működnének; de ez persze csak elméleti eszmefuttatásként jöhetne szóba.

És ahogy a sportban a vereséget, úgy a gazdasági életben a veszteséget is tudni kell kezelni – tudni kell életben maradni. Ebben kétségkívül több tapasztalatunk van, mint a topbajnokságok csapatainak.

Ma 112 éves az FTC, de aki arra számított, hogy Kevin McCabe távozása után máris boldogan lehet majd a Happy birthdayt énekelni, annak csalódnia kellett – akárcsak azoknak, akik az angol érkezésekor vizionáltak aranyérmeket, Bajnokok Ligáját és egyebeket.

Tény, hogy az öltözőben fotózkodó új klubelnök sem ígért azonnali megoldást a problémákra, az azonban mégis furcsának tűnhet, hogy amíg először „tarsolyban lévő” szponzorokról volt szó, addig a nemrég megtartott ankéton kiderült, hogy a klub nem vonzó a hirdetők számára.

Nélkülük viszont nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen a futballcsapat fenntartása – a zrt.-nek ugyanis nincs tulajdonosa. Papíron persze van, az FTC, de az nem valódi tulajdonos, aki tud hiányt finanszírozni, anyagi kockázatot és felelősséget vállalni, befektetni, hátteret biztosítani – hiszen saját magának sincsen.

Mi történik, ha a futball-zrt. veszteséges? Kinek kell akkor a zsebébe nyúlnia? Elvben ugyanis a tulajdonosnak kellene, de az nincs; a ma esti el clásico csapatai, a Barca és a Real (szintén tulajdonos nélkül) hitelből oldják meg ezt a kérdést, de a Ferencváros vélhetően nem talál erre megfelelő hitelezőt; marad tehát a tartozások felhalmozása, elsősorban természetesen a legnagyobb kiadási tételt jelentő játékosok felé. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a veszteséget a labdarúgók finanszírozzák, mintha ők lennének a tulajdonosok, de a legoptimistább esetben is minimum ők hitelezik meg a likviditási hiányt, vagyis ők maguk azok a hitelezők, akikre a klubnak szüksége van. Kéznél a segítség.

Ezek után nem meglepő a jelenlegi helyzet, a futballisták elbizonytalanodása, az öltözői egység hiánya;  kész csoda, hogy a csapat így is versenyben van a nemzetközi kupahelyekért. (Ez egyben sajnos a magyar bajnoki élvonal kritikája is – nem megbántva senkit, a Paks és a Kaposvár ragyogó szereplése ugyanígy a mezőny gyengeségét jelzi, mint ahogy a Videoton utcahossznyi előnye is.)

Hogyan tovább? Ha az egyesületnek, vagyis a hivatalos tulajdonosnak nincsen semmilyen vagyona, amit fejlesztésre és a veszteségek áthidalására használhat, és megfelelő piaci bevételei (jegybevétel stb.) sincsenek a veszteség elkerülésére, az egyetlen megoldás csakis olyan szponzorok becserkészése lehet, amelyek garantálni tudnák a nyereséges vagy nullszaldós működést. (Van persze még egy elvi lehetőség, hogy a vezetőség előrefele menekül, és vad igazolásokba kezd megfelelő anyagi háttér nélkül, arra alapozva, hogy a nemzetközi kupákban sikeres lesz a csapat és bevételt termel, amelyből minden visszafizethető, addig pedig a játékosok csak kitartanak valahogy – láttunk már ilyet a magyar labdarúgásban, s az ég óvjon attól, hogy ilyen felelőtlenségbe belevágjon az FTC.)

Tehát visszatértünk a szponzorokhoz. Vannak, lehetnek vajon ilyenek?

Bár az egyesületet irányító kormánypárti politikusok hangoztatják, hogy ők nem politikusként, hanem fradistaként kerültek a klub élére, a rájuk szavazó tagok korábban nyilvánvalóan nem a klub iránti elkötelezettségük, hanem a politikai hatalmuk miatt választották őket. Azt várják tőlük, hogy befolyásukat, pozíciójukat felhasználva hozzanak támogatókat a klub és a futballcsapat mellé. Eddig erre a nyilvánosság előtt nem került sor, legalábbis a kommunikációban üzleti alapú kapcsolatokra utaltak, de ha a jelenlegi helyzet tartós marad, akkor vélhetően muszáj lesz kijátszani a politikai kártyát.

