Néha előfordul, hogy az embernek el kell ismernie: tévedett. Így vagyok én is Cesc Fabregasszal.

Amikor tavaly nyáron a Barcelona visszavásárolta, azt írtam, hogy az Arsenal egykori kapitánya nem fog beférni a katalán csapat kezdőjébe, és leigazolása pusztán marketingcélokat szolgált. Elképzelhető, hogy Fabregas nem rendszeres látogatója a blogomnak (mondjuk webes fordító segítségével katalánul böngészve a bejegyzéseket), de ha mégis, akkor innen üzenem: elnézést, Cesc!

Az azóta eltelt időszakban Fabregas egyértelműen alapember lett a Barcában, olyankor is pályán volt/van az első perctől fogva, amikor a Xavi–Iniesta–Messi trojka mindhárom tagja is. (Sőt, a spanyol válogatottban is stabilizálni látszik a helyét a klubváltás óta.) Utóbbi időben volt ugyan egy kis visszaesés a játékában – ahogy a klubjáéban is –, de a jelen írás alapgondolata ebben a helyzetben talán még hitelesebb is.

Persze mindettől még továbbra is tartom, amit eredetileg írtam: a Fabregas-projekt marketingtöltete megkérdőjelezhetetlen. Ha helyette egy pontosan ugyanilyen képességű fiatal francia viselte volna az Arsenal karszalagját, őérte nemhogy nem fizetett volna ennyit a Barcelona, de egyenesen szóba sem került volna a leigazolása. A transzfer kiindulópontja tehát mindenképpen a marketing volt, de ebben az esetben tudták ötvözni a kellemest a hasznossal, vagyis az üzleti szempontokat a szakmaiakkal.

Számos példa van arra a futball világában, amikor ez az ötvözés sikerült, és persze sok olyan is, amikor nem. A David Beckham-, Cristiano Ronaldo-féle triviális eseteket most hagyjuk, nézzünk inkább pár érdekesebbet, amelyek jól illusztrálják a sikeres és kevésbé sikeres kísérleteket.

A távol-keleti játékosok rendkívül kapósak voltak az előző évtized elején-közepén Nyugat-Európában, mert Japán, Korea és Kína óriási kiaknázatlan piacot jelent(ett) a multinacionális vállalati működést nem sokkal azelőtt elkezdő európai futballklubok számára. Az első fecske e tekintetben Nakata Hidetosi volt a Romában, aki miatt a borsó-sárgák minden mérkőzését élőben adták Japánban.

Az Everton egyenesen csomagban intézte a bevásárlást: két kínai játékosa, Li Tie és Li Vej-feng mellé főszponzor is járt egy kínai mobilcég képében. A Premier League meccsei olyan nagy nézettségnek örvendenek az ázsiai birodalomban, hogy a támogatónak bőven megérte a tranzakció, hiszen a két honfitárssal (marketingértékben) megerősített csapat kiváló reklámhordozóvá vált. Aztán persze amikor Li Tie folyamatos sérülések miatt kikerült a gárdából – Li Vej-feng pedig gyakorlatilag soha be sem került –, hamarosan a szponzoráció is megszűnt.

A liverpooli kékek példája már jelzi a rögtön felmerülő kérdést: meddig számít a marketingérdek és honnantól veszi át a döntés jogát a szakma? A pontos választ Sir Alex Ferguson adta meg, aki kis különbséggel igazolt le egy koreai és egy kínai futballistát is Pak Dzsi Szung és Tung Fang-cso személyében. Előbbi alapember lett, utóbbi viszont csupán pár alkalommal lépett pályára, majd kiadták az útját. (Hogy Pak esetében mennyire egyértelmű volt a pénzügyi szándék, azt maga a játékos is elismerte nemrég a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjújában – és kifogása sem volt ellene.)

A marketingérték tehát nem minden: csak akkor tudja a csapatnál (és a csapatban) tartani a futballistát, ha a megfelelő szakmai értékekkel is társul.

