U20-as válogatottunk Arab Emírségek elleni vb-mérkőzése előtt nyilván kevés konkrétum juthat eszünkbe a szombati ellenfél labdarúgásáról (esetleg az 1990-es felnőtt vb Carlos Alberto Parreirával, de hol van az már?) – most néhány személyes emléket szeretnék megosztani, szövegben és képben.

2005 novemberében rendezték Abu-Dzabiban az Arab Emírségek–Brazília válogatott meccset, amelynek szervezésében a helyszínen vettem részt, s számos olyan problémával szembesültünk, amely európai látogató számára nagy meglepetést okozott.

A találkozót az Emírségek akkori legnagyobb stadionjában, a Zajed sejki családról (amelynek a Manchester City tulajdonosa is tagja) elnevezett modern sportkomplexumban tartották – ahol nem voltak pénztárak. A régióban megszokott dolog ugyanis, hogy a futballmeccsek ingyenesek, mert vagy eleve nem kérnek belépőt, vagy egy nagylelkű sejk előre felvásárolja az összes jegyet, és kinyittatja a kapukat – a lényeg az, hogy nincsen szükség helyszíni jegyárusításra.

Ennek megfelelően a stadion is ellenőrzési pontok nélkül lett kialakítva, de mivel a brazilok elleni meccsre kellett jegyet váltaniuk a nézőknek, ideiglenes pénztárak szolgálták ki a látogatókat, aminek következtében a modern létesítmény bejáratánál hősidőket idéző módon kis asztalok mögül vagy éppen autók csomagtartójából árulták-árultuk a Ronaldinhóék meccsére szóló tiketteket…

De a belső munka sem volt mindig zökkenőmentes: képzeljük el azt a szituációt, amikor a stadionban a reklámtáblákat az Emírségek lakosságának többségét reprezentáló fél tucat indiai vendégmunkás segítségével kell kihelyeznünk, akik viszont egy szót sem beszélnek angolul, de kézzel-lábbal meg kell értetni velük, hogy minden tábla merőleges legyen a főkamera látószögére… Azért sikerült. :)

Nem sokkal a válogatott meccs előtt a dubai emírséghez tartozó el-Ainban néztem az Ázsiai Bajnokok Ligája döntőjének első mérkőzését, amelyet a helyi el-Ain FC vívott a szaúdi el-Ittihaddal. Igazi rangadó volt ez, hiszen előző évben az el-Ittihad, azt megelőzően pedig az el-Ain hódította el a serleget.

Itt is volt jegyárusítás, de ennek megszervezése szintén nagy kihívásokat hordozott magában. A BL-döntőre a rendezők – a közel-keleti könnyed munkamorál jegyében – lényegesen több jegyet adtak ki, mint amennyit a stadion kapacitása lehetővé tett volna, különösen a VIP-helyekre, így a kezdésre őrületes tömeg zsúfolódott össze a főtribün bejáratánál. Mivel a lelátó már megtelt, egy lelket sem engedtek be, több tucat dühös arab hiába lobogtatta odakint tiszteletjegyét vagy éppen a vásárolt jegyét… Engem csupán a sajtóigazolványom mentett meg, különben sokakhoz hasonlóan én is lemaradtam volna a meccsről.

De egy ilyen mérkőzés mégis valódi futballkulturális csemege az európai szurkolónak, lássunk néhány pillanatképet.
A nézőtéren mindenki tiszta fehérben, a szokásos helyi viseletben, ami messziről nézve egészen misztikus képet mutat. Lásd közelről…

…és távolról.

Talán még különlegesebb a sejkek és egyéb méltóságok óriási fotója, amely a magyar futballszurkolónak az ötvenes évek dekorációs megoldásait juttatja eszébe:

Az már csak apróság, hogy mivel az arab nyelvben jobbról balra írnak, a kijelzőn a hazai csapat áll hátul, vagyis az eredmény 1–0:

 

A végeredmény egyébként 1–1 lett, majd a visszavágón a szaúdi Dzsiddában 4–2-re nyert az el-Ittihad, megvédve címét.

Reméljük, hogy az emírségekbelieknek a magyarok elleni szombati vb-meccs után sem lesz okuk több örömre…

Michel Platini gyökeres változásokat ígért, amikor az UEFA elnökévé választották – a francia tartotta is a szavát, a Bajnokok Ligája átalakításának gyümölcsét pedig mi, magyarok is élvezhetjük már ebben a szezonban.

Itt az újabb reform: a „pénzügyi fair play”, vagyis annak biztosítása, hogy a nemzetközi kupákban csak stabil költségvetésű klubok versengjenek. A terv szerint alaposan megnézik, hogy a klubok kiadásai nem haladják-e meg a bevételeket, a fizetések és az átigazolási díjak nem lépnek-e túl egy egészséges mértéken, illetve mekkora az egyesületek adósságállománya. Mindezt az UEFA-tól független(nek mondott) klubpénzügyeket ellenőrző bizottság vizsgálja majd a korábbi belga miniszterelnök(!) Jean-Luc Dehaene vezetésével.

A gondolat mindenesetre a magyar csapatok számára nem újdonság, hiszen a szigorú licencrendszer koncepciója hasonló, ennek következményeit a Ferencváros (és ezáltal a teljes magyar élvonal nézettsége) szenvedte meg. Már-már közhelyes az igazság, hogy a Chelsea vagy a Manchester City a Soproni Ligában nem indulhatna el, mert egész egyszerűen nem kapná meg a licencet. Azt persze ne felejtsük el, hogy a fő cél kicsit más az UEFA-nál és az MLSZ-nél: míg előbbinél a „tisztességtelenül” sokat költő csapatok térnyerését igyekeznek megakadályozni, nálunk inkább azt, hogy a veszélyesen gazdálkodó s emiatt csődbe jutó egyesületek miatt ne kelljen csonka bajnokságot zárni.

Az elvek szépek és tetszetősek, de azért néhány felvetést megérdemelnek.

Biztosan olyan BL-t akarunk, ahol sztáralakulatok helyett kiegyenlített költségvetésű csapatok küzdenek egymással? Egy Chelsea–Inter attól lesz igazán érdekes, hogy két mini világválogatott feszül egymásnak – érdemes ettől az élménytől megfosztani a semleges nézőket? Nem veszélyezteti ez a BL vonzerejét, népszerűségét? Ugyanezen a gondolatmeneten továbbhaladva: jó az a sorozatnak, hogy míg az egyik selejtezőben a Debrecen és a Levszki közül valaki biztosan bejut a főtáblára, addig a Fiorentina–Sporting párharcból az egyik fél biztosan kiesik? Minket, magyarokat természetesen a DVSC meccsei hoznak lázba, de a többi csoportot nézve nem érdekelne bennünket jobban, ha az APOEL helyett – mondjuk – az Arsenal ellen elvérző Celtic játszana?

A pénzügyi fair play bizony szürkébbé teheti a BL-t a semleges néző – kicsit durvábban: a legfizetőképesebb fogyasztó, a nyugat-európai futballszurkoló – számára. Platini szándéka vélhetően az, hogy az esetlegesen kieső bevételeket új, eddig háttérbe szorult piacok kiaknázásával pótolja – és persze ezzel elnyerje a kis országok további támogatását, megerősítve pozícióját az UEFA élén. Nem véletlenül nagy barátja Sepp Blatternek: a FIFA elnöke hasonló módon, az afrikai, ázsiai országok szimpátiájának köszönhetően stabilizálta uralmát, nagyobb szeletet (és vb-rendezést) nyújtva az addig kevésbé támogatott perifériáknak.