Ez már csak azért sem lenne meglepő, mert az egyesület elnökének nyilatkozataiban időről időre visszaköszön a tekintélyelv. Amikor a futballcsapat klublicencéről volt szó, nem azzal érvelt, hogy meg tudnak felelni a feltételeknek, hanem azzal, hogy „mindenkinek” az az érdeke, hogy a Ferencváros NB I-es legyen. Még ha ez esetleg sokak szerint igaz is, ez azt jelzi, hogy a klubvezetés komolyan gondolja: a szabályok nem ugyanúgy vonatkoznak az FTC-re, mint másokra.

A klubvezetés ráadásul a zrt.-nél messzebbre is tekint, a stadiont, valamint a körülötte lévő területeket is visszavásárolná, sőt, a Népligetben is új létesítményeket húzna fel. A kulcskérdés ismét a „miből?”, hiszen amíg a zrt. 1 eurós vételárára volt pénz, az ingatlanokra már nyilván nincs, az FTC pedig nem tud ekkora hitelfelvétellel járó projekteket menedzselni és annak óriási anyagi kockázatát viselni. Itt is képbe kerülnek hát a befektetők; az újabb kérdés csak az, hogy mibe fektetnének be, ha a klub következetesen ragaszkodik ahhoz, hogy saját kézben tartsa a futballstadiont és a telkeket. Résztulajdont vásárolnának? Hitelt adnának? Vagy egyszerűen csak szponzorálnának? (Megvennék a stadion nevét?) Magyarul: hogyan származna ebből haszna a befektetőnek? Újra a politikán keresztül?

Rengeteg a kérdés, és lehet, hogy még a klubvezetők sem ismerik a válaszokat, vagy legalábbis nem tudják még, milyen mértékig vonják bele politikai tőkéjüket a problémák megoldásába. Hamarosan minden kiderül – különben minden felborul.

„A politika már most is betette a lábát az ajtóba, egész pontosan az elnökségbe [...]. A kérdés csak az, hogy a résnyire feszített ajtót meddig tárják ki."

Ezzel zártam tavaly őszi írásomat az FTC-ről, és mostanra elmondhatjuk: a résnyire nyitott ajtót teljes erőből berúgták. Bár – ha már mindenképpen ennél a hasonlatnál maradunk – nem is kellett erőset rúgni, hiszen belülről is szélesre tárták...

Mondhatnánk, hogy egyszerre két ügy is fut párhuzamosan a Ferencvárosnál, mivel az egyesület éléről az elnök-főszponzor, a futball-zrt-ből pedig a tulajdonos és stábja menekül hanyatt-homlok, de a két történet nyilvánvalóan összefügg. Ahogy a közelmúltban az FTC mindenkori elnökeinek munkáját a szurkolók mindig az alapján ítélték meg, hogy sikerült-e megfelelő tulajdonost állítaniuk a zrt. élére, úgy ez most sem fog változni.

És ahogy három évvel ezelőtt a megoldást a politika kierőszakolt közbenjárása hozta el, úgy most is felülről remélik már csak a segítséget, az aktuális kormányzópárt illetékeseitől.

Kevin McCabe is próbál igazodni a politikai kurzushoz, nemzeti húrokat igyekszik pengetni („visszaadjuk a Fradit a magyar népnek" stb.), ami persze sokkal szebben hangzik, mintha az igazi gondolatait foglalná közleménybe: „Könyörgöm, vigye már el tőlem valaki ezt az izét!"

És persze mutogat az angolosan távozni kívánó jelenlegi (vagy inkább volt?) tulajdonos mindenkire, aki nem segítette a munkáját: a gazdasági válságra, a klubot nem támogató önkormányzatokra és államra, az áfát jogosan vagy jogtalanul visszatartó APEH-re – csak saját magát nem helyezte górcső alá.