De vissza Barcelonába! A spanyol történelem XV. századát határozta meg a reconquista, az Ibériai-félsziget területeinek visszafoglalása a hódító araboktól. Az újkori katalán reconquista Cesc Fabregas visszaszerzésére irányult (bár tudjuk, hogy az arabok már a futballban is a spájzban vannak…), sikeresen. Természetesen még véletlenül sem akarom Fabregast egy kalap alá venni a fentebb felsorolt ázsiai játékosokkal, főleg nem futballnívó alapján, de a közös vonások jól megállapíthatóak.

A nem elhanyagolható sportszakmai szempontokon túl a barcelonai ügylet PR-üzenete egyértelmű mind befelé, mind kifelé: egyrészt aki a Barcában nőtt fel, az barcás is marad: a több játéklehetőség vagy más ok miatt távozó egykori La Masia-tagoknak is van visszaút, a család hazavárja őket a klubszlogen szellemében. Másrészt a katalán együttes ezzel is demonstrálta, hogy annyira jó a saját neveltjeire épülő csapata, hogy ha stratégiai erősítést akar, akkor azt is a saját holdudvarárából, korábbi játékosai köréből tudja megtenni, mert csak ők elég jók hozzá.

Mindez nagyon sok cél így együtt, és normál esetben ez nehezen lenne összeegyeztethető azzal, hogy a transzfernek a két klub gazdasági lehetőségeit és érdekeit is tükröznie kell – tudjuk azonban, hogy a Barcelona deklaráltan nem profitorientált, így (akárcsak a Real Madrid) könnyebben megengedhet magának egy marketing ízű igazolást. Hát még ha a végén a kellemes egyben hasznosnak is bizonyul.

Több éves huzavona után a Barcelona visszaszerezte Cesc Fabregast az Arsenaltól – megvalósult hát a „katalán irredenta mozgalom” első számú célja.

Valóban olyan volt ez, mint a két világháború közötti Magyarország revíziós eszméje: szerezzük vissza azt, ami egykor a miénk volt – bármi áron! Jelen esetben az sem számított igazán, hogy szükség van-e egyáltalán a visszaszerzendő „területre”, vagyis Fabregasra, a fontos az volt, hogy meglegyen.

Hogy az Arsenal exkapitánya befér-e a Barcelonába, és érdemes-e miatta megbolygatni a középpályát, arról vitatkozzanak inkább a szakemberek, a szurkolók és a kommentelők. Kívülről annyi látszik csak egzakt módon, hogy a Barcára épülő világ- és Európa-bajnok spanyol válogatott nagy tornáin Fabregas jobbára csak csereként jutott szóhoz, már amikor egyáltalán szóhoz jutott.

Mondhatjuk tehát, hogy a transzfer elsősorban marketingakció volt, nem sportszakmai húzás, és ebből a szempontból akár párhuzamba is állíthatnánk a nagy rivális Real Madrid igazolásaival, Cristiano Ronaldo vagy korábban David Beckham megszerzésével. Van azonban egy nagy különbség: a Realnál a tranzakció szándéka kifelé irányult, a fő cél az volt, hogy a futballikonok imázsát és vele népes rajongótáborát a klubhoz kössék, vagyis újabb híveket toborozzanak általuk. A Fabregas-hadművelet azonban ebben az értelemben befelé szóló üzenet volt – nem új szurkolókat akartak megnyerni vele, hanem a jelenlegi Barcelona-szimpatizánsok kedvében járni, ezáltal bizalmukat és hűségüket megerősíteni. (És a klub saját nevelésű játékosai felé is tenni egy gesztust, mivel ők vélhetően szerettek volna a régi játszótárssal együtt futballozni; erre utalt legalábbis az, amikor a tavalyi vb-győzelem utáni ünneplésen Barcelona-mezt húztak Fabregasra.)