Ugyanakkor kérdéses, hogy a kezdeményezés valóban eléri-e a célját, a klubok esélyegyenlőségének megteremtését. Ha ugyanis minden klub annyit költhet, amennyit megkeres, akkor az angol (olasz, spanyol, német) klubok mégiscsak jelentős előnyben vannak a többiekkel szemben, hiszen azok jóval fejlettebb piacok, jóval több bevételi lehetőséget nyújtva... Gyakorlatilag törvénybe foglalják tehát, hogy egy kisebb országból egy tehetős tulajdonos (hívják akár Szima Gábornak, akár Kevin McCabe-nek) nem lépheti át a határokat, nem fordíthatja a saját megkeresett pénzét szabadon a klub – a bevételeket messze meghaladó – megerősítésére.

Lássuk be, a pénzügyi fair play nem a kicsiket védi a nagyokkal szemben (azt a szakadékot így sem, úgy sem lehet átugrani), hanem inkább a nagyokat védi a naggyá válni akaró üldözőkkel szemben – akiknek nincsenek olyan hagyományaik, marketingerejük, hogy megszerezzék ugyanazokat a bevételeket, de tulajdonosi befektetéssel, hitelekkel szeretnének egy szinttel feljebb lépni (lásd a Chelsea-t vagy a Manchester Cityt). Más gazdasági területen nem sok esélye lenne egy olyan javaslatnak, amely korlátozni akarná, hogy a verseny szereplői hitelfelvétellel eredjenek a már-már monopolhelyzetet élvező konkurencia nyomába...

Emellett az UEFA vajon gondol arra, hogy a Magyarországon már felfedezett kiskapukat a BL mostani nagyágyúi is megtalálják maguknak? Ha a kiadások nem haladhatják meg a bevételeket, és – például – a tulajdonos nem finanszírozhat tetemes veszteséget, akkor ennek „lepapírozása” nem nagy ördöngösség: elég egy nagy összegű szponzori szerződést kötnie a klubnak a tulajdonos valamelyik egyéb vállalkozásával, máris „legálisan” jelenhet meg a klub bankszámláján a summa. A Chelsea tehát nyugodtan mutathatja magát nyereségesnek, „csak” annyi kell, hogy néhány orosz cég logója megjelenjen a sajtófalon. A hitelfelvételt kicsit nehezebb elrejteni, de az sem lehetetlen, elvégre nem feltétlenül az egyesületnek kell felvennie a kölcsönt – ahogy az például a Manchester United esetében is történt, hiszen ott sem a klubot, hanem a Glazer család tulajdonában lévő Red Football Ltd-t és a Red Football Joint Ventures Ltd-t terheli az adósság.

Összességében, Platini kicsit olyan, mint a mesebeli lány: hozott is ajándékot, meg nem is. Az elv nagyon szép, és egyben felelősségtudatot is sugároz, hiszen az igazságosság és az egyenlőség nevében akár még a BL profitjának egy részét is feláldozza – kérdés azonban, hogy mennyire szolgálja valóban a meghirdetett célokat, és mennyire lesz érezhető a tényleges hatása.

Magyarország és a Loki már most is hálás lehet a reformokért, de egyelőre csak az ebből fakadó optimizmus mondathatja velünk, hogy a pénzügyi fair play hasonló módon pozitívan hat majd a magyar futballra, nemzetközi jelenlétére és versenyképességére.

A magyar futball reprezentánsai ezen a nyáron már harmadszor mérik össze magukat svéd csapattal (Kalmar, Elfsborg és most a nyárutón a válogatott) – érdemes egy kisebb pillantást vetni a svéd sport hátterére is.

Sőt akkor már kiterjeszthetjük a témát egész Skandináviára – egyrészt mert általánosak a vonások, másrészt mert legutóbbi írásomban, ahol a Rosenborgot hoztam fel példának a BL-főtáblára jutó Debrecen számára, többen jogosan felvetették, hogy merőben más a két ország sportkulturális-sportgazdasági háttere. Lássuk, mennyiben.

De előbb ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Amikor tavaly nyáron a pekingi olimpia után sokan azon keseregtek, milyen kevés érmet (főleg aranyat) szerzett a magyar csapat, akkor azt mondtam: én nem az éremtáblázaton előttünk végzett országokkal cserélnék, hanem az egyaránt mögöttünk záró skandinávokkal, Norvégiával, Dániával vagy Svédországgal. (Magyarország 3–6*–2, Norvégia: 3–5–1, Dánia: 2–2–3, Svédország 0–4–1.)

Igaz ugyan, hogy utóbbi kettő például együttvéve sem tudott volna a minden idők egyik leggyengébb szereplését bemutató Magyarország elé kerülni az éremtáblázaton, de északon a lakosság nagyjából fele rendszeresen sportol, aktívan mozog. Melyik akkor az igazi sportnemzet?!?

Félreértés ne essék, nem akarom szembeállítani a hivatásos sportot a szabadidősporttal, mivel nincs is értelme: a kettő egymásra épül, egymást egészíti ki. A szabadidősport képezi a hivatásosok hátterét, utánpótlását és – ami gazdasági szempontból talán még fontosabb – fő piacát, hiszen egy sportág szurkolói között nagy számban vannak azok, akik maguk is űzik azt. A hivatásos sport ugyanakkor mintaként szolgál a szabadidős számára, példaképeket állít, ösztönzést nyújt.

Külön érdekességeket találunk, ha leszűkítjük a kérdést labdarúgásra, hiszen azt gondolnánk, hogy odafenn északon a téli sportok mellett nem jutnak tömegek a futballra – bár nálunk játszanának ilyen kevesen! A FIFA a hazánkkal nagyjából azonos lélekszámú Svédországban több mint félmillió igazolt labdarúgót tart nyilván – ez több mint négyszerese(!) a magyar adatnak (hazánkban 127 ezer futballistát rögzít ez az adatbázis). Négyszer több játékos, négyszer nagyobb merítési lehetőség, négyszer nagyobb piac... mindennek megvan az oka. Tegyük hozzá, hogy egyébként több mint kétmillió svéd (vagyis minden ötödik) tagja valamely sportegyesületnek, azaz nyilvántartott amatőr sportoló.

Norvégiában „csak" 350 ezer regisztrált futballista rohangál a pályákon (a „bűvöli a labdát" kifejezést azért erősnek éreztem volna:) ) , azonban az ottani lakosság csak feleakkora, mint a mienk vagy a svéd. Ezzel egyébként az egy főre jutó igazolt játékosok számában harmadikok a világon Szlovákia(!) és Németország után, ha a törpeállamokat nem számítjuk. (Ha igen, akkor is északiak állnak elöl: Feröeren minden tizedik lakos futballozik a 40 klub valamelyikében.) Ezen a listán egyébként mindegyik skandináv ország (Svédország és Norvégia mellett Dánia és Izland is) az első tízben van, a dánok nagyjából hasonló számokat „tudnak", mint a norvégok. A finnek is ott járnak a közelükben: ők mintegy feleannyian vannak, mint mi, de így is több az igazolt futballistájuk...

E különbségek elsődleges oka természetesen az életszínvonal eltéréseiben keresendő: északon többen engedhetik meg maguknak a rendszeres sportolást. Így ott a kultúra szerves része lehet a mozgás, a szabadidő aktív eltöltése. A szociális rendszer rendkívül erős, persze mondhatjuk erre némi malíciával, hogy ahol ennyien sportolnak, ott az egészségügynek sem kell annyi beteget ellátnia... Nem túl szívderítő mindenesetre a felismerés, hogy szinte minden ugyanoda, az anyagiakra vezethető vissza.

Azért ne ijedjünk meg, ez a különbség nem feltétlenül jelentkezik majd szombaton a pályán. Már csak azért is nehéz lenne ezzel „bizonyítani" a svédek fölényét, mert az egy főre jutó labdarúgók számában jobban állunk szerdai ellenfelünknél, a portugáloknál: náluk ötszázezerrel többen élnek, de csak ötezerrel többen futballoznak...

*Pars Krisztián ezüstérmét is beleszámoltuk

 

 

 

Először is – sokakhoz csatlakozva – hadd gratuláljak én is a DVSC-TEVA minden játékosának, vezetőjének, szurkolójának a Bajnokok Ligája főtáblájára jutáshoz! Nagyon régóta vártuk már ezt a sikert, és ha annak idején néhányan azt gondolták, hogy a 2012-es magyar–horvát Eb-pályázat azért bukott el, mert Lennart Johansson helyett Michel Platinit választották meg az UEFA elnökének (szerintem még véletlenül sem ezen múlott), akkor most ők is némi kárpótlást érezhetnek, hiszen Platini reformjai is kellettek ehhez – de ez a legkevésbé sem csökkenti a Loki érdemeit!

Ami jelen blogot illeti: végre immár nem csak feltételes módban beszélhetünk arról, hogy milyen gazdasági hatással jár a Debrecen BL-szereplése. Vágjunk is bele: hogyan lehet felhasználni majd a legjobbak között megkeresett összeget? Egyelőre bátran fantáziálhatunk, hiszen a legilletékesebb, Szima Gábor klubtulajdonos kijelentette, hogy ezt a döntést később hozzák meg.

De mennyi is az annyi? Azt már az egész ország tudja, hogy mintegy kétmilliárd forint (pontosan 7.1 millió euró) érkezik a csoportkörbe jutásért, számításaim szerint ezt újabb egymilliárddal toldhatja meg a korábbi írásokban említett forrásokból (televíziós jogok és eredményprémium az UEFA-tól, ill. saját bevételek).

Immár ismerjük az ellenfeleket is: a Lyon és a Fiorentina nem annyira közönségvonzó, mint amilyen a Liverpool, de az gazdasági szempontból – és talán szakmailag is – mindenképpen szerencsés, hogy a francia és az olasz csapat elleni hazai meccsek rögtön a második és harmadik fordulóban vannak, így a lelkesedés addig mindenképpen kitarthat a szurkolók részéről, ami kedvező hatást gyakorolna a nézőszámra. (Ráadásul az sem baj, ha az első fordulóban esetleg nem sikerül jól a meccs az Anfielden – ott a Debrecennek nincs vesztenivalója.)

Azt a „tippversenyt” már nem folytatnám, hogy meglesz-e a három telt ház, mindenesetre egy Liverpool elleni idegenbeli bravúr (annak számítva egy szoros vereséget is) jelentősen növelné a valószínűségét, különös tekintettel arra, hogy erre a két találkozókra igen kedvező jegyárakat állapított meg a klubvezetés (a helyek számával súlyozott átlagár kevéssel 3000 Ft alatt van). Az azonban vélhetően nem használ a nézőszámoknak, hogy mindegyik hazai meccs keddi napra, azaz a TV2 „felségterületére” esik – bízzunk benne, hogy a Loki így is megkapja ugyanazt a közönségtámogatást, mint a Levszki ellen!

A pénz okos felhasználásában lényegében két fő csapásirányt követhet a klubvezetés. Az egyik a stadionépítés, amelyre már városi és „leendő miniszterelnöki” szinten is érkezett ígéret – persze ha minden debreceni minden korábbi hasonló ígéret elhangzásakor elrakott volna a perselyébe 1 forintot, akkor mára összegyűlt volna a stadionépítés teljes költsége... A támogatás azonban mindenképpen kell, hiszen a klub önmaga még a BL-bevételekből sem tudja finanszírozni a beruházást, de a mostani siker talán valóban áttörést hozhat felsőbb körökben is.

A másik irány a játékosállomány megerősítése és a feltételek javítása – mondhatjuk azt is, hogy „BL-közeli szintre” hozása. A perspektíva igen vonzó: a DVSC lehet a magyar Rosenborg! A norvég csapatról tudni kell, hogy 1992 és 2004 között sorozatban 13-szor nyert hazájában bajnokságot, és eddig 11 alkalommal szerepelt a BL főtábláján – többször, mint az Internazionale, a Liverpool vagy a Chelsea! A recept egyszerű: a BL-bevételek megfelelő felhasználásával olyan csapatot építettek és olyan körülményeket teremtettek, hogy Norvégiában egyeduralkodók lettek, erejük pedig éppen elég volt ahhoz, hogy rendszeresen átverekedjék magukat a selejtezőkön. Igaz, az (első) csoportkörből csak kétszer, az 1996–1997-es és az 1999–2000-es szezonban jutottak tovább, ráadásul a hazai hegemónia is megtört, de most újra fölényesen vezetik a norvég pontvadászatot.

Ez lehet tehát a Debrecen útja. Ha az első összegből úgy erősítenek, hogy újra bejutnak, akkor ismét  hasonló summát kereshetnek, abból újra erősíthetnek és így tovább… Éppen ez a körforgás teremtett eddig szakadékot az európai elit és a perifériák – mint Magyarország – csapatai között, de most a BL-reform és a megnövekedett bevételek első szezonjában ez a szakadék talán átugorhatóvá válik. A most megkeresett és még megkereshető pénzből ugyan nemzetközi klasszisokat nem tudnak igazolni, de a magyar bajnokságból kiemelkedő, BL-selejtezőket eldönteni képes futballistákat igen. (Ezt persze nem most, az átigazolási időszak utolsó pillanataiban, hanem a következő szezon előtt.)

A lényeg azonban az, hogy a klub megfelelő felépítése, eddigi tudatos gazdálkodása garanciát jelenthet arra, hogy felelős, átgondolt döntéseket hoznak majd az illetékesek. Ez az egész magyar futball érdeke is.

Előző írásomban azt vizsgáltam, mennyit kereshet a DVSC-TEVA a Bajnokok Ligájában. Azóta szófiai győzelmével a Loki még közelebb került a főtáblához, nézzük hát meg közelebbről is a kérdést. Már csak azért is, mert ahhoz az anyaghoz több érdekes kérdés, hozzászólás is érkezett.

Az volt tehát a végső megállapításom, hogy az UEFA-tól kapott 7.1 millió euró (vagyis mintegy kétmilliárd forint) mellett újabb forint százmilliókkal, akár félmilliárddal gazdagodhat a Debrecen a saját bevételi forrásaiból, azaz a hazai mérkőzések jegyeladásából, a kereskedelmi bevételekből (pl. a nagyobb mezszponzorációs összegekből) és a játékosállomány értéknövekedéséből.

Az egyik olvasó felvetette, hogy mi a helyzet a televíziós bevételekkel. Valóban, ez kimaradt a debreceni számításból – ez a summa szintén az UEFA-tól érkezik, a fix teljesítménydíjak mellett a közvetítési jogok eladásából (az úgynevezett market poolból) is részesednek a klubok. (Mindenesetre amikor azt írtam, hogy a csoportkörön túljutó klubok megduplázzák a szövetségtől kapott juttatásukat, akkor abba ezeket a tv-díjakat is beleértettem.)

Az egyes országok médiapiaci értéke alapján minden UEFA-tagállamhoz rendelnek egy értéket, amelyet az adott ország BL-résztvevői között az előző évi bajnoki eredmények és a BL-ben játszott meccsek száma alapján osztanak el. A DVSC-nél persze nem kell számolgatni, hiszen rajtuk kívül biztosan nem lesz magyar csapat a főtáblán, így övék a teljes magyar illetmény… Hogy ez pontosan mennyi, az a szezon végén derül ki, de a tavalyi összegek (amelyek ebben a dokumentumban részletesen megtalálhatóak) jó iránymutatásul szolgálnak. A hozzánk hasonló perifériaországok közül a két román csapat (Kolozsvár és Steaua) 2 485 000 eurót, a két ukrán (Sahtar Doneck és Dinamo Kijev) 1 029 000 eurót, a ciprusi Famaguszta 652 ezret, a fehérorosz BATE pedig 42 ezret tehetett zsebre ebből a forrásból (nehéz követni benne a logikát, az például külön tanulmányt is megérne, hogy a románok miért érik az amúgy kétszer annyi lakost felmutató ukránok dupláját). Ez alapján a Debrecen (és a magyar piac) 100 és 500 ezer euró közötti összeget jelenthet, inkább közelebb az utóbbihoz, azaz mintegy 100 millió forintra tehető az ebből jövő apanázs, ennyivel nőhet meg tehát az előző írásban említett pluszbevétel.

A hazai (azaz a Puskás Ferenc-stadionban vívandó meccsekből eredő) jegybevételnél a három csoportmeccsen átlagban húszezer nézővel számoltam – több hozzászóló szerint ez kevés, egyesek azt prognosztizálták, hogy három teltházat produkál a Loki. Ezt – sajnos – nehezen tudom elképzelni. Csak egy példa: Debrecen–Manchester United BL-selejtező 2005-ben, szintén a Puskásban – 28 ezer nézővel. Lehet persze magyarázgatni (eldőlt az első meccsen, azon a nyáron itt volt a Real Madrid és Argentína, három évvel azelőtt pedig a Zalaegerszeg elleni már játszott itt az MU stb.), de a számok akkor sem hazudnak.

Az UEFA-együtthatók által kialakított (és a sorsolás alapjául szolgáló) lista szerint szinte biztosan lesz legalább egy olyan igazi sztárcsapat a csoportban, amelyik hozhat teltházat (41 500 nézőt), sőt, némi szerencsével akár kettő is, hiszen többek közt a Real és az Inter is a második kalapban van, viszont az elsőben található pl. a Sevilla is. Viszont a második és a harmadik kalapból is érkezhet nem túl közönségvonzó együttes (Alkmaar, Besiktas stb.). Rengeteg múlhat hát sorsoláson, és persze nagyon sok minden máson – nagy kérdés például, hogy mikor, milyen „ütemben” érkezik Budapestre a csoport favoritja, hiszen nem mindegy, hogy egy-két magyar bravúr vagy éppen – ne adj’ isten – zakó után. Ha nem legjobb/legrosszabb, hanem „középutas” verziót számítunk, akkor számomra továbbra is a 60-70 ezer néző a realitás, amelybe belefér egy teltház is, de valószínűleg belecsúszik legalább egy 10 ezres publikum is. Gyorsan hozzáteszem: én leszek az egyik legboldogabb, ha a Loki rám cáfol, és háromszor is megtölti a Puskás-stadiont!

Nagyon régóta nem állt ilyen közel magyar csapat ahhoz, hogy a Bajnokok Ligája főtáblájára jusson, így érthető, ha sokakat érdekel, mennyit kereshet a DVSC-TEVA a Levszki elleni sikerrel. Ráadásul éppen most emelkedtek jelentősen, átlagosan több mint egynegyedével az elsőszámú európai kupasorozat hivatalos pénzdíjai – 7.1 millió euró, mintegy kétmilliárd forint ütheti a Loki markát, ha sikerrel veszi ezt az akadályt. (Azzal egyelőre ne is foglalkozzunk, hogy – kedvezőtlen forgatókönyv esetén – mennyivel lenne más a helyzet az Európa-ligában.)

Ez már önmagában a Debrecen éves költségvetésének több mint háromszorosa, azaz óriási ugrást jelentene a klub számára. Vizsgáljuk meg azonban röviden azt is, milyen egyéb bevételekkel gyarapodhat a BL-főtáblára jutó csapat.

A BL egyik főszponzora, a Mastercard rendszeresen végez kutatásokat, elemzéseket a sorozat pénzügyeiről, a Coventry Egyetem sportgazdasági professzora, Simon Chadwick vezetésével. Ezek alapján megállapították, hogy a csoportkörön is túljutó klubok nagyjából megduplázzák az UEFA-tól kapott pénzdíjukat a saját, UEFA-tól független bevételeikből, azaz a BL-meccsekhez kapcsolódó jegyeladásból, merchandising és egyéb értékesítésekből.

Ha számszerűsíteni akarjuk, az arány átlagosan a következő:

–az UEFA-tól kapott összegnek felét keresik meg a hazai BL-találkozók jegybevételéből;
–egynegyedét kereskedelmi jövedelmekből (merchandising, azaz ajándéktárgy-forgalmazás; kiegészítő szponzoráció, pl. emelt értékű mezszponzoráció; vendéglátás és egyéb bevételek a mérkőzéseken stb.);
–újabb egynegyedét pedig a játékosok értékének növekedéséből. (Ez utóbbi persze akkor jelentkezik konkrét bevételként, ha el is adják a futballistákat, és/vagy a nevüket felhasználva újabb kereskedelmi bevételre tesznek szert.)

Biztosra vehető, hogy ezeket az arányokat a Debrecen nem fogja tudni tartani, nem feltétlenül a saját hibájából: a magyar futballpiac egész egyszerűen nem olyan fejlett, mint a nyugat-európai országokban, sem a szükséges termékek és értékesítési technikák, sem a megfelelő fizetőképes kereslet nem áll rendelkezésre. Ezzel persze véletlenül sem mondtam semmi újdonságot, hiszen éppen emiatt nem tudnak a magyar klubok akkora bevételre szert tenni, hogy minden évben reális eséllyel pályázzanak a BL-főtáblára – de ahogy látjuk, emiatt akkor is hátrányban vagyunk, ha már sikerült a bravúr, mert gazdaságilag így kevésbé tudjuk kihasználni a lehetőséget. Persze nem fog Szima Gábor amiatt búslakodni, ha „csak” az UEFA-tól érkező 7 millió eurós bevétele lesz…

Érdemes azért eljátszani a gondolattal, hogy a fenti BL-kereseti arányokkal szemben milyen perspektíva nyílik a Debrecen előtt. A 7.1 millió euró felét (azaz mintegy egymilliárd forintot) kitevő jegybevétel akkor lenne elérhető, ha a három hazai csoportmeccsen egyaránt színültig töltené a Loki a Puskás-stadiont – 8000 forintos átlagjegyárakkal. Ez szinte kizárható, a kiemelés miatt a csoportkörben legfeljebb csak egy olyan ellenfél érkezhet, akivel a Debrecen telt házat tud produkálni (Budapesten). Szerencsés sorsolás esetén kb. egymillió eurós jegybevétel jöhet össze a három meccsen (átlagban 20 ezer néző meccsenként, 4000 forint körüli átlagjegyárral). Ez persze még mindig egy NB I-es középcsapat komplett évi költségvetése.

A félmilliárd forintnyi kereskedelmi bevételtől még messzebb van a Loki. A merchandisingbevételek megugrásának fő gátja a klub regionalitása: a reális célcsoportban már nehéz tovább fejlődni. Az új mezszponzorációnak ellentmond, hogy eddig éppen a nemzetközi meccsekre ürült ki a csapat dressze; mindenesetre ha a BL-re sikerülne egy új szerződést kötni, az tízmilliókat (akár 50 milliót is) hozhat a konyhára.

Reálisan a játékos értékének a növekedése az, amely a leginkább megdobhatja a DVSC számára a BL-bevételeket. Ha abból indulunk ki, hogy Dzsudzsák Balázst 500 millió forint körüli összegért adták el, két-három játékos értékesítéséből újra összejöhet hasonló summa. Persze ez a forrás a legbizonytalanabb, messze nem csak a klub ügyességén múlik a siker.

Összességében elmondható, hogy a Loki százmilliókkal toldhatja meg az UEFA-tól járó kétmilliárdot a BL-főtáblán, nagyon szerencsés esetben félmilliárd fölé is mehet. A magyar viszonyokat, a piac adottságait figyelembe véve ez komoly bravúr lenne részükről, de minden esélyük megvan rá.

Kezd megnyugtatóan rendeződni a Hungaroringen megsérült Felipe Massa állapota, és immár a pótlása sem kérdéses, így érdemes azzal is bővebben foglalkozni, ami azóta mindezek mellett kissé elhalványult: meghosszabbították a Formula–1-es Magyar Nagydíj szerződését 2016-ig. Tegyük hozzá, azon a hétvégén a kiemelkedő sportesemények rendezése terén e mellett is nagy lépéseket tett Magyarország. Küldöttség járt Pekingben a 2020-as budapesti olimpiai pályázat előkészítése céljából, ezzel is demonstrálva a határozott szándékot a rendezésre (pontosabban a pályázásra). De erről majd egyszer később.

A Hungaroringről egy korábbi írásban már volt szó, akkor élénk és érdekes vita alakult ki a nagydíj támogatói és ellenzői között. A jelenlegi helyzet mindkét félnek adhat újabb érveket. Egyrészt a tárgyalások eredményeképpen 10%-ról 7.5-re csökken a jogdíj növekedési üteme – ez az ötéves szerződés időtartama alatt mintegy 11 millió dollár megtakarítást jelent a magyar félnek. Lehet azon vitatkozni, hogy ez sok-e vagy kevés: összegszerűen nyilván sok (több mint kétmilliárd forint), de ha azt vesszük, hogy az idén 20 millió, 2016-ban már csaknem 35 millió dollár a jogdíj, összesen pedig 175 milliót fizetünk az öt év alatt, akkor arányaiban már kevésbé számít ez a „nemzeti 11”. Igaz azonban, hogy Bernie Ecclestone-ból még ennyit sem könnyű kialkudni, vélhetően a Magyar Nagydíj közel negyedszázados múltjának köszönhető, hogy a mindenható tótumfaktum ilyen „engedékeny” volt.

(Álljanak itt azért a konkrét számok is:

év        eredeti jogdíj       módosított jogdíj
2010 22.05 millió dollár 22.05 millió dollár
2011 24.26 millió dollár 24.26 millió dollár
2012 26.68 millió dollár 26.07 millió dollár
2013 29.35 millió dollár 28.03 millió dollár
2014 32.28 millió dollár 30.13 millió dollár
2015 35.51 millió dollár 32.39 millió dollár
2016 39.06 millió dollár 34.82 millió dollár

Amikor e sorokat írom, a dollár hivatalos középárfolyama 186.15 forint, de hogy mennyi az olvasás pillanatában, az megjósolhatatlan…)

Másrészt viszont a futam miatt hazánkba látogatók számának egyértelmű csökkenése megingatni látszik azt az érvet, hogy a nagydíj rendezésének állami költségei nemzetgazdasági szinten megtérülnek. Az idén a szállodák többsége már alig érezte meg a futam hatását a foglalásokon, szinte átlagos hétvége lett belőle – ennél súlyosabb kritikát aligha kaphat a Formula–1 Magyarországon. Innentől fogva még erőteljesebben merül fel a kérdés, hogy a nagydíj által generált nemzetközi PR-érték ér-e annyit, amennyit a magyar állam évről évre a jogdíjba (és persze a rendezéssel járó egyéb költségekbe) fektet.

A gond az, hogy éppen ez a PR-érték a legkevésbé számszerűsíthető. Ha mérni akarjuk, az egyes médiumokban létrejött megjelenéseket kell felszorozni az ugyanott érvényes hirdetési tarifákkal, de ez még mindig csak azt adná meg (azt sem pontosan), hogy mennyibe került volna ugyanilyen mértékű direkt országreklámot megjelentetni. Az azonban nem derülne ki belőle, mekkora ezen megjelenések tényleges haszna, vagyis hogy hosszú távon mekkora bevétele származik belőle hazánknak. Ez gyakorlatilag felmérhetetlen. (Tegyük hozzá, ezzel a problémával szinte minden reklámozó szembesül, hiszen az egyes konkrét hirdetések hatását lemérni még egy jól körülhatárolt célcsoporton sem egyszerű, nemhogy az egész világon.)

Ne akarjuk azonban csupán direkt reklámként felfogni a dolgot! Nem abban van a lényeg, hogy másfél-két órán keresztül a világ minden táján a mogyoródi dombokat láthatják a televízióban. Maga az elv, hogy a Magyar Nagydíj szerepel a versenynaptárban, hogy része egy ilyen világsorozatnak – ez emeli hazánk presztízsét. Hasonló ez a versenyzők helyzetéhez: a Formula–1 pilótái közé bekerülni önmagában rang és kiváltság, amely csupán húsz-egynéhány autóversenyzőnek adatik meg egyszerre a világon. Ugyanígy F–1-nagydíjat is csak alig több mint egy tucat országban rendeznek, s ezek jelentős, világszerte ismert országok – ha Magyarországot velük együtt, egyenértékűként emlegetik, az jelentősen növelheti a hazánkkal szembeni bizalmat.

Ez a bizalom, presztízs egyszer majd átalakulhat nemzeti bevétellé (ha külföldön a vásárló magyar bort vesz le az áruház polcáról, ha a turista hazánkba tervezi nyaralását, ha a befektető Magyarországra irányítja tőkéjét), de mégse próbáljuk meg feltétlenül így számszerűsíteni. A külső és belső megbecsültség, azaz a külföld elismerése és saját honfitársaink önbecsülésének növekedése önmagában is érték, kívánatos cél lehet.

Ezt kell tehát valójában meghatározni a Hungaroring-befektetés megítélésekor: a célt. A presztízsnövelő imázskampány szerepét a nagydíj feltétlenül betölti, az pedig már „csak” elvi vita, hogy megér-e ez annyi pénzt, amennyit a magyar állam rákölt – tényekkel alátámasztani vagy cáfolni azonban nemigen lehet.

Mindig nagy élvezettel olvastam ugyanezeken az oldalakon Németh Norbert oroszországi blogbejegyzéseit, így, gondolom, sokak mellett én is együtt éreztem a középpályással, aki a biztos gazdasági hátterűnek tartott Oroszországban volt kénytelen megtapasztalni a magyar futballhoz helyenként kísértetiesen hasonló viszonyokat.

A jó hír azonban az, hogy az orosz állam közbenjárására olaj- és energiaipari cégek nyúlnak a Tom Tomszk hóna alá, várhatóan megmentve a klubot a csődtől.

Hogyan lehetséges ez?

Egyáltalán: minek köszönhető az orosz labdarúgás látványos gazdasági és (erre alapozott) sportszakmai fejlődése az utóbbi években?

Az orosz futballgazdaság kicsit másképp működik, mint a megszokott modellek. Ahogy előző írásomban szó volt róla, az európai futballban két alapvető modell létezett, illetve létezik: vagy a tekintélyelvű, akár diktatórikus állam áll a nemzeti labdarúgás mögé, vagy a magántőke működteti a klubokat és a futball egészét. Napjainkban az elsőből a másodikba való átmenetet éljük, egyre gyorsabban haladva a privátbefektetői modell végérvényes uralma felé. Oroszország azonban egyedi módon ötvözi a kettőt, de ez nem átmenetet, ideiglenes állapotot jelent (bár mi, magyarok nagyon is tudjuk, mit jelenthet az orosz nyelvben az „ideiglenesen” szó...), hanem állandósult megoldást, sajátos vegyes modellt.

Mindez persze szervesen összefügg az orosz gazdaság szovjet idők utáni általános fejlődésével. A szocializmus összeomlását követően az orosz privatizáció viszonylag gyorsan lezajlott, a nagyvállalatok tulajdonjogát jellemzően az addigi vezetők szerezték meg, így egyrészt ezek a cégek orosz kézben maradtak, másrészt hamar kialakult egy nagytőkés réteg, amely szorosan kötődött az állami vezetéshez. A kormányzat erőteljesen támogatta is ezt a réteget és törekvéseit, hogy a hazai, immár magánkézben lévő nagyvállalatokat erősítse – szoros összefonódás alakult hát ki közöttük, amelyhez persze hozzájárult a hatalomkoncentrációt, tekintélyelvűséget hordozó orosz társadalmi kultúra.

Ezek a folyamatok Vlagyimir Putyin elnökké választásával csak fokozódtak (mint a nemzetközi helyzet...), így mára az állam igen erős befolyást gyakorol arra, hogy a privát mamutvállalatok hogyan, mire költsék a pénzüket. Így ha Putyin úgy gondolja, hogy jó lenne, ha az energetikai cégek a nemzeti futballba fektetnének, akkor ezt a cégvezetők is így gondolják. Márpedig Putyin úgy gondolja. Innentől már csak egy lépés, hogy szinte minden klubnak olaj- vagy gázipari tulajdonosa, szponzora van (vagy esetleg az energetikai szektorral szoros kapcsolatban lévő bankok egyike), s emellett általában a helyi önkormányzatok is részt vesznek a csapatok működtetésében.

Csak néhány példa: a Szpartak Moszkvánál a Lukoil és az IFD Kapital, a bajnok Rubin Kazanynál a Tatenergo és a tatár tartományi kormány, a feltörekvő FK Moszkvánál a Norilszkij Nikel és a helyi önkormányzat, a Gaál Miklóst foglalkoztató Amkarnál a permi önkormányzat és a Minyeralnije Udobrenyija áll a háttérben. És persze ott a zászlóshajó, a Huszti Szabolcsot is soraiban tudó, korábban már szintén említett szentpétervári Zenit, a Gazprom élő reklámtáblája. (Nem mellesleg Putyin is szentpétervári – vajon melyik klubnak szurkol?)

Ezek után már jobban érthető, hogyan kerülhet sor a bevezetőben említett mentőakcióra. Németh Norbert klubja, az eddig – természetesen – a helyi önkormányzatok által támogatott Tom Tomszk ráadásul külön is fontos az orosz vezetésnek, hiszen Szibériát képviseli, az orosz olaj- és gázipar aranytartalékának otthonát; plusz Oroszhon nagyságának demonstrálásához feltétlenül szükséges, hogy ne csak az óriási ország „kicsiny” európai területéről legyenek versenyképes csapatok a Premjer-ligában.

Egyet persze el ne felejtsünk: az orosz modell szinte csak Oroszországban működik, kell hozzá ugyanis az a rettenetes méretű piac, amelyre támaszkodva az állami vezetés hatékonyan tud diktálni a nagyvállalatoknak. (Még a kulturálisan igen hasonló Ukrajnában sincs ilyen befolyása az államnak, a nagytőke ott nem ilyen szervezett keretek között építette fel a klubokat.)

Nem zárható ki persze, hogy egyszer az orosz futballban is eljön az idő, amikor a magántőke önállóan, állami segítség (nyomás) nélkül veszi át a gazdasági irányítást, de ehhez a teljes orosz politikai-társadalmi rendszernek kellene megváltoznia – ami pedig nem mostanában lesz.

Az Újpest Steaua elleni veresége ismét felveti a már sokszor elhangzott kérdést: hogyan hagyott itt minket Kelet-Európa is? Hogyan lehet, hogy míg Magyarországon a rendszerváltást követően zuhanórepülésbe kezdett a labdarúgás, addig a hozzánk hasonló volt szocialista országoknak sikerült fennmaradniuk a nemzetközi futball jegyzett részében?

A fenti tény ugyanis súlyos ellenérv mindazoknak, akik csakis a rendszerváltással magyarázzak a magyar labdarúgás hanyatlását. (Hogy tényről van szó, az nem szorul különösebb indoklásra – tessék csak megnézni a román, bolgár, cseh, délszláv stb. együttesek számát a BL és a néhai UEFA-kupa csoportköreiben. És válogatottakról most egyáltalán ne is beszéljünk, hiszen a klubcsapatok jobban tükrözik az adott ország lehetőségeit.)

Szögezzük le persze, hogy amennyire a rendszerváltás szükséges volt társadalmi-politikai szempontból, legalább annyira tragikusan hatott a magyar futball szempontjából. Ráadásul az időzítése is „szerencsétlen” volt: éppen akkor húzták ki a talajt a magyar egyesületek alól, amikor a nemzetközi (nyugat-európai) labdarúgás gazdasági forradalma zajlott. Az angol stadionkatasztrófák nyomán elindultak a létesítményfejlesztések, a tv-közvetítésekből származó összegek drasztikusan növekedtek, megugrott a szponzoráció és a merchandising, és mindezek tetejébe beindult a Bajnokok Ligája – ezzel szemben a magyar labdarúgás mögül eltűnt a háttér, megszűntek az állami-vállalati támogatások, újdonsült szerencselovagok kalózkodtak a patinás klubok székházaiban. Úgy is fogalmazhatunk, hogy kinyílt a futballgazdasági olló: az egyik fél felfelé, a másik lefelé lódult meg – miközben addig sem voltak egy szinten.

Ha a gazdasági-társadalmi-politikai hátteret nézzük, viszonylag jól meghatározható, hogy Európában mely országok tudtak-tudnak magas színvonalú labdarúgást produkálni: ahol diktatórikus, féldiktatórikus állami-gazdasági berendezkedés támogatja a sportágat, vagy ahol megfelelő mennyiségű magántőke (esetleg magántőkébe oltott állami tőke) képezi az alapot. A nyolcvanas évekig az első eset sok helyen volt jellemző (és nem csak a szocialista országokban, gondoljunk csak a Real Madridot „kitermelő”, Franco vezette Spanyolországra), de aztán fokozatosan átkerült a hangsúly a második verzióra.

És itt jön a csavar a történetben. A volt szocialista országok közül azok tudtak versenyképesek maradni, ahol ez az átmenet (vagyis a magántőke belépése a diktatúra helyére) viszonylag gyorsan, zökkenőmentesen lezajlott. A legegyszerűbb módon a diktatúra még nem lehelte ki a lelkét a ’90-es évek elején, és – ha más formában, más arcokkal is, de – továbbélt, így a futball meg tudta várni, amíg a magántőke megerősödik és cselekszik. Ez történt Romániában is.

Magyarországon ugyanakkor az efféle átmenet helyett légüres tér „tátongott” a szocializmus kimúlása és a privát befektetők megérkezése között. Ráadásul a Kádár-korszak már diktatúrának sem volt az igazi, a puhulást a labdarúgáson is érezni lehetett, továbbéléséről pedig semmilyen téren sem lehetett szó, így a magyar futball eleve hátrányos helyzetből rajtolt a szomszédokhoz képest. Mindehhez jött a mexikói vb kudarca, amely évekre hazavágta labdarúgásunk imázsát, közképét. Éppen azokra az évekre, amikor fel kellett volna bukkannia a magántőkének – de hát ki fektette volna a pénzét a testileg-lelkileg megroggyant magyar futballba?

Mire megérkezett a privát tőke (nagyjából az ezredfordulótól kezdve, cseppet sem kapkodva), addigra már csaknem késő volt, a világ – és egyben a többi kelet-közép-európai ország – elszaladt mellettünk. A kilencvenes évekkel éppen a legfontosabb évtized esett ki labdarúgásunk gazdasági fejlődéséből...

Persze a gazdasági háttér nem magyarázza egyedül a sportbéli eredményeket, de minél nagyobb a szakadék, annál nehezebb elvonatkoztatni tőle. És mára az is eldőlt, hogy a két modell, a diktatúra és a magántőke közül hosszú távon melyik marad fent, melyik uralja a világfutballt.

Mi az értelme tulajdonképpen a Konföderációs Kupának? – kérdezte egy ismerősöm a brazil–dél-afrikai meccs után, amelyen a helyi sajtó szerint Kakáék úgy játszottak, mintha csak a vakációjukat töltenék Dél-Afrikában.

A válasz viszonylag egyszerű: a FIFA-nak akkor is ki kell szolgálnia a szponzorait, ha éppen nincs vb. A nemzetközi szövetség a világ egyik legnyereségesebben működő sportvállalkozása, ennek hátterét a vb adja, amely az olimpia után (sőt időnként előtt) a második a legnagyobb figyelmet vonzó (sport)esemény – az egyetlen probléma vele az, hogy csak négyévente rendezik. (Sepp Blatternek – sok egyéb „érdekes” ötlete mellett – korábban volt ugyan egy olyan felvetése, hogy kétévente legyen vb, páratlan években meg a kontinentális tornák, de szerencsére ennek értelmetlenségét rajta kívül mindenki egyből belátta, így meghátrált.)

Mi sem jelzi jobban a világbajnokság súlyát a FIFA gazdasági működésében, mint hogy a szervezet pénzügyi alapperiódusa sem egy év, ahogy az megszokott, hanem négy év – a teljes világbajnoki ciklus. (A vb-t követő évtől a következő vb évéig.) A legutóbbi, azaz a 2003–2006 közötti pénzügyi ciklusban a németországi világbajnokság jogai után 2.86 milliárd svájci frankot kasszírozott a szervezet (ebből csak a tv-s jogok 1.66 milliárdot tettek ki), miközben a négy esztendő teljes bevétele 3.24 milliárd volt – egyértelmű tehát, hogy ez jelenti a Blatter-művek gazdasági alfáját és ómegáját. (Akit minden részlet érdekel, ide kattintva megtekintheti a szervezet pénzügyi beszámolóját.)

Ez az egy lábon állás önmagában még nem lenne probléma, hiszen az a veszély nem fenyegeti a FIFA-t, hogy a vb megszűnik vagy összeomlik, viszont a szponzorok, akik rengeteget fizetnek a névhasználatért, joggal reklamálnak, hogy ne csak négyévente egyszer „produkáljon” valamit a szövetség, hanem sűrűbben. Ráadásul a sok pénznél is van több, a futballszervezet pedig keresi azokat a réseket, ahonnan még ki lehet pumpálni egy keveset. Ennek eredménye az, hogy a FIFA megpróbálja az egyéb eseményeit (pl. utánpótlás-vb-k) felfejleszteni, eladhatóvá tenni, illetve „lecsap” minden olyan rendezvényre, amely piacképesnek tűnik. Így szólított magához olyan eseményeket, amelyek eredetileg nem a FIFA égisze alatt működtek: a strandfoci-vb-t, a Toyota-kupaként ismertté vált klubvilágbajnokságot vagy éppen a Fahd király házi bajnokságaként induló Konföderációs Kupát.

Ezek közül egyértelműen a KK a legfajsúlyosabb (nem a Közép-európai Kupa, persze...), amelyet a FIFA az aktuális világbajnokságok előtti évben rendszeresen megtartott felkészülési tornákkal vont össze. Ilyenre példa az 1997-es Tournoi de France, amely remek ötletet adott Blatteréknek: legyen a KK a világbajnokság előtornája (addig ugye mindig Fahd király játszóterein, Szaúd-Arábia stadionjaiban futballoztak a csapatok), szolgáljon felkészülésül a vb-re, azaz „konfigurálja” ez a torna a világbajnokság rendezési feladatait. (Elnézést, valamivel meg kellett magyarázni nem igazán briliáns címet… ) Sőt, mint arra emlékszünk, a Tournoi sikerén felbuzdulva a FIFA nemcsak a vb előtt, hanem minden páratlan évben megrendezte a Konföderációs Kupát – erről kicsit nehezebb volt lebeszélni Blattert, mint a kétévenkénti vb-ről, de a gazdasági adatok végül elég beszédesek voltak.

A négyévenkénti KK viszont mindenképpen racionális vállalkozás, méghozzá gazdaságilag talán még jobban is, mint sportszakmailag. Bár a csapatok összetétele miatt ritka az olyan összecsapás, amelyen mindkét fél a világ legjobbjai közé tartozik, ne feledjük, hogy a hagyományos nagyhatalmakon, Európán és Dél-Amerikán kívüli együttesek gyakran óriási meghódítatlan piacot tudhatnak a hátuk mögött, és mivel kisebb a konkurencia (meg a nagycsapatok motivációja), nagyobb sikereket érhetnek el, mint a vb-n. A legjobb példa erre az Egyesült Államok csapata az idei KK-n, hiszen az amerikai piac meghódítása nagyon fontos a FIFA számára, márpedig a jenkiknek vb-döntőre még nincsen esélyük – itt és most azonban éltek a lehetőséggel, és ez jótékony hatással lehet a soccer fejlődésére. Ázsiából általában Japán vagy Dél-Korea a résztvevő, amelyek szintén rendkívüli potenciált hordoznak – ami tehát a szakmai színvonal szempontjából hátrány, az gazdaságilag jelentős előny lehet.

Ilyen szemüveggel nézve pechje volt Blatteréknek, hogy legutóbb Irak nyerte az ázsiai kontinensviadalt, de hát minden nekik sem sikerülhet. Ráadásul Ausztrália átsorolása miatt a kisebb piacú Új-Zéland a biztos befutó Óceániából, ez sem szerencsés a FIFA-nak – így a Kína, Japán, Dél-Korea, Ausztrália négyesből csak egy lehet ott a KK-n… (Kivéve persze, ha közülük valaki megkapja a 2018-as vagy 2022-es vb rendezési jogát – amire bárkivel nagy összegben mernék fogadni.)

És hogy miről álmodik Sepp Blatter? Olyan világbajnokságról, amelynek döntőjében Kína legyőzi az Egyesült Államokat a moszkvai stadionban, s a szervezők büszkék, hogy sikerült csaknem olyan magas színvonalú és biztonságos körülményeket teremteni, mint az etalonként emelgetett 2010-es dél-afrikai vb-n, a torna legnagyobb pozitív meglepetését nyújtó magyar válogatott tagjaiért pedig versenyt futnak a legerősebb nyugat-európai klubok. Elnézést, ez utóbbi már egy másik álom…

Amikor nemrég a gazdasági válság sportra gyakorolt várható hatásairól kérdeztek, azt feleltem, hogy a játékostranszferek és -fizetések valóságtól elrugaszkodni kezdő nagyságrendjét bizonyosan megregulázza a krízis, azaz annyi pozitívuma mindenképpen lesz a sportbéli megszorításoknak, hogy visszarángatja a földre a klubvezetőket és a futballistákat. Ez történt 2003-ban is, amikor a sportmédiapiacon a Kirch csoport csődje vezetett egy kisebb visszarendeződéshez – Luís Figo, majd Zinedine Zidane átigazolási rekordját sokáig nem is fenyegette veszély. Teljesen racionálisnak tűnt, hogy a mostani, nyilvánvalóan mélyebb válság – amely ráadásul nemcsak a sportpiacot, hanem a teljes gazdaságot érinti – hasonló következményekkel jár majd, azaz még lejjebb nyomja az árakat a játékospiacon.

A Real Madrid és Florentino Pérez azonban újfent bizonyította irracionalitását.

Kaká biztosra vehető, illetve Cristiano Ronaldo igen valószínű leigazolása (nem beszélve az esetleges folytatásról) számos kérdést felvet, mind sportszakmailag, mind gazdaságilag. Engem szokás szerint a második vonatkozás érdekel jobban. Ahogy az sem elhanyagolható, hogy ki fog a középpályán védekezni, az talán még fontosabb, hogy ki és mi „védekezik” a madridi klubiroda „fantasistája”, Pérez mögött, azaz: honnan lesz a pénz?

Mindenekelőtt azonban ismerjük el, hogy Pérez tud valamit, amit mások nem. Könnyen mondhatnánk, hogy ennyi pénzért bárki tudna hasonlóan igazolni, de a történelem bizonyította, hogy nem így van: az előző elnöknek, Ramón Calderónnak sem Kakát, sem C. Ronaldót nem sikerült becserkésznie (pedig hasonló összegek forogtak akkor is), mint ahogy Kakával megbukott a szintén nem feltétlenül racionális Chelsea és Manchester City is.

A The Times írásából kiderül az is, amit tudtunk már korábban, és amúgy is triviális: a hiányzó tőkét Pérez nem a sajátjából adja, hanem banki hitelekből. A Real Madrid gazdálkodásában ez egyáltalán nem meglepő: az egyesület igen gyakran kényszerül hitelek felvételére. No de miért?

A Deloitte által készített éves bevételi ranglistákon 2005-ig a korábban e hasábokon már méltatott Manchester United állt az élen, megszakítás nélkül nyolc éven át, azóta viszont folyamatosan a Real az első. (Akik kíváncsiak a részletekre: 2008, 2007, 2006, 2005.) Hogyan lehet akkor itt gond? Nos, ezek a listák csak a bevételi oldalt mutatják, azaz hogy mennyi folyik be jegyeladásból, ajándéktárgyakból stb. stb. Azt viszont nem vizsgálják, hogy hogyan gazdálkodik a klub, mennyire hatékonyan forgatja a pénzt.

Ebben viszont nem állnak már olyan jól a madridiak, így gyakran kényszerülnek hitelfelvételre – Spanyolországban persze még a jelenlegi helyzetben is bármikor találni segítőkész bankot, hiszen a Real fenntartása már-már nemzeti érdek. Ezt bizonyítja, hogy a legutóbbi, 2001-es nagy adósságrendezést is a spanyol állam segítségével hajtotta végre éppen Pérez, előző elnöki ciklusában. Eladták ugyanis a madridi és regionális önkormányzatnak a belvárosban található Real-edzőközpontot, „némileg” áron felül – a mintegy 340 millió eurós bevételből nem csak a 270 milliót meghaladó adósságállományt rendezték, hanem egy új, külvárosi edzőközpontra is futotta…

Azt gondolhatnánk, hogy egy profi futballklub, azaz – ahogy az ma már megszokott – egy futballvállalat nem engedhet meg magának semmilyen irracionalitást, a tulajdonosok ezt nem hagynák. Csakhogy a Real a legkevésbé sem futballvállalat, és nincsenek tulajdonosai: nem gazdasági társaságként, hanem egyesületként működik, amelynek „csak” tagjai vannak. Őket viszont nem a nyereség érdekli, hanem a győzelmek és a dicsőség, az egyesületi formára pedig közel sem olyan szigorú szabályok vonatkoznak. Pérez mögött tehát lényegében nincsen gazdasági kontroll: sem a tagok, sem a törvények nem nehezítik a feladatát. A klub célja csakis az, hogy minél jobb eredményeket érjen el, és tovább növelje a márka, azaz önnönmaga hírnevét szerte a világban.

Az tehát, hogy megtérül-e a Kakáért és Ronaldóért (meg esetleg másokért) kifizetendő több százmillió euró, a Real számára nem gazdasági kérdés: a cél a klub nagyságának ismételt bizonyítása, „azért, mert megtehetjük”. És persze egy újabb galaktikus sikerkorszak elindítása. Mindemellett még az sem zárható ki teljesen, hogy a rekordösszegek valóban megtérülnek az új Real-sztárok nevével eladott mezekből és az egyéb megnövekedett bevételekből, de az teljesen biztos, hogy a döntések meghozatalakor Florentino Pérez nem a bevételi terveket forgatta a kezében…

Előző írásomban megígértem, részletesebben is foglalkozom a hungaroringi Formula–1-es Magyar Nagydíjjal, hogy miért éri meg a megrendezése. A dolog ma amiatt különösen aktuális lett, hogy a sportot felügyelő Önkormányzati Minisztérium és a Pénzügyminisztérium 2012-től a Nagydíj beszüntetését javasolja az emelkedő jogdíjak miatt.

Szakszemmel nagy öröm, hogy – amint az a hozzászólásokból leszűrhető – az olvasók többsége látja a Nagydíj rendezésének alapvető célszerűségét: közvetlen pénzügyi szempontból, vagyis az állam és a többségében állami tulajdonú Hungaroring Zrt. ráfordításai és a Nagydíj bevételei tekintetében lehet veszteséges vagy nyereséges, nemzetgazdasági szinten azonban mindenképpen nyereséges, a Nagydíj következtében megvalósult egyéb fogyasztás (elsősorban turizmus) miatt. Állami szinten is, hiszen ennek a fogyasztásnak jelentős adóvonzata van (leszámítva a már-már legendás lányokat a mogyoródi fabódékban) – és akkor még nem beszéltünk arról a PR-hatásról, amelyet a televíziós közvetítések és egyéb híradások révén a Nagydíj a világban kifejt, gyakorlatilag minden országimázskampánynál erősebben. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az erre költött állami pénz nem sportra költött pénz, hanem gazdaságélénkítés+marketing.

Így már talán érthető, miért hasonlítottam a Nagydíjat azokhoz a klubokhoz (labdarúgásban és egyéb csapatsportokban), amelyek közvetlen működése nem nyereséges: ahogy a gazdasági ésszerűséget ott is az adja, hogy közvetetten milyen bevételei származnak a tulajdonosnak a klub révén, úgy a Nagydíjra fordított állami összegek sem csak a jegybevételből stb. térülhetnek meg.

Azt persze véletlenül sem mondom, hogy innen, a fotelből okosabb lennék a minisztériumokban dolgozóknál. A szerződés szerint évente emelkedő (és a forint gyengülése miatt még magasabbra szökő) jogdíjjal párhuzamosan ezek a közvetett bevételek nyilván nem nőnek, ráadásul utóbbiak nehezebben mérhetők, időben nem feltétlenül azonnal jelentkeznek – a jelenlegi helyzetben ennyi talán elég is az államnak ahhoz, hogy ilyesmit fontolgasson. (Nem védeni akarom mindenáron a döntéshozókat, csak próbálom megérteni az indokokat.) Más kérdés, hogy azért ebben az ügyben egyetlen év alatt is nagyon sok minden változhat, egyrészt például a forint árfolyama, másrészt a kormány és az országgyűlés összetétele…

Kicsit azért menjünk tovább. Sokszor felvetődő kérdés, hogy miért akart Magyarország olyan makacsul labdarúgó Európa-bajnokságot rendezni, vagy éppen miért buzdítanak sokan az olimpiai pályázatra, amikor ennek pénzügyi sikere az óriási ráfordítások miatt kétséges. Jelentem, a fentiek miatt, csak még nagyobb volumenben. Egy ilyen megarendezvény komplex gazdasági eseményként értelmezendő: az a fejlesztés, turisztikai bevétel, PR-érték, amely együtt jár vele, hosszú távon döntően lendítheti fel az ország gazdaságát, hatása tartós marad. Tehát itt sem a közvetlen bevételek, hanem a közvetetten jelentkező nyereségek miatt éri meg gazdaságilag a projekt. (Hogy pontosan hogyan és miért, arról megint csak később.)

Azt a konklúziót is levonhatjuk, hogy a sport az esetek nagy részében nem önmagában igazi üzlet, hanem jó üzletet generál. Szokták mondani, hogy a sport a legfontosabb nem fontos dolog – ezek szerint ez igaz a gazdaságra is, vagyis a sport a legjövedelmezőbb „nem jövedelmező” üzlet lehet.

Hogy ez megmenti-e a Formula–1-es Magyar Nagydíjat, az még elválik, de azért szurkoljunk neki.

Előző írásomnak az volt a témája, hogy miért éri meg a tulajdonosoknak azokat a futballklubokat működtetniük, amelyek nem termelnek közvetlen nyereséget – merthogy szerte Európában ez a helyzet a csapatok döntő többségénél. Mint arról szó volt, e klubok jelentős része a tulajdonosok (akár egy-egy óriáscég) marketingeszközeként üzemel, s így más vállalkozásokban térülhetnek meg az