Ha az általa újsághirdetésekben rendkívül értékesnek állított klubot nem szemétlerakónak használja az elmúlt években, hanem értékének megfelelően kezelte volna, akkor most nem itt tartana. Ő azonban inkább a más csapataiban nem kellő egzotikus futballistákat gyűjtötte ide, akikkel még az NB II-es bajnoki cím is csak azért jött össze, mert a harmatgyenge Keleti csoportból már mindenki feljutott, aki fel akart.

Volt persze szó Bajnokok Ligájáról, volt marketingkampány, de a mögöttes tartalom, a termék silány maradt: arra csupán a létező legminimálisabb összeget szánta a tulaj, aki csakis az ingatlanprojekt beindulására várt. Amikor pedig rájött, hogy ez befuccsolt, akkor meglepve tapasztalta, hogy ingatlannal vagy anélkül, de a termék, vagyis a zrt. eladhatatlan – még 1 euróért is. Pedig éppen Kevin McCabe felelőssége, hogy semmit sem tett a futballcsapat értékének fejlesztéséért.

Mi lesz most?

Akár jön Berki Krisztián, akár nem, a legvalószínűbb forgatókönyv az anyaegyesület szerepvállalása, vagyis hogy az FTC százszázalékos tulajdont szerez a zrt-ben. Ez csak és kizárólag átmeneti megoldás lehet (és annak sem ideális), hiszen a tulajdonos nélkül álló klub bevételek híján képtelen fenntartani a futballcsapatot.

Két választás áll az egyesületi vezetők előtt: a „torgyáni" és az angyalföldi út.

Ha a politika ismét megpróbál gazdasági hatást kifejteni az FTC és a zrt. életére, csak ezúttal törvénysértések nélkül, akkor jöhetnek állami vagy állami kötődésű vállalatok szponzornak (ha a vezetők felvállalják ezt a nyílt kapcsolódást); és persze felbukkanhatnak magyar és külföldi magáncégek is, amelyeknek csupán jobb pozíciók reményében áll érdekükben közel kerülni a vezetéshez – ahogy mondjuk a Debrecenben bejegyzett gyógyszergyár vagy a Győrben letelepedett autógyártó tesz eleget a helyi városvezetés elvárásainak a szponzorációkkal.

Ha ez nem szimpatikus, akkor történhet az is, amit pár kerülettel arrébb a Vasasnál láttunk az elmúlt években: folyamatos élet-halál harc az anyaegyesület részéről a fennmaradásért, egyre gyengülő játékoskerettel és eredményességgel, az út legvégén az ificsapat harcba küldésével. A piros-kékeknek végül a 24. órában sikerült tulajdonost találniuk, de borítékolható, hogy a Ferencvárosnak ez sokkal nehezebb lesz – lényegesen szűkebb ugyanis az alkalmas személyek, cégek köre.

Nem kérdéses, hogy a politikusokat pajzsra emelő klubtagok melyik utat választanák.

„Te, Szergej, mit vegyünk a gyereknek karácsonyra, egy olasz sportkocsit vagy egy magyar futballcsapatot?”

Az FTC futballcsapatát működtető zrt. tulajdonosáról kezdetben sok jót, később sok rosszat is mondtak, de az biztos, hogy rajtatartja a kezét a nemzetközi labdarúgás történéseinek ütőerén, hiszen a 2018-as világbajnokságot nemrég elnyert Oroszországban adott fel apróhirdetést – az illetékesek helyében én mostantól tüzetesen átböngészném az el-Vatant, az el-Raját vagy éppen az el-Sarkot, ezek ugyanis katari lapok, nyilván ez lesz a következő mentő ötlete az angolnak.

És bár nem jártam az utóbbi napokban az Üllői út felé, nem lepődnék meg, ha nemsokára kiakasztanának a stadion oldalára egy óriási, lehetőleg a műholdas térképeken is jól olvasható „Eladó / For Sale” táblát. És valami télapós fílinget is kéne pingálni a táblára, hiszen a korábban meghirdetett ár lényegében felére csökkentése különleges karácsonyi akciónak is felfogható.

Folytathatnánk még a poénkodást, a karácsony után amúgy is nemsokára jön a szilveszter, de az ember tényleg nem tudja, hogy e hír hallatán sírjon vagy inkább nevessen.

