„Azért sikertelen az angol válogatott a nagy tornákon, mert túl sok Angliában az idegenlégiós” – halljuk gyakran a sokak által nyilvánvalónak vélt igazságot, ezzel próbálván bizonyítani a külföldiek alkalmazásának hátrányait, és igazolni az erre irányuló szabályozások, többek közt a 6+5-ös szabály létjogosultságát.

Az angol példáról azonban a Republic együttes egyik sora jut mindig eszembe: „Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú híd…”

Ha ugyanis a két fenti tény között van egyáltalán összefüggés, akkor biztosan a másik irányban: nem azért sikertelen az angol válogatott, mert sok az idegenlégiós, hanem azért van szükség sok külföldire, mert az angol futballisták egész egyszerűen nem elég jók (amit a válogatott szereplése jelez).

Először is: az angol válogatott igazából soha nem volt sikeres. Abban az időszakban, amikor még valóban a futball tanítómesterei voltak, felsőbbrendűségi érzéseiktől vezérelve nem indultak a világbajnokságokon és egyéb tornákon, amikor meg végre rászánták magukat, a második világháború után, addigra már csak egy csapat voltak a bő élmezőnyből, de sohasem annak az elejéről. Vb-ken és Eb-ken összesen két alkalommal nyert eddig érmet az angol csapat (vagyis kevesebbszer, mint a magyar), mindkétszer hazai pályán, 1966-ban és 1996-ban, mégis mindig győzelmet várnak tőle – irreálisan.

A tavalyi világbajnokságon a fogadóirodák általában a harmadik legesélyesebb csapatnak rangsorolták az angolokat, de ennek nem szakmai okai voltak, hanem csak annyi, hogy a lelkes fogadó angolok komoly pénzeket tettek a sajátjaikra, a szorzók mesterséges leszorítására késztetve ezzel az irodákat. Fabio Capello vezetésével tehát semmi mást nem tett Dél-Afrikában az angol együttes, mint hozta a tényleges papírformát a korai kieséssel. (Érdekesség, hogy ennek ellenére talán csak pár percen múlt a nagy kiugrásuk: ha Landon Donovan nem lő gólt az Egyesült Államok–Algéria meccs hosszabbításában, akkor az angolok csoportelsőként jutnak tovább, elkerülik a németeket, és helyettük a Ghána–Uruguay–Dél-Korea ágra kerülnek, ahonnan sokkal egyszerűbben beevezhettek volna a legjobb négybe.)

De hogy a bevezetőben említett állítás következetlenségét még jobban lássuk, érdemes visszamenni kicsit az időben, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára. Túlzás nélkül állítható, hogy ekkoriban az angol klubcsapatok még jobban dominálták az európai kupaporondot, mint napjainkban bármikor: például az 1977 és 1982 között lejátszott hat BEK-döntő mindegyikét angol csapat nyerte, ráadásul három különböző! (Liverpool, Nottingham Forest, Aston Villa – de eközben a KEK-ben és az UEFA-kupában is rendszeresen döntőztek a különböző angol kis- és nagycsapatok a hetvenes években.) Mindezt gyakorlatilag idegenlégiós nélkül, hiszen az angol csapatok kereteiben akkoriban legfeljebb csak néhány skót, walesi, északír vagy ír futballista játszott, akik mindig is hazainak számítottak.

A válogatott ugyanakkor még a mostaninál is gyengébben szerepelt: az 1974-es és ’78-as világbajnokságra sem jutott ki, mint ahogy az 1976-os Eb selejtezőin sem tudta elverekedni magát legalább a legjobb nyolcig, a négyes döntőről nem is beszélve. Hogy ez az óriási különbség miért alakult ki a klubok és a nemzeti együttes eredményei között, érdekes szakmai elemzés témája lehetne, de az mindenképpen leszögezhető, hogy nem az idegenlégiósok száma okozta.

És akkor vissza az eredeti megállapításra: azért van szükség manapság Angliában sok külföldire, mert a helyi futballisták nem elég jók. Az nyilvánvaló, hogy az angol piac nyújtja a legjobb hátteret minél több európai élcsapat kitermelődéséhez: a kontinens vezető gazdasága biztosítja a magas életszínvonalat és a fogyasztóképes keresletet, amely találkozik a futball iránti hihetetlen fanatizmussal. Ez így együtt hatalmas bevételekkel látja el az angol klubokat, akik ebből rendkívül erős kereteket tudnak összehozni – de ha ezeket a játékosállományokat angol futballistákkal nem tudják feltölteni (mert azok nem elég jók hozzá), akkor egyszerűen feltöltik külföldiekkel.

Mindez még kiegészül azzal is, amiről egy korábbi írásomban már szó volt: a gazdaságilag legerősebb klubok, vagyis az angolok globalizálták legelőször és legerősebben marketingtevékenységüket, az ezzel járó kulturális nyitottság és a helyi közösségbe való beágyazódottság fellazulása pedig zöld utat adott a játékoskeretek globalizálásának is.

A sok légiós tehát csak egy tünet, nem maga a betegség – a külföldiek számának mesterséges korlátozása így csupán tüneti kezelés lenne, amely legfeljebb csak elfedi a szakmai képzésben fellelhető bajokat ideig-óráig, de semmiképpen nem orvosolja azokat.

A magyar sport gazdasági-jogi kérdései között számos olyan akad, amelyben nehéz közvetlen külföldi mintát követni, mert sok minden nem vihető át egy az egyben a magyar viszonyokra.

A futballhuliganizmusra mintát mindenképpen találunk, hiszen elég csak megnézni, hogyan fogtak neki a kérdésnek Angliában húsz évvel ezelőtt – a kérdés az, hogy Magyarországon eddig mindez miért nem került át a gyakorlatba. (Hogy a téma miért éppen most jutott eszembe, talán nem szorul magyarázatra.)

Ehhez először tekintsük át dióhéjban, hogy mi is történt Angliában.

A nyolcvanas évek brit stadionkatasztrófáit követő Taylor-jelentés elsősorban az állóhelyek megszüntetését és az alkoholárusítás betiltását eredményező ajánlásokról ismert. (Voltak egyéb érdekesek is, például hogy rendezzék a meccseket kora délután, hogy előtte kevesebb lehetősége legyen a szurkolóknak a stadionon kívüli alkoholfogyasztásra.) De a huliganizmushoz igazán azok a törvényjavaslatok kapcsolódnak, amelyeket 1991-ben el is fogadott a londoni parlament: ezek szerint büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedet lett a stadionokban tárgyaknak a pályára vagy más szurkolók felé dobálása, sértő vagy rasszista rigmusok skandálása, valamint az illetéktelen játéktérre lépés.

Nem a klubok hatáskörébe tartozik tehát, hogy az ilyen eseteket hogyan szankcionálják, hanem a bíróságok döntenek a stadionból való kitiltástól a letöltendő börtönbüntetésig terjedő ítéletekről.

A végrehajtáshoz megfelelő eszközöket is biztosítottak: a stadionokban kötelező olyan biztonsági szoba kialakítása, ahonnan a szintén kötelező zártláncú kamerarendszer felvételei alapján irányítható az elkövetők kiemelése. Az ehhez szükséges infrastrukturális háttér kialakítását ugyanabból a – szerencsejáték-bevételekhez kötődő – központi alapból támogatták, amely a teljes körű stadionrekonstrukciókhoz nyújtott segítséget a kluboknak. A brit bűnügyi hírszerzőszolgálaton belül ugyanekkor létrejött a futballhírszerzési egység, amelynek feladata a veszélyes huligánok felderítése és azonosítása lett.

Emellett szintén törvényi erő tette lehetővé, hogy a bíróságok által a stadionokból kitiltott személyek tartózkodási helyét meccsidőpontban ellenőrizzék, illetve a válogatott külföldi szereplései alkalmával a veszélyesnek tartott elemek kiutazását megakadályozzák.

Mindez persze viszonylag jól ismert nálunk is, mégsem sikerült hasonló lépéseket tenni. Van ugyanis egy fontos különbség. (Már túl azon, hogy nálunk megvalósítható lenne-e például a zártláncú kamerarendszer minden stadionban.) A fenti szabályozások bizony helyenként kifejezetten antidemokratikusak, ellentmondanak akár olyan alapvető jogelveknek is, mint az ártatlanság vélelme. (Amikor a 2002-es vb előtt mintegy 1200 angol szurkoló Japánba és Koreába utazását akadályozták meg, több jogvédő szervezet is tiltakozott – természetesen hiába –, mondván, nem bizonyítható, hogy az illetők bűncselekményt vagy szabálysértést fognak elkövetni.)

Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott mindezt meg merik tenni, azaz a többség védelme érdekében helyenként extrém módon korlátozzák bizonyos kisebbségek jogait. A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz húsz éve. A magyar jogalkotás és jogalkalmazás még nem jutott el az érettség azon fokára, hogy a jogokat ne csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is tudja.

Tegyük gyorsan hozzá: ez a legkevésbé sem futball- vagy sportspecifikus probléma, a magyar társadalom számos területén érződik a hatása, a tanárverésektől a politikai szélsőségekkel kapcsolatos fellépésig.

A magyar futball mai jogi tragédiája tehát, hogy miközben a végleges megoldás kívül esik a saját hatáskörén, az ilyen esetekkel folyamatosan rendkívül negatív képet fest magáról (elriasztva nézőt, fogyasztót, szponzort, befektetőt), ami akár tovább csökkentheti annak az esélyét, hogy a döntéshozókat maga mellé állítva megfelelő törvényi támogatást szerezzen a probléma kezeléséhez.

Egy biztos: a teljes magyar labdarúgás összefogása és közös akarata bizonyosan nem elégséges, de mindenképpen szükséges feltétele annak, hogy a kérdés idehaza is megnyugtatóan rendeződjön.