(Amikor ez a bejegyzés eredetileg megszületett, még csak sejteni lehetett, ami szerdán meg is történt: egy ciprusi csapat továbbjutott a Bajnokok Ligájában.

Nem is akárhogy, eddig veretlen az APOEL, pedig mindenkivel játszott már idegenben, és az utolsó fordulóra az elvben legkönnyebb meccse maradt, otthon a már kiesett csoportutolsó ellen – vagyis az első hely is simán meglehet, és így szerencsés sorsolással akár tavasszal sem esélytelenek.)

Lehet mondani persze, hogy ez az elitliga leggyengébb négyese (az APOEL mellett a Zenit, a Porto és Sahtar tagja a kvartettnek), de mégiscsak az elmúlt négy év három Európa-liga-győztese a szigetországiak ellenfele. Ráadásul ez már rövid időn belül a harmadik ciprusi BL-szereplés, és az előző két alkalommal is sikerrel vitézkedtek, gyűjtötte a pontokat tavalyelőtt az APOEL és előtte évben az Anorthoszisz is. (És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az idén az El-csoportkörben is ott van az AEK Larnaka.)

Vonjuk hát le a magyar futball számára is hasznos következtetéseket a ciprusi „csodából".

Ami egyértelmű: a ciprusiak szinte kizárólag légiósokra építve érték, érik el mindezt. Ezek azonban egyáltalán nem elérhetetlen és megfizethetetlen klasszisok, hanem olyan futballisták, akik – ahogy a mosóporok és egyéb háztartási termékek reklámjai is hirdetik – minőségi teljesítményt nyújtanak kedvező áron. Sokuk eleve ingyen kerül a klubokhoz, és a jövedelmükben sincs akkor különbség a magyarországi társaikhoz képest, amekkora az elmúlt évek UEFA-klubrangsorában kialakult a két ország ponttermése között.

Tegyük hozzá, hogy a futballisták döntését megkönnyítheti az a pozitív miliő, amely Cipruson a labdarúgást körülveszi, és amelyről minden ott megfordult magyar játékos áradozva beszél. Részben ez lehet az oka annak is, hogy a szigetországról viszonylag ritkán igazolnak tovább magasabban jegyzett bajnokságokba a légiósok – egyrészt ők is szívesen maradnak, másrészt a futballt övező rajongás megteremti a gazdasági alapot arra, hogy a klubok számára akkor is jövedelmező lehessen a leigazolásuk, ha később nem tudják vagy nem akarják mindenáron haszonnal továbbadni őket.

Az természetesen igaz, hogy az APOEL költségvetése magasabb a magyar csapatokénál: mintegy 10 millió euróból gazdálkodnak, ami ötszöröse egy magyar középcsapatnak, de már csupán két-háromszorosa a hazai elitnek. Ez még mindig nem elhanyagolható különbség persze, de a ciprusiak eredmény/költés aránya összehasonlíthatatlanul jobb. A mieink védelmében jegyezzük meg, hogy nagyjából éppen ezen a határon, tehát valamivel 10 millió euró alatt van az a szakadék, amely elválasztja egymástól a Bajnokok Ligájában megragadni képes klubokat az oda be sem jutóktól vagy csak átutazó epizódszerepet játszóktól.

Ennél kevesebb pénzből egyszerűen képtelenség eredményt produkálni ebben a sorozatban, viszont ez még olyan, amelynek befektetését fel lehet vállalni egy-két évre előre, hiszen – a Debrecen BL-szereplése az ékes példa rá – ennyi még egy 0 pontos részvételből is visszajöhet, hát még egy olyanból, amilyet éppen az APOEL-től látunk az idén.

A kérdés tehát az, hogy ha befektetünk, mibe fektessünk: kész futballistákba, utánpótlásba vagy infrastruktúrába?

A legnagyobb hiba valószínűleg éppen az, ha vagylagosan tesszük fel ezt a kérdést.

A három ugyanis nem működik egymás nélkül.

A ciprusi példa is igazolja ezt – igaz ugyan, hogy ott az utánpótlásképzés „lyukas", de az infrastruktúrát nyugodt szívvel megirigyelhetik szerte Európában. Nem véletlen, hogy a téli időszakban annyian járnak a szigetre edzőtáborozni, részben erre az iparágra és épültek ki a stadionok és edzőközpontok; Ciprus kedvező klímája ebben az értelemben az egész futball fejlődésének az egyik fő katalizátora, hiszen ennek köszönhetően valósulhattak meg az első beruházások, amelyek alapot adtak a játékosállomány fejlesztéséhez is.

A modell tehát annyiban nehezebben követhető idehaza, hogy nálunk az infrastruktúrát úgy kell fejleszteni, hogy nincs egy olyan külső bevételi forrás, amely gyorsan megtérülővé tenné a beruházásokat, ezáltal a létesítményberuházások többi ponttól (minőségi légiósok és/vagy utánpótlás) vonják el a forrásokat.

Azonban ha minden a kormányzat szándékai szerint alakul, akkor éppen ezt a hátrányt egyenlítheti ki a társaságiadó-kedvezmény, amelyet az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordítva nagyobb mozgásteret ad a klubvezetőknek abban, hogy a profi csapatok játékoskeretét megfelelő módon megerősítsék. (Ha azonban a klubok a támogatásokat a szabályokat kikerülve eleve „áthúzzák" a hivatásos játékosokhoz, vagy saját maguk nem tesznek újabb befektetéseket a játékosállományba, akkor rövidtávon nincs előrelépés, csak később, ha majd az utánpótlásképzés felfejlesztése tényleg ontani kezdi a jobb játékosokat. Ez is egy út persze – csak ez az írás most nem erről szól, hanem a ciprusi megoldásról.)