Ha Kevin McCabe bármelyik másik csapatát árulná így, mondjuk akár a méltán ismert kínai Csengtu Bladest, vagy a szintén világhírnévnek örvendő ausztrál Central Coast Marinerst, az még kevésbé lenne mellbevágó, de a legnépszerűbb magyar futballklub ilyen formán való hirdetése nem más, mint az eladni kívánt áru leértékelése.

A saját helyzetét rontja a tulajdonos, mert amit tesz, azzal a Ferencváros imázsát rombolja, vagyis még nehezebben, még kevesebbért fogja tudni csak értékesíteni a klubot. Ezzel a kockázattal nyilván ő is tisztában van, ez a kétségbeesett lépés tehát azt jelenti, hogy McCabe úgy látja, képtelen megfelelő vevőt, vagy egyáltalán bármilyen vevőt találni a zrt.-re, és most már minden eszközt bevet, hogy szabaduljon ettől a tehertől.

Kétféle potenciális vásárló jöhet számára szóba: az egyenes külföldi és a fifikás magyar.

Az előbbi azért vásárolná meg a klubot, mert sokkal kisebb befektetéssel tudna Bajnokok Ligájában szereplő csapatot csinálni belőle, mint Nyugat-Európában, márpedig a rendszeres BL-részvétellel valóban nyereségesen lehetne működtetni a klubot. De csak és kizárólag azzal, ebben tehát komoly rizikó van, és persze óriási befektetést igényel a dolog, szinte a teljes játékosállományt le kellene cserélni hozzá. Oroszországban nyilván vannak olyan üzletemberek, akik ezt megtehetik, de ők valószínűleg inkább maradnak otthon, ahol az állam a vb-rendezésre készülődve irdatlan összegeket fog ölni a labdarúgásba.

Magyar partner ilyen mérvű befektetést nem fog végrehajtani, de még a BL-színvonalnál egy szinttel lejjebb is kifejezetten szűk az a kör, aki szóba jöhet ilyen mértékű beruházáshoz. Számukra is csak úgy térülhet meg az akció, ha egy szinergiastratégia keretében egyéb magyarországi vállalkozásaik népszerűsítésére használják fel a klubot, mert így legalább ezeken a helyeken pluszbevételeket generálhatnak, ami ellensúlyozná a klub hazai üzemeltetésében felmerülő veszteséget.

Sokféle próbálkozást láthatunk még talán Kevin McCabe-től, de hogy hosszan tartó, sikertelen megkeresésekkel és tárgyalásokkal tarkított átmeneti időszakra kell berendezkedni az Albert-stadionban, az biztos – meglepődnék, ha egy éven belül lezárulna az ügy.

Addig is célszerű lenne a tulajdonosnak A kis herceget olvasgatnia Saint-Exupérytől, különös tekintettel a róka szavaira: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

A Ferencváros nevéért is felelősséget kell vállalnia annak, aki magávévá tette.

Visszatértek a régi „szép” idők az Üllői útra: ismét tulajdonost keresnek a futball-zrt. élére.

Azon már rég nem is érdemes meditálni, hogy Kevin McCabe-nek csak az ingatlanfejlesztés miatt (volt) fontos ez a projekt; mindenesetre a mostani bejelentéssel gyakorlatilag hivatalosan is megerősítést nyert, hogy az építkezés nélkül a futballcsapat nem elég vonzó a skót üzletember számára.

(Érdekes párhuzam egyébként Tarsoly Csaba és a Quaestor este a Győrrel: ott is egy ingatlanfejlesztés, az ETO Park létrehozása volt az üzlet központja és lényege, de Tarsolynak egy idő után – nem kevés idő után – a csapattal is lett látható és értékelhető koncepciója, amely hazai szinten kisebb sikereket is eredményezett. Kár, hogy a szép új stadiont ezzel még nem tudja megtölteni.)

Mi lesz a Ferencvárossal?