Természetesen volt azért az átigazolásnak kifelé is üzenete bőven. „Megtesszük, mert megtehetjük” – egyfajta erődemonstráció volt ez, a klub sportszakmai, gazdasági és minden egyéb értelemben vett hatalmának kimutatása. Az AC Milan ügyvezetője, Adriano Galliani már jelezte is, hogy ők és a többi olasz klub ilyen igazolásra képtelenek lennének, és ebből a szempontból éppen ez volt a cél: azt érzékeltetni mindenkivel, hogy a Barcelona ilyen fajsúlyú tranzakciókat is le tud bonyolítani, ha meg akar szerezni egy játékost.

(Csak zárójelben: ha már az „újraegyesítés” és az erődemonstráció szóba került, akkor adja magát a párhuzam napjaink Kínájával. A távol-keleti óriásbirodalom tartja Tibetet, visszaszerezte Hongkongot és Makaót, és már csak Tajvan hiányzik a főbb célpontok közül. A világpolitikai viszonyok miatt ez utóbbi valószínűleg nem mostanában fog sikerülni, de a szigetország diplomáciai kapcsolatainak blokkolása is viszonylagos megelégedéssel tölti el a pekingi pártvezetést. A cél itt is ugyanaz: bizonyítani az ország nagyságát és erejét, bármi áron.)

Barcelonába visszatérve, felvetődhet a kérdés, hogyan futja ilyen – vagy bármilyen – átigazolásra annál a klubnál, ahol a hírek szerint még a színes fénymásolást is leállították, költségtakarékossági okokból? Ahogy arról ezen a blogon már rengeteg szó esett, a spanyol liga két mamutklubja nem gazdasági társasági formában működik, hanem civil egyesületként, így egyrészt más törvényi szabályozás alá esik, mint a többi klub, másrészt tulajdonos híján nincs is valós motivációja arra, hogy nyereséges legyen; ha pedig veszteséges, azt minden további nélkül meg tudják oldani hitelfelvétellel, ahogyan azt mondjuk a kormányok szokták tenni. (Aztán majd egyszer elgondolkodnak, hogy mit csináljanak a felhalmozódott adósággal, mint nemrég az amerikaiak…) És persze nyilván az sem hátrány, ahogy a Real és a Barcelona szépen lefölözi a Primera División televíziós jogdíjainak döntő hányadát. Biztosak lehetünk abban, hogy ha a spanyol bajnokságra tokkal-vonóval az angliai szabályok lennének érvényesek, akkor ez a két klub messze nem tudna olyan dominanciát kifejteni az európai piacon, mint most – mind sportszakmai, mind gazdasági tekintetben.

És akkor már Fabregas sem vágyott volna talán annyira haza Angliából.

A magyar és a nemzetközi futball összevetésének egyik legnagyobb közhelye, hogy amíg máshol a labdarúgás „jó üzlet”, amely profitot termel, addig nálunk ez nincs így. El ne higgyük, ha ilyet hallunk: a futballklubok általában külföldön sem nyereségesek, mint ahogy nemrég a Barcelona is újra megcáfolta ezt a téveszmét, bejelentve, hogy ismét veszteséges idényt zárt.

Pedig ha valaki, akkor a világ legjobbjának tartott, az elmúlt három évben három bajnokságot és két Bajnokok Ligáját (tehát szinte mindent) nyerő, és ennek következtében a Deloitte nemzetközi kimutatásaiban immár rendszeresen a második legnagyobb bevétellel rendelkező klub igazán nyereséges lehetne – de nem az. Tehát nemcsak az a hazai tévhit dől meg (újra), hogy a nyugati profiklubok sem mind nyereségesek, hanem az is, hogy a pályán elért sikerek automatikusan profitra válthatóak.