Nem mellesleg, a magyar klubok annyival jobb helyzetben is vannak a ciprusiaknál, hogy nem kell feltétlenül légiósokat igazolni, hiszen számos olyan futballista játszik külföldön, akiknek hazahozatala komoly erősítést jelentene, de anyagi okok miatt jelenleg nem megvalósítható. Ez is mutatja, hogy a magyar futball azért tehetségek terén előrébb tart a ciprusinál – ami hellyel-közzel a válogatottak szereplésében is megmutatkozik –, de a klubfutballt ez egyelőre nem lendíti előrébb.

Magyarországon eddig elsősorban a Debrecen és a Győr jeleskedett abban, hogy elérhető áron minőségi légióst igazoljon, erről a transzferbevételi adataik tanúskodnak. Nem teljesen véletlen, hogy éppen ez a két együttes áll a tabella élén. (A megfelelő légiósok felfedezésében mindenképpen dicséretet érdemel a Kaposvár is, csak ők sajnos a stabil tulajdonosi háttér hiánya miatt nem tudják ezt megfelelően kiaknázni – ennek illusztrálására ismét csak elég a tabellát segítségül hívni.)

El kell tehát felejtenünk a szokásos kérdést, miszerint saját nevelésű magyar fiatalokra vagy készen vásárolt (akár külföldi) játékosokra építsük-e a hazai klubcsapatokat. Szükség van mindegyikre, és egyik sem létezhet igényes infrastruktúra nélkül. Mindhárom pillér esetében égetően fontos azonban a minőségi munka, vagyis a megfelelő utánpótlásképzés, a megfelelő légióskiválasztás és a megfelelő létesítmények – bármelyik területen hiányzik is a minőség, az az előrelépés átléphetetlen akadálya lesz.

 

Az előző, Super Bowlt is érintő írásom hozzászólásaiban rengeteg érdekes felvetés volt, többen feszegették az amerikai és az európai fogyasztói szokások közötti különbségeket. Nézzük hát meg mindezt kicsit alaposabban!

Többen úgy fogalmaztak, hogy Európában szurkolók ülnek a lelátókon, Amerikában pedig nézők – mások erősen vitatták ezt. Pontosítsunk: az európai sportfogyasztó elsősorban az adott sportághoz és az általa kedvelt klubhoz kötődik, azaz a sportipar alapszolgáltatásához, az amerikai azonban inkább a komplex „szolgáltatási csomaghoz”, vagyis az esemény nyújtotta teljes élményhez, az összes kiegészítő szolgáltatással – pompomlányokkal, zenével, étellel-itallal – együtt. A tengerentúli fogyasztónak tehát elsősorban show kell, látványosság, az öreg kontinensen azonban maga a sport nyújtotta izgalom a legfontosabb.

Ebből adódóan az amerikaiak azokat a sportágakat preferálják, amelyek az esemény (mérkőzés) teljes időtartama alatt egy adott szintű, folyamatos élményt-izgalmat nyújtanak, megspékelve rendszeresen felbukkanó látványos vizuális elemekkel. Európában viszont nem a tartós, állandó izgalom a „kelendőbb”, hanem az olyan esemény, ahol vannak kiemelkedő csúcspontok, melyek lényegesen magasabb szintű élményt nyújtanak az amerikai sztenderd szintnél – a csúcspontok ára viszont az, hogy akadnak jelentősen érdektelenebb hullámvölgyek is. Tehát amíg az élmény-látvány-izgalom mértékében Amerika egy viszonylag stabil középszintet vár el, addig Európa szívesebben fogadja ugyanebből a komoly szórást, kiugróan magas (és vele együtt akár kiugróan alacsony) értékekkel.

Fordítsuk le mindezt a sportágak gyakorlati nyelvére! Példának okáért a kosárlabdában van egy adott élményszint, amelyet folyamatosan elér a mérkőzés: egymás után peregnek a támadások, potyognak a kosarak, viszonylag sűrűn akad egy-egy csodálnivaló zsákolás vagy tripla. Rendszerint azonban nincs az összecsapásnak kiemelkedő fordulópontja, fő pillanata – legfeljebb az utolsó percek-másodpercek, ha szorosra sikerül a vége. Nem csoda, hogy kosárlabda-mérkőzésekről nem szoktak tartalmi összefoglalót készíteni, hiszen szinte mindegy, melyik találatokat vágják be, a meccset nem lehet pár percbe sűríteni. Aki néhány mozdulatba foglalt meccseldöntő nagy pillanatokat akar látni, annak tulajdonképpen elég bekapcsolódnia a második félidő közepébe (a negyedik negyed elején), már ha addigra nem dőlt el szép lassan a parti.

Ezzel szemben a labdarúgásban általában van néhány döntő, kiemelkedő pillanata a találkozónak, amelyet ha elmulaszt az ember, a lényegről marad le: egy-egy gólról, kiállításról vagy kimaradt helyzetről. A csúcsok közötti időben viszont a meccs néha csak csendben csordogál, lényegesen unalmasabb (és kevésbé látványos) lehet, mint egy kosármérkőzés átlagos folyama. És futballmeccsen bizony néha az is előfordul, hogy nincsen „hegycsúcs”, csak a völgy mélye...