Hogy tőkeerős, a klubhoz méltó tulajdonost találni nem egyszerű (akár magyart, akár külföldit), azt nemcsak Kevin McCabe búcsúleveléből tudjuk, hanem Furulyás Jani bácsi évekig tartó vesszőfutásából is. A szanálás nagyjából már megtörtént, de roppant mennyiségű türelem és tőke kell ahhoz, hogy az új tulajdonos ki tudja várni, amíg a klub nyereséget termel, méghozzá annyit, hogy megtérüljön irdatlan befektetése – merthogy egyrészt McCabe nyilván nem két fillért szeretne kapni érte, másrészt nyereséget csak a nemzetközi kupákból remélhet az ember, a magyar piacról egyelőre nem, ahhoz viszont a játékosállományon bőven van mit erősíteni. A másik lehetőség, hogy nem közvetlenül a klub működésén keresztül térül meg a vevő befektetése, de az ingatlan jelenleg nem tűnik járható útnak (különben McCabe sem menne sehová), az pedig erősen kérdéses, hogy van-e olyan nagyvállalat, amely egy szinergiastratégia keretében megvásárolná és marketingeszközeként használná a klubot. (Ahogy a Phillips teszi a PSV-vel, a Gazprom a Zenittel vagy Mohamed el-Fajed a Fulhammel, hogy csak magyar érdekeltségű külföldi példákat említsek.)

Most lettek különösen aktuálisak az újraválasztott FTC-elnöknek, Kovács Miklósnak a Nemzeti Sport címlapjára kívánkozó szavai, melyek szerint „Fradistáké a Fradi!” Ha ezt az egyesületre vonatkoztatjuk, nincsen különösebb értelme (Kovács előtt például Rieb György vagy Dámosy Zsolt ült az elnöki székben – ők nem voltak fradisták?), ha viszont a futball-zrt.-re, úgy már igen.

Képes lenne-e azonban az FTC visszavásárolni és/vagy működtetni a labdarúgócéget? Nyilvánvalóan nem.

A fradisták által oly sokat és oly szívesen emlegetett Real Madrid- és Barcelona-féle „állami” jellegű klubmodell a magyar körülmények között nem életképes. Nemcsak azért, mert Magyarországon teljesen más a jogi környezet, azaz más gazdasági lehetőségei vannak egy egyesületi formában működő szervezetnek, hanem mert az utóbbi idők amortizációjának eredményeképpen nincs olyan piaci háttere a klubnak, amely ellensúlyozni tudná a valós tulajdonos kockázatvállalási készségének és képességének hiányát. (Ez egyébként pontosan megmutatkozott a Dámosy-féle
tagtoborzási akció kudarcakor.) Tény, hogy az utóbbi időben észlelhetően javult a klub potenciális szurkolóinak és fogyasztóinak mozgósítása, ez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy az egyesület önmaga tartsa fenn a futball-zrt.-t.

…hacsak nem kap komoly segítséget a klub valahonnan. Mondjuk a politikától.

A jelenlegi politikai vezetés már választott magának kedvenc csapatokat, ilyen elsősorban a közvetlen irányítás szimpátiáját nagyon is élvező Videoton, és persze a vidék kormánypárti fellegvárát jelentő, tízmilliárdos stadiont váró Debrecen sem áll rosszul e téren. No de egy Ferencváros mégis mindennek a csúcsa, nemcsak a népszerűsége miatt, hanem mert a komoly történelmi-kulturális gyökerű sportklubok közül ez hordozza leginkább a jobboldali, nemzeti hagyományokat (még ha utóbbi kicsit furcsának is hathat a németajkú kisebbségnek az alapításban vállalt szerepére
gondolva). Tudták ezt már mindenesetre Rákosi Mátyásék is, amikor megpróbálták felszámolni a zöld-fehérek jelképeit és értékeit, összességében sikertelenül, és tudta ezt a mostani kabinet a korábbi ciklusa alatt is, amikor azonban – belső hatalmi alkuk eredményeként – a világot nem mindig reálisan látó torgyánista kisgazdák kezébe adták a „nemzeti kincset”.

A politika már most is betette a lábát az ajtóba, egész pontosan az elnökségbe: az alelnöki pozícióhoz egy könnyűszerkezetes (=bármikor lebontható) jégcsarnok helyének ígérete is elegendő volt. A kérdés csak az, hogy a résnyire feszített ajtót meddig tárják ki.

SZABADOS GÁBOR