Hadd szögezzem le: egyetlen egy olyan labdarúgóklub van a világon, amelyik minden egyes évben komoly mennyiségű nyereséget termel, ráadásul emellett még a futballpályán is sikeres – a katalánok által a BL-döntőben (újra) legyőzött Manchester United. Nincsen senki más, aki erre képes lenne; vannak, akik sokszor képesek kisebb-nagyobb profit előállítására, sokak pénzügyi eredménye évről évre hullámzik a pozitív és a negatív tartományok között, de a legtöbb futballklub folyamatosan veszteséges. Nemcsak Magyarországon – mindenhol.

Hogy miért éppen az MU lett a kiválasztott, az tulajdonképpen jó adag szerencsének is köszönhető. A legjövedelmezőbb futballpiaccal rendelkező Anglia legnépszerűbb csapata nyilván remek adottságokkal indult ezen a versenyen, de a kulcsmomentum mégis az volt, hogy az 1990-es évek elején, a labdarúgás gazdasági forradalma idején indult be Alex Ferguson trófeagyára, a saját nevelésű fiatalokkal teletűzdelt csapat a szigetország, majd a kontinens legjobbja lett – ez teremtette meg azt a marketing- és pénzügyi alapot, amelyre a klub a mai napig épít. Ha a ’70-es, ’80-as éveket uraló Liverpool tíz-tizenöt évvel későbbre időzítette volna fénykorát, akkor valószínűleg ma a Mersey-partiak lennének a futballgazdaság legjobbjai – de a „ha” ezen a meccsen sem játszott.

(Az senkit se zavarjon meg, amikor a Manchester tartozásairól hall – ez nem a klub gazdálkodásából származik, hanem a Glazer család hatalomátvételéből. Az amerikaiak hitelből vették meg a társaságot, amely hitel az MU-t hivatalosan birtokló cég, a Glazerek tulajdonában lévő Red Football Ltd. vállát nyomja, és ezt persze a klub bevételeiből törlesztik, de az adósságot nem a United hozta össze.)

Jogos a kérdés, hogy ha a futballklubok többsége veszteséges, akkor a tulajdonosoknak miért éri meg fenntartani őket? Nyilván sűrűn előfordul, hogy valaki érzelmi okokból finanszírozza a csapatát, egyfajta hobbiként vagy presztízsfogyasztásként, de gazdaságilag az a szintén gyakori eset nevezhető racionálisnak, amikor a tulajdonos más vállalkozásain keresztül próbálja meg visszahozni a pénzét, a klub imázsát használva egyéb cégei népszerűsítésére. Ilyenkor persze általában nem egyetlen ember áll az egyesület mögött, hanem általában egy vállalat, mint például a PSV Eindhovennél a Philips, vagy a Zenit Szentpétervár esetében a Gazprom, de előfordul, hogy a klub nemcsak az anyavállalat gazdasági érdekeit, hanem a vezető személyes ambícióit is szolgálja – így válhatott például Silvio Berlusconi a Fininvest és az AC Milan elnökéből olasz miniszterelnökké. Ez a szinergiastratégia a futballklubok gazdaságos üzemeltetésének talán legjobb módja, hiszen a szolid veszteség lényegesen kevesebb lehet, mint amennyit a klub által nyújtott marketingértékre kellett volna költeni a klub nélkül – de ne keverjük össze mindezt az egyszerű szponzorációval, ahol a szponzor csupán marketingszerződést köt a klubbal, de nem birtokolja azt (még ha akár a nevét is adja neki).

Visszatérve Barcelonába, tudjuk, hogy a klub egész Katalóniát képviseli, ám esetükben a pénzügyileg veszteséges működés azért is különösen érdekes, mert a klubnak nincsenek tulajdonosai, csak tagjai, akik nyilván nem fogják kicsengetni a tavalyelőtt 83 millió, tavaly pedig 21 millió eurónyi, vagyis a maximális, 180 ezer socióval számolva is fejenként mintegy 120 ezer, illetve 30 ezer forintnyi deficitet. Vagyis a vezetőség számára marad a hitelfelvétel, a klubadósság növelése. És itt kanyarodhatunk vissza újra hazai vizekre: a Ferencváros labdarúgócsapatát működtető zrt. jelenleg kísértetiesen hasonló helyzetben van, mint a Barcelona, legalábbis abban a tekintetben, hogy szintén nincs valós tulajdonosa (a gazda az FTC, egy ugyanolyan civil egyesület, mint maga az FC Barcelona), és szintén nem nyereséges.

A különbség csak az, hogy amíg a Barcelona minden gond nélkül megoldja a hitelből történő finanszírozást, és görgeti maga előtt a tartozásait, addig ezt a Ferencváros valószínűleg nem tudja – hosszú távon – megtenni. (Tudom, van még azért néhány különbség a két klub között, de ezek részletezésébe itt és most nem mennék bele.)

Így hát az az állítás továbbra is igaz, hogy tőlünk nyugatra (és sok esetben már keletre is) összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozhatnak a futballisták és edzőik, de a klubok maguk ettől még ugyanúgy veszteségesek. De amíg nálunk szinte mindenki nadrágszíj-összehúzással termeli a deficitet, ott spórolva, ahol csak lehet, addig külföldön a bevételek lehetővé teszik az ideális feltételeket – még ha nyereségre már nem is futja belőle. Akkor talán futná, ha a játékosállományuk megtartásával, de a magyar csapatok infrastrukturális hátterével működnének; de ez persze csak elméleti eszmefuttatásként jöhetne szóba.

És ahogy a sportban a vereséget, úgy a gazdasági életben a veszteséget is tudni kell kezelni – tudni kell életben maradni. Ebben kétségkívül több tapasztalatunk van, mint a topbajnokságok csapatainak.

Klement Tibor, a Győri ETO ügyvezetője írja a Nemzeti Sport keddi, szeptember 14-i számában, hogy amíg Győrben apróságokon kötözködtek az UEFA-ellenőrök az Európa-liga-selejtezőkön, addig Montpellier-ben az sem zavarta őket, hogy nem szabályosak az ülőhelyek.

Nos, más esetben is sokszor kivételez az európai szövetség, különösen a nagycsapatokkal. Hogy csak egy további példát mondjunk: az UEFA csapatmezekre vonatkozó előírásaiban egyértelműen szerepel, hogy a több színből álló (pl. csíkos) dresszek hátoldalán is kell lennie egy egyszínű felületnek, amelyre a mezszámot és a játékos nevét nyomják, hogy minél olvashatóbb legyen. 2007-ben a Honvéd Hamburg elleni UEFA-kupa-selejtezőjén a szövetség ellenőre figyelmeztette is a magyar csapatot, mivel a piros-fekete csíkos mez nem felelt meg ennek a kritériumnak. (Azért a meccset még engedte lejátszani.) Kíváncsi lennék, hogy a Barcelona vezetői hogyan kezelik minden egyes Bajnokok Ligája-meccs után az aktuális ellenőrtől érkező dorgálást – mert ahogy kedden a Panathinaikosz ellen, úgy korábban egyetlen találkozón sem sikerült a szabályoknak megfelelő gránátvörös-kék mezben pályára lépniük, pedig ez az előírás, ahogy látszik, már évek óta él. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a katalánoktól meg sem próbálják megkövetelni, amit a magyar (és nyilván más kelet-európai) csapatokon már be akarnak hajtani.

Ezek persze csak apróságok, nyilván nincs különösebb jelentőségük, gondolhatnánk optimistán.

(Bár az már cseppet sem lényegtelen, hogy a magyar csapatok például milyen esetekért kaptak zárt kapus meccseket és súlyos pénzbüntetéseket a szövetségtől. És bevallom, azt sem értem, hogy a Liteksz–Debrecen meccs UEFA-illetékesei miért nem vették észre még a találkozó előtt, a jegyzőkönyvek kitöltésének pillanatában, hogy olyan játékost írtak be az egyik oldalon, aki nem volt nevezve a sorozatra… A hibát természetesen nem a szövetség emberei követték el, de nekik igenis észlelniük és időben jelezniük kellett volna, elvégre azért utaztatja őket az UEFA keresztül-kasul Európában.)

Nemsokára viszont az UEFA bevezeti a pénzügyi fair playt, ott pedig már nem babra megy a játék, még ki is zárhatják azokat a klubokat, amelyek többet költenek, mint amennyire a bevételeikből szert tesznek. Vajon akkor is úgy fogják kezelni az előírásokat, mint eddig? Mert egy esetleges kettős mérce ott már nem csak annyit tesz, hogy az egyik csapatnak több erőfeszítést kell tennie, mint másiknak, hanem konkrét anyagiakban is mérhető. Ha egy klubnál szemet hunynak a szabálytalanságok fölött, akkor a gárda többet költhet játékosvásárlásra, bérezésre vagy bármi másra (hitellel, tulajdonosi túlköltéssel, akárhogy), azaz gazdasági előnybe kerül. Eddig is komoly fenntartásaim voltak, hogy a pénzügyi fair play mennyire tudja betölteni a neki mondott szerepet, de az UEFA ilyen magatartásával párosítva kifejezetten aggályosnak tűnik a végcél, vagyis a becsületes játék elérése.

Reménykedjünk benne, hogy a hamarosan életbe lépő új szabályozások nemcsak a klubok, hanem az őket felügyelő bürokraták számára is új korszakot jelentenek majd.

És persze a mai meccsre csak azért is: Hajrá, Loki!

A hétvégén vívják a spanyol és talán az egész nemzetközi labdarúgás legnagyobb bajnoki rangadóját, az el clasicót a Real Madrid és a Barcelona részvételével. Sportgazdasági alapkurzusok kezdő kérdése, hogy vajon miben különbözik ez a két csapat a legtöbb európai futballklubtól (már a népszerűségükön és az erejükön kívül), és igen egyértelmű a válasz: nem gazdasági társaságként, hanem egyesületi formában működnek, azaz nem tulajdonosaik vannak, hanem klubtagjaik, a sociók, akik négyévente szavazással választják meg a klub elnökét.

Mindennek az is aktualitást ad, hogy Michel Platini UEFA-elnök nemrég éppen ezt a klubmodellt állította példaként a többi európai csapat elé, miközben lelkes támogatásáról biztosította a brit kormányt, amely – újraválasztása esetén – kötelező klubtulajdonhoz juttatná a csapatok szurkolói csoportjait. Ez a hír egyébként március végén jelent meg, de némi malíciával mondhatnánk azt is, hogy egy kicsit korán szellőztették meg, április 1-jén szoktak ugyanis ilyen információk napvilágot látni. És ezt nemcsak azért írom, mert a londoni Gordonnak csak egy negyedik generációs műfűszálnyival van nagyobb esélye pártja újraválasztására, mint a budapestinek.

De vissza a spanyolokhoz (és katalánokhoz, csak hogy sértődés ne essék). Miért szereti ezt a modellt ennyire Platini? Tény, hogy a francia talán az első olyan nemzetközi futballvezető, aki rengeteget hangoztatja az egyenlőség és testvériség eszméjét a labdarúgásban, és a Bajnokok Ligája rendszerének átalakítása immár bizonyította is elszántságát, amint azt mi is tapasztalhattuk a Loki sikere kapcsán.

Népszerű, populáris, de egyben inkább populista gondolatnak nevezhető azonban a szurkolók ilyen szintű bevonása a klub irányításába. Egy futballklub irányítása ugyanis nemcsak jog, hanem felelősség is. Sőt, sokkal inkább felelősség, mint jog, erről bármelyik tulajdonos órákat tudna mesélni. Mert nemcsak akkor kell kapitány a kormányrúdhoz, amikor megy a szekér, hanem amikor – mondjuk – komoly veszteséget termel egy csapat. Kinek kell akkor a zsebébe nyúlnia és állnia a cehet? A tulajdonosnak. Nyilvánvaló, hogy több ezer klubtagtól nem várható el, hogy személyes anyagi felelősséget vállaljon egy ilyen esetre – ők csakis a befizetett tagdíjuk mértékéig járulnak hozzá a klub költségvetéséhez. Ez azonban messze nem fedezi a teljes büdzsét, a Real és a Barca esetében ez évi átlagban a kiadások 10-20 százalékát éri csak el.

Mi van akkor, ha ezek az egyesületek veszteségesek?

Ennek megválaszolásához érdemes végiggondolni, hogy e klubok élete mennyire hasonló egy állam felépítéséhez és működéséhez: tulajdonosaik helyett tagjaik („állampolgáraik”) vannak, akik ugye rendszeresen hozzájárulnak a kiadásokhoz tagdíj („adók”) formájában, és szabott időközönként demokratikus választáson döntenek vezetőikről. Tehát veszteség esetén is ugyanaz történik, mint amikor egy állam veszteséges: hitelből fedezik a deficitet. E két csapatnak van olyan presztízse Spanyolországban, hogy a „klubháztartási hiányt” újra és újra szívesen megfinanszírozzák a bankok, és nem húzzák ki soha a talajt az egyesületek lába alól.

A fentiekből mindenesetre azért az is nyilvánvaló, hogy nehezen lehetne ezt a modellt minden egyes profi klubnál bevezetni, hiszen ilyen megbecsülése, – a szó szoros és átvitt értelmében vett – hitele nem lehet mindegyik csapatnak.

Viszont van még egy fontos következménye az „állami” működésnek, illetve az azzal járó választásosdinak: amint azt többször is láthattuk, a klubelnökségre pályázó jelöltek ígérgetésben sem maradnak le a politikusoktól, bármit – illetve bárkit, azaz bármilyen új igazolást – hajlandóak belevenni programjukba a szavazatokért. És éppen ez a rendszer egyik legnagyobb hibája, hiszen a választók, azaz a sociók nem feltétlenül racionális indokok, hanem szimpátiák, no meg az esetleges felelőtlen ígéretek hatására voksolnak.

„A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – mondta erre Winston Churchill –, nem számítva az összes többit” – tette hozzá. Itt mellesleg Michel Platini is ellentmond önmagának, hiszen ugyancsak ő volt az, aki többször is felszólalt a megtermelt bevételeiknél többet költő csapatok ellen – csakhogy az általa favorizált egyesületi forma valóságos melegágya az ilyen jellegű gazdálkodásnak.

De lépjünk még egyet tovább, ugyanis ha jól megnézzük, ez a modell nem egyszerűen „demokratikus”, amilyennek például Platini mondja, hanem egyenesen kommunista, a klasszikus értelemben persze. Nincsen magántulajdon, a vagyon (azaz a klub) közös, mindenki azonos módon járul hozzá a közterhekhez, és a demokratikus centralizmus elve is érvényesül. Világ szurkolói, egyesüljetek!

A gazdasági életben azonban létrejöttek a magánvállalatok, és elmondhatjuk, hogy a Barcelona és a Real állami, azaz kommunista modelljével a többi futballklub vállalati, azaz kapitalista modellje áll szemben, de ez a vállalati modell nem csupán egy metafora, hiszen a professzionális klubok többsége valóban vállalati formában működik. A tulajdonos a saját pénzét kockáztatja, és ez biztosítja a racionális döntéshozatalt.

De ennyit a gazdaságról, szombaton ne a kommunizmusra tessék gondolni (már csak a kampánycsend miatt is:) ), hanem egyszerűen élvezzük a Real és a Barcelona csatáját a bajnoki címért!