Félreértés ne essék: mindez nem azt jelenti, hogy egyik sportág kevésbé érdekes vagy élvezhető a másikhoz képest, hanem csupán azt, hogy különböznek, éppen ezért különböző fogyasztókat vonzanak. Ez így is van rendjén, hiszen így kínál változatos termékeket a sportpiac, ahol mindenki megtalálhatja a magának tetsző eseményt. Történetünk szempontjából pedig az a fontos, hogy ezek a különbségek megmagyarázzák, Amerikában miért a kosárlabda, Európában pedig miért a labdarúgás a magasabban jegyzett vezető sportág.

A komplex show-élmény amerikai igénye hozza magával azt is, hogy a gyakori játékmegszakításokat a tengerentúlon sokkal jobban tolerálják, sőt egyenesen szeretik is a különböző kiegészítő szolgáltatások (a már említett pompomlányok, zene, étel-ital) igénybe vétele céljából.

A játék szerkezetéhez hasonlóan mutatkozik egyébként a különbség a bajnoki rendszerek között is: az NBA-ben például szezon közben, vagyis az alapszakaszban nincsenek olyan meccsek, amelyek eldöntenék a bajnoki címet, az idény egy állandó, de közepes izgalmi szinten folyik, majd a végére, a rájátszásra pörög fel. Az európai futball nemzeti bajnokságaiban viszont a szezon közben bármikor akadhat olyan meccs, amely sorsdöntőnek bizonyul az aranyérem szempontjából – de az utolsó találkozókra már lefutottá is válhat a versengés.

A fenti gondolatokat a technikai sportokra is átültethetjük, ugyanis a NASCAR-versenyek és a Formula–1 között is hasonló eltéréseket figyelhetünk meg. A sokkal több előzés, mezőnybeli változás miatt a NASCAR a kosárlabda „megfelelője” az autósportban, míg az F–1, amelyben a futam főbb történései néhány kiemelkedő eseményben csúcsosodnak ki, inkább a labdarúgásra „hasonlít”. Nem véletlen, hogy melyik sorozat melyik kontinensen harcolt ki domináns szerepet magának.

Ezek a sajátosságok egyébként jelentősen befolyásolják a csapatsportágak eltérő szervezeti felépítését is, vagyis az amerikai ligák és az európai bajnokságok közötti, viszonylag ismert különbségeket. Kosárlabdában, jégkorongban a játék jellege (a mérkőzést eldöntő események, azaz a pontok, gólok magasabb száma miatt) jobban előhozza az erős és gyenge közötti különbséget; előbbi sokkal nagyobb valószínűséggel győzi le az utóbbit, mint az európai futballban. Így – az izgalom, a kiszámíthatatlanság fenntartása miatt – jóval nagyobb szükség van a mesterséges egyenlősdire, mint a labdarúgásban. Részben ennek köszönhető, hogy teljesen más a két iparág felépítése: az amerikai ligák sokkal erőteljesebben tudják szabályozni a csapatok életét. Amíg odaát a liga a franchise-ként működő, városról városra tologatható csapatok felett szinte korlátlan hatalmat gyakorol, addig Európában az évszázados múlttal, gyökerekkel, szurkolótáborral (=piaccal) rendelkező klubokat nem olyan egyszerű megregulázni. Minderre utaltam már korábban az UEFA pénzügyi fair playével vagy a 6+5-ös szabállyal kapcsolatban.

Említsük meg persze a hagyományok és a kultúra szerepét is, amelyek néha nagyobb hatást gyakorolnak, mint a sportág adottságai. Ezeknek köszönhető a tojáslabdás amerikai futball USA-beli népszerűsége, mint ahogy az is, hogy a kézilabda annak ellenére nem tudott odaát gyökeret verni, hogy a fentiek alapján – elvben – ideális lenne amerikai meghonosításra.

Az európai focinak viszont – ahogy arra a Super Bowl kapcsán több hozzászóló is utalt – mindig is voltak minimális gyökerei odaát, amire a legjobb példa valóban az USA elődöntős helyezése a legelső, uruguayi vb-n 1930-ban. És persze a soccert ma sem kell félteni az Államokban, hiszen a helyszíni átlagnézőszámával mai napig élő rekordot felállító 1994-es vb után végre létrejött az MLS, és elődjeivel ellentétben fenn is tudott maradni. De a saját korlátaival természetesen tisztában kell lennie.

Az NFL nagydöntőjének gazdasági vonatkozásairól köteteket lehet írni, sokan meg is tették már, a lényeg azonban kiderül a televíziós nézettségekből, hiszen ez az esemény az amerikai média non plus ultrája. Az európai Bajnokok Ligája-döntővel minden évben nagy versenyt vív, amelyet tavaly először nyert meg az UEFA: a Barcelona–Manchester United összecsapást világszerte 109 millióan, míg a Pittsburgh–Arizona meccset „csak" 106 millióan izgulták végig. Vitán felül ez a világ két legnézettebb egyedi sporteseménye.

Összevetve a két rendezvényt igen figyelemre méltó, hogy milyen kulturális felhangok kísérik és kísérték az Egyesült Államokban és Európában is a tojáslabdás futball és az európai futball, a soccer egymás mellett élését, vagy inkább szembenállását. Az nem is kérdés, hogy az európai labdarúgás kinti népszerűsége nem is hasonlítható az amerikai változatéhoz (és fordítva), az már viszont érdekesebb, hogy miként kapott lábra mindkét helyen a jelentős kisebbségben lévő verzió, és milyen ellenkezést váltott ki mindez a többség részéről.

Ha Európában, és így Magyarországon is végigtekintünk az amerikai futball ismertségének, népszerűségének fejlődésén, azt látjuk, hogy elsősorban a diplomás, magasabb osztálybeli rétegek kedvelik az NFL-t, akiknek köreiben egyfajta kimondatlan presztízsértéket is hordoz a sportág hihetetlenül kiépített üzletszerűsége, szolgáltatásainak magas minősége, tudatosan kialakított fogyasztói értéke. A középosztályt és az alsóbb rétegeket azonban sokkal kevésbé érintette meg az NFL és a Super Bowl varázsa, főleg nem az európai futball kárára, mint esetleg az első esetben.

Mindez hatványozottan igaz Magyarországon, ahol a jelenségnek külön erősítést adott, hogy a szocializmus lelkes építésének időszakában nem is lehetett túl sok információt szerezni az amerikai futballról (amelyet ekkor jellemző módon a többség nem is tudott megkülönböztetni a rögbitől). A rendszerváltás után így hirtelen gyorsan növekedni kezdett az NFL népszerűsége, amihez természetesen hozzájárult a fentebb leírt diplomás felsőbb osztályok elutasító magatartása az egyre mélyebbre süllyedő magyar futballal szemben.

Az amerikai focihoz kapcsolódó ellenérzéseknél ugyanakkor rendszeresen felmerül a globalizációellenesség is: sokan az amerikai kultúra helyi szokásokat letaroló hódítását látják a sült krumplival, hamburgerrel, kólával körített tojáslabdában.

No most jön a csattanó a történetben. Mert mi a helyzet a tengerentúlon? Ugyanez pepitában. Ha megnézzük, hogy kik hajóznak széllel szemben, azaz kik pártolják inkább a soccert az amerikai focival szemben, akkor azt látjuk, hogy a folyamat az 1960-as években indult, amikor a rendszer elleni lázadást minimális szimpátiával tekintő liberális szülők gyerekeit európai focira íratták be, mondván, az amerikai változat túl erőszakos, meg különben is, az európai a „trendi". Ennek eredményeképpen ma az Egyesült Államokban elsősorban a diplomás, jómódú rétegek körében népszerű az európai futball (nem vonatkoztatva persze mindezt a bevándorlókra, főleg a spanyolajkúakra, de ez egy másik sztori), míg az ország nemzeti játékának beágyazottsága a közép- és alsóbb osztályokban megkérdőjelezhetetlen.

És mivel támadják rengetegen a soccert Amerikában? Hogy ez csupán a globalizáció átka, amellyel a világ legnépszerűbbnek mondott sportja megpróbál rátelepedni az amerikai helyi szokásokra, kultúrára. (Ha a globalizációt Amerika „fegyverének" tekintjük, ahogy azt sokan teszik, akkor mondhatjuk úgy is: a fagyi visszanyal.) A kétpólusú amerikai politikai rendszerben is megtaláljuk egyébként ezt a törésvonalat, hiszen az Amerika vezető szerepében hívő konzervatív republikánusok a tojáslabdás futballra esküsznek, és ki nem állják a soccert, míg a liberálisabb, kozmopolitább demokraták körében sokkal elfogadottabb az európai verzió.

A Super Bowl kialakulásának mintájára (a két rivális liga bajnoka csapott össze egy újonnan létrehozott nagydöntőben) akár azt is mondhatnánk tehát, hogy a két futball, az amerikai és az európai mérkőzik meg minden évben a világelsőségért az NFL-döntő és a BL-döntő képében. Amíg hazai pályán latolgatni sem érdemes az esélyeket, annyira lefutott a párharc Amerikában és Európában is, addig globálisan egyre inkább érdekes összecsapást kínál, hogy melyik sorozat fináléja tud világszerte több nézőt a készülékek elé ültetni.

Az első „félidőre" tehát magyar idő szerint hétfő hajnalban Miamiban kerül sor, a másodikra pedig majd május 22-én Madridban. Jó szórakozást!

Michel Platini gyökeres változásokat ígért, amikor az UEFA elnökévé választották – a francia tartotta is a szavát, a Bajnokok Ligája átalakításának gyümölcsét pedig mi, magyarok is élvezhetjük már ebben a szezonban.

Itt az újabb reform: a „pénzügyi fair play”, vagyis annak biztosítása, hogy a nemzetközi kupákban csak stabil költségvetésű klubok versengjenek. A terv szerint alaposan megnézik, hogy a klubok kiadásai nem haladják-e meg a bevételeket, a fizetések és az átigazolási díjak nem lépnek-e túl egy egészséges mértéken, illetve mekkora az egyesületek adósságállománya. Mindezt az UEFA-tól független(nek mondott) klubpénzügyeket ellenőrző bizottság vizsgálja majd a korábbi belga miniszterelnök(!) Jean-Luc Dehaene vezetésével.

A gondolat mindenesetre a magyar csapatok számára nem újdonság, hiszen a szigorú licencrendszer koncepciója hasonló, ennek következményeit a Ferencváros (és ezáltal a teljes magyar élvonal nézettsége) szenvedte meg. Már-már közhelyes az igazság, hogy a Chelsea vagy a Manchester City a Soproni Ligában nem indulhatna el, mert egész egyszerűen nem kapná meg a licencet. Azt persze ne felejtsük el, hogy a fő cél kicsit más az UEFA-nál és az MLSZ-nél: míg előbbinél a „tisztességtelenül” sokat költő csapatok térnyerését igyekeznek megakadályozni, nálunk inkább azt, hogy a veszélyesen gazdálkodó s emiatt csődbe jutó egyesületek miatt ne kelljen csonka bajnokságot zárni.

Az elvek szépek és tetszetősek, de azért néhány felvetést megérdemelnek.

Biztosan olyan BL-t akarunk, ahol sztáralakulatok helyett kiegyenlített költségvetésű csapatok küzdenek egymással? Egy Chelsea–Inter attól lesz igazán érdekes, hogy két mini világválogatott feszül egymásnak – érdemes ettől az élménytől megfosztani a semleges nézőket? Nem veszélyezteti ez a BL vonzerejét, népszerűségét? Ugyanezen a gondolatmeneten továbbhaladva: jó az a sorozatnak, hogy míg az egyik selejtezőben a Debrecen és a Levszki közül valaki biztosan bejut a főtáblára, addig a Fiorentina–Sporting párharcból az egyik fél biztosan kiesik? Minket, magyarokat természetesen a DVSC meccsei hoznak lázba, de a többi csoportot nézve nem érdekelne bennünket jobban, ha az APOEL helyett – mondjuk – az Arsenal ellen elvérző Celtic játszana?

A pénzügyi fair play bizony szürkébbé teheti a BL-t a semleges néző – kicsit durvábban: a legfizetőképesebb fogyasztó, a nyugat-európai futballszurkoló – számára. Platini szándéka vélhetően az, hogy az esetlegesen kieső bevételeket új, eddig háttérbe szorult piacok kiaknázásával pótolja – és persze ezzel elnyerje a kis országok további támogatását, megerősítve pozícióját az UEFA élén. Nem véletlenül nagy barátja Sepp Blatternek: a FIFA elnöke hasonló módon, az afrikai, ázsiai országok szimpátiájának köszönhetően stabilizálta uralmát, nagyobb szeletet (és vb-rendezést) nyújtva az addig kevésbé támogatott perifériáknak.

Ugyanakkor kérdéses, hogy a kezdeményezés valóban eléri-e a célját, a klubok esélyegyenlőségének megteremtését. Ha ugyanis minden klub annyit költhet, amennyit megkeres, akkor az angol (olasz, spanyol, német) klubok mégiscsak jelentős előnyben vannak a többiekkel szemben, hiszen azok jóval fejlettebb piacok, jóval több bevételi lehetőséget nyújtva... Gyakorlatilag törvénybe foglalják tehát, hogy egy kisebb országból egy tehetős tulajdonos (hívják akár Szima Gábornak, akár Kevin McCabe-nek) nem lépheti át a határokat, nem fordíthatja a saját megkeresett pénzét szabadon a klub – a bevételeket messze meghaladó – megerősítésére.

Lássuk be, a pénzügyi fair play nem a kicsiket védi a nagyokkal szemben (azt a szakadékot így sem, úgy sem lehet átugrani), hanem inkább a nagyokat védi a naggyá válni akaró üldözőkkel szemben – akiknek nincsenek olyan hagyományaik, marketingerejük, hogy megszerezzék ugyanazokat a bevételeket, de tulajdonosi befektetéssel, hitelekkel szeretnének egy szinttel feljebb lépni (lásd a Chelsea-t vagy a Manchester Cityt). Más gazdasági területen nem sok esélye lenne egy olyan javaslatnak, amely korlátozni akarná, hogy a verseny szereplői hitelfelvétellel eredjenek a már-már monopolhelyzetet élvező konkurencia nyomába...

Emellett az UEFA vajon gondol arra, hogy a Magyarországon már felfedezett kiskapukat a BL mostani nagyágyúi is megtalálják maguknak? Ha a kiadások nem haladhatják meg a bevételeket, és – például – a tulajdonos nem finanszírozhat tetemes veszteséget, akkor ennek „lepapírozása” nem nagy ördöngösség: elég egy nagy összegű szponzori szerződést kötnie a klubnak a tulajdonos valamelyik egyéb vállalkozásával, máris „legálisan” jelenhet meg a klub bankszámláján a summa. A Chelsea tehát nyugodtan mutathatja magát nyereségesnek, „csak” annyi kell, hogy néhány orosz cég logója megjelenjen a sajtófalon. A hitelfelvételt kicsit nehezebb elrejteni, de az sem lehetetlen, elvégre nem feltétlenül az egyesületnek kell felvennie a kölcsönt – ahogy az például a Manchester United esetében is történt, hiszen ott sem a klubot, hanem a Glazer család tulajdonában lévő Red Football Ltd-t és a Red Football Joint Ventures Ltd-t terheli az adósság.

Összességében, Platini kicsit olyan, mint a mesebeli lány: hozott is ajándékot, meg nem is. Az elv nagyon szép, és egyben felelősségtudatot is sugároz, hiszen az igazságosság és az egyenlőség nevében akár még a BL profitjának egy részét is feláldozza – kérdés azonban, hogy mennyire szolgálja valóban a meghirdetett célokat, és mennyire lesz érezhető a tényleges hatása.

Magyarország és a Loki már most is hálás lehet a reformokért, de egyelőre csak az ebből fakadó optimizmus mondathatja velünk, hogy a pénzügyi fair play hasonló módon pozitívan hat majd a magyar futballra, nemzetközi jelenlétére és versenyképességére.

Először is – sokakhoz csatlakozva – hadd gratuláljak én is a DVSC-TEVA minden játékosának, vezetőjének, szurkolójának a Bajnokok Ligája főtáblájára jutáshoz! Nagyon régóta vártuk már ezt a sikert, és ha annak idején néhányan azt gondolták, hogy a 2012-es magyar–horvát Eb-pályázat azért bukott el, mert Lennart Johansson helyett Michel Platinit választották meg az UEFA elnökének (szerintem még véletlenül sem ezen múlott), akkor most ők is némi kárpótlást érezhetnek, hiszen Platini reformjai is kellettek ehhez – de ez a legkevésbé sem csökkenti a Loki érdemeit!

Ami jelen blogot illeti: végre immár nem csak feltételes módban beszélhetünk arról, hogy milyen gazdasági hatással jár a Debrecen BL-szereplése. Vágjunk is bele: hogyan lehet felhasználni majd a legjobbak között megkeresett összeget? Egyelőre bátran fantáziálhatunk, hiszen a legilletékesebb, Szima Gábor klubtulajdonos kijelentette, hogy ezt a döntést később hozzák meg.

De mennyi is az annyi? Azt már az egész ország tudja, hogy mintegy kétmilliárd forint (pontosan 7.1 millió euró) érkezik a csoportkörbe jutásért, számításaim szerint ezt újabb egymilliárddal toldhatja meg a korábbi írásokban említett forrásokból (televíziós jogok és eredményprémium az UEFA-tól, ill. saját bevételek).

Immár ismerjük az ellenfeleket is: a Lyon és a Fiorentina nem annyira közönségvonzó, mint amilyen a Liverpool, de az gazdasági szempontból – és talán szakmailag is – mindenképpen szerencsés, hogy a francia és az olasz csapat elleni hazai meccsek rögtön a második és harmadik fordulóban vannak, így a lelkesedés addig mindenképpen kitarthat a szurkolók részéről, ami kedvező hatást gyakorolna a nézőszámra. (Ráadásul az sem baj, ha az első fordulóban esetleg nem sikerül jól a meccs az Anfielden – ott a Debrecennek nincs vesztenivalója.)

Azt a „tippversenyt” már nem folytatnám, hogy meglesz-e a három telt ház, mindenesetre egy Liverpool elleni idegenbeli bravúr (annak számítva egy szoros vereséget is) jelentősen növelné a valószínűségét, különös tekintettel arra, hogy erre a két találkozókra igen kedvező jegyárakat állapított meg a klubvezetés (a helyek számával súlyozott átlagár kevéssel 3000 Ft alatt van). Az azonban vélhetően nem használ a nézőszámoknak, hogy mindegyik hazai meccs keddi napra, azaz a TV2 „felségterületére” esik – bízzunk benne, hogy a Loki így is megkapja ugyanazt a közönségtámogatást, mint a Levszki ellen!

A pénz okos felhasználásában lényegében két fő csapásirányt követhet a klubvezetés. Az egyik a stadionépítés, amelyre már városi és „leendő miniszterelnöki” szinten is érkezett ígéret – persze ha minden debreceni minden korábbi hasonló ígéret elhangzásakor elrakott volna a perselyébe 1 forintot, akkor mára összegyűlt volna a stadionépítés teljes költsége... A támogatás azonban mindenképpen kell, hiszen a klub önmaga még a BL-bevételekből sem tudja finanszírozni a beruházást, de a mostani siker talán valóban áttörést hozhat felsőbb körökben is.

A másik irány a játékosállomány megerősítése és a feltételek javítása – mondhatjuk azt is, hogy „BL-közeli szintre” hozása. A perspektíva igen vonzó: a DVSC lehet a magyar Rosenborg! A norvég csapatról tudni kell, hogy 1992 és 2004 között sorozatban 13-szor nyert hazájában bajnokságot, és eddig 11 alkalommal szerepelt a BL főtábláján – többször, mint az Internazionale, a Liverpool vagy a Chelsea! A recept egyszerű: a BL-bevételek megfelelő felhasználásával olyan csapatot építettek és olyan körülményeket teremtettek, hogy Norvégiában egyeduralkodók lettek, erejük pedig éppen elég volt ahhoz, hogy rendszeresen átverekedjék magukat a selejtezőkön. Igaz, az (első) csoportkörből csak kétszer, az 1996–1997-es és az 1999–2000-es szezonban jutottak tovább, ráadásul a hazai hegemónia is megtört, de most újra fölényesen vezetik a norvég pontvadászatot.

Ez lehet tehát a Debrecen útja. Ha az első összegből úgy erősítenek, hogy újra bejutnak, akkor ismét  hasonló summát kereshetnek, abból újra erősíthetnek és így tovább… Éppen ez a körforgás teremtett eddig szakadékot az európai elit és a perifériák – mint Magyarország – csapatai között, de most a BL-reform és a megnövekedett bevételek első szezonjában ez a szakadék talán átugorhatóvá válik. A most megkeresett és még megkereshető pénzből ugyan nemzetközi klasszisokat nem tudnak igazolni, de a magyar bajnokságból kiemelkedő, BL-selejtezőket eldönteni képes futballistákat igen. (Ezt persze nem most, az átigazolási időszak utolsó pillanataiban, hanem a következő szezon előtt.)

A lényeg azonban az, hogy a klub megfelelő felépítése, eddigi tudatos gazdálkodása garanciát jelenthet arra, hogy felelős, átgondolt döntéseket hoznak majd az illetékesek. Ez az egész magyar futball érdeke is.

Előző írásomban azt vizsgáltam, mennyit kereshet a DVSC-TEVA a Bajnokok Ligájában. Azóta szófiai győzelmével a Loki még közelebb került a főtáblához, nézzük hát meg közelebbről is a kérdést. Már csak azért is, mert ahhoz az anyaghoz több érdekes kérdés, hozzászólás is érkezett.

Az volt tehát a végső megállapításom, hogy az UEFA-tól kapott 7.1 millió euró (vagyis mintegy kétmilliárd forint) mellett újabb forint százmilliókkal, akár félmilliárddal gazdagodhat a Debrecen a saját bevételi forrásaiból, azaz a hazai mérkőzések jegyeladásából, a kereskedelmi bevételekből (pl. a nagyobb mezszponzorációs összegekből) és a játékosállomány értéknövekedéséből.

Az egyik olvasó felvetette, hogy mi a helyzet a televíziós bevételekkel. Valóban, ez kimaradt a debreceni számításból – ez a summa szintén az UEFA-tól érkezik, a fix teljesítménydíjak mellett a közvetítési jogok eladásából (az úgynevezett market poolból) is részesednek a klubok. (Mindenesetre amikor azt írtam, hogy a csoportkörön túljutó klubok megduplázzák a szövetségtől kapott juttatásukat, akkor abba ezeket a tv-díjakat is beleértettem.)

Az egyes országok médiapiaci értéke alapján minden UEFA-tagállamhoz rendelnek egy értéket, amelyet az adott ország BL-résztvevői között az előző évi bajnoki eredmények és a BL-ben játszott meccsek száma alapján osztanak el. A DVSC-nél persze nem kell számolgatni, hiszen rajtuk kívül biztosan nem lesz magyar csapat a főtáblán, így övék a teljes magyar illetmény… Hogy ez pontosan mennyi, az a szezon végén derül ki, de a tavalyi összegek (amelyek ebben a dokumentumban részletesen megtalálhatóak) jó iránymutatásul szolgálnak. A hozzánk hasonló perifériaországok közül a két román csapat (Kolozsvár és Steaua) 2 485 000 eurót, a két ukrán (Sahtar Doneck és Dinamo Kijev) 1 029 000 eurót, a ciprusi Famaguszta 652 ezret, a fehérorosz BATE pedig 42 ezret tehetett zsebre ebből a forrásból (nehéz követni benne a logikát, az például külön tanulmányt is megérne, hogy a románok miért érik az amúgy kétszer annyi lakost felmutató ukránok dupláját). Ez alapján a Debrecen (és a magyar piac) 100 és 500 ezer euró közötti összeget jelenthet, inkább közelebb az utóbbihoz, azaz mintegy 100 millió forintra tehető az ebből jövő apanázs, ennyivel nőhet meg tehát az előző írásban említett pluszbevétel.

A hazai (azaz a Puskás Ferenc-stadionban vívandó meccsekből eredő) jegybevételnél a három csoportmeccsen átlagban húszezer nézővel számoltam – több hozzászóló szerint ez kevés, egyesek azt prognosztizálták, hogy három teltházat produkál a Loki. Ezt – sajnos – nehezen tudom elképzelni. Csak egy példa: Debrecen–Manchester United BL-selejtező 2005-ben, szintén a Puskásban – 28 ezer nézővel. Lehet persze magyarázgatni (eldőlt az első meccsen, azon a nyáron itt volt a Real Madrid és Argentína, három évvel azelőtt pedig a Zalaegerszeg elleni már játszott itt az MU stb.), de a számok akkor sem hazudnak.

Az UEFA-együtthatók által kialakított (és a sorsolás alapjául szolgáló) lista szerint szinte biztosan lesz legalább egy olyan igazi sztárcsapat a csoportban, amelyik hozhat teltházat (41 500 nézőt), sőt, némi szerencsével akár kettő is, hiszen többek közt a Real és az Inter is a második kalapban van, viszont az elsőben található pl. a Sevilla is. Viszont a második és a harmadik kalapból is érkezhet nem túl közönségvonzó együttes (Alkmaar, Besiktas stb.). Rengeteg múlhat hát sorsoláson, és persze nagyon sok minden máson – nagy kérdés például, hogy mikor, milyen „ütemben” érkezik Budapestre a csoport favoritja, hiszen nem mindegy, hogy egy-két magyar bravúr vagy éppen – ne adj’ isten – zakó után. Ha nem legjobb/legrosszabb, hanem „középutas” verziót számítunk, akkor számomra továbbra is a 60-70 ezer néző a realitás, amelybe belefér egy teltház is, de valószínűleg belecsúszik legalább egy 10 ezres publikum is. Gyorsan hozzáteszem: én leszek az egyik legboldogabb, ha a Loki rám cáfol, és háromszor is megtölti a Puskás-stadiont!

Nagyon régóta nem állt ilyen közel magyar csapat ahhoz, hogy a Bajnokok Ligája főtáblájára jusson, így érthető, ha sokakat érdekel, mennyit kereshet a DVSC-TEVA a Levszki elleni sikerrel. Ráadásul éppen most emelkedtek jelentősen, átlagosan több mint egynegyedével az elsőszámú európai kupasorozat hivatalos pénzdíjai – 7.1 millió euró, mintegy kétmilliárd forint ütheti a Loki markát, ha sikerrel veszi ezt az akadályt. (Azzal egyelőre ne is foglalkozzunk, hogy – kedvezőtlen forgatókönyv esetén – mennyivel lenne más a helyzet az Európa-ligában.)

Ez már önmagában a Debrecen éves költségvetésének több mint háromszorosa, azaz óriási ugrást jelentene a klub számára. Vizsgáljuk meg azonban röviden azt is, milyen egyéb bevételekkel gyarapodhat a BL-főtáblára jutó csapat.

A BL egyik főszponzora, a Mastercard rendszeresen végez kutatásokat, elemzéseket a sorozat pénzügyeiről, a Coventry Egyetem sportgazdasági professzora, Simon Chadwick vezetésével. Ezek alapján megállapították, hogy a csoportkörön is túljutó klubok nagyjából megduplázzák az UEFA-tól kapott pénzdíjukat a saját, UEFA-tól független bevételeikből, azaz a BL-meccsekhez kapcsolódó jegyeladásból, merchandising és egyéb értékesítésekből.

Ha számszerűsíteni akarjuk, az arány átlagosan a következő:

–az UEFA-tól kapott összegnek felét keresik meg a hazai BL-találkozók jegybevételéből;
–egynegyedét kereskedelmi jövedelmekből (merchandising, azaz ajándéktárgy-forgalmazás; kiegészítő szponzoráció, pl. emelt értékű mezszponzoráció; vendéglátás és egyéb bevételek a mérkőzéseken stb.);
–újabb egynegyedét pedig a játékosok értékének növekedéséből. (Ez utóbbi persze akkor jelentkezik konkrét bevételként, ha el is adják a futballistákat, és/vagy a nevüket felhasználva újabb kereskedelmi bevételre tesznek szert.)

Biztosra vehető, hogy ezeket az arányokat a Debrecen nem fogja tudni tartani, nem feltétlenül a saját hibájából: a magyar futballpiac egész egyszerűen nem olyan fejlett, mint a nyugat-európai országokban, sem a szükséges termékek és értékesítési technikák, sem a megfelelő fizetőképes kereslet nem áll rendelkezésre. Ezzel persze véletlenül sem mondtam semmi újdonságot, hiszen éppen emiatt nem tudnak a magyar klubok akkora bevételre szert tenni, hogy minden évben reális eséllyel pályázzanak a BL-főtáblára – de ahogy látjuk, emiatt akkor is hátrányban vagyunk, ha már sikerült a bravúr, mert gazdaságilag így kevésbé tudjuk kihasználni a lehetőséget. Persze nem fog Szima Gábor amiatt búslakodni, ha „csak” az UEFA-tól érkező 7 millió eurós bevétele lesz…

Érdemes azért eljátszani a gondolattal, hogy a fenti BL-kereseti arányokkal szemben milyen perspektíva nyílik a Debrecen előtt. A 7.1 millió euró felét (azaz mintegy egymilliárd forintot) kitevő jegybevétel akkor lenne elérhető, ha a három hazai csoportmeccsen egyaránt színültig töltené a Loki a Puskás-stadiont – 8000 forintos átlagjegyárakkal. Ez szinte kizárható, a kiemelés miatt a csoportkörben legfeljebb csak egy olyan ellenfél érkezhet, akivel a Debrecen telt házat tud produkálni (Budapesten). Szerencsés sorsolás esetén kb. egymillió eurós jegybevétel jöhet össze a három meccsen (átlagban 20 ezer néző meccsenként, 4000 forint körüli átlagjegyárral). Ez persze még mindig egy NB I-es középcsapat komplett évi költségvetése.

A félmilliárd forintnyi kereskedelmi bevételtől még messzebb van a Loki. A merchandisingbevételek megugrásának fő gátja a klub regionalitása: a reális célcsoportban már nehéz tovább fejlődni. Az új mezszponzorációnak ellentmond, hogy eddig éppen a nemzetközi meccsekre ürült ki a csapat dressze; mindenesetre ha a BL-re sikerülne egy új szerződést kötni, az tízmilliókat (akár 50 milliót is) hozhat a konyhára.

Reálisan a játékos értékének a növekedése az, amely a leginkább megdobhatja a DVSC számára a BL-bevételeket. Ha abból indulunk ki, hogy Dzsudzsák Balázst 500 millió forint körüli összegért adták el, két-három játékos értékesítéséből újra összejöhet hasonló summa. Persze ez a forrás a legbizonytalanabb, messze nem csak a klub ügyességén múlik a siker.

Összességében elmondható, hogy a Loki százmilliókkal toldhatja meg az UEFA-tól járó kétmilliárdot a BL-főtáblán, nagyon szerencsés esetben félmilliárd fölé is mehet. A magyar viszonyokat, a piac adottságait figyelembe véve ez komoly bravúr lenne részükről, de minden esélyük megvan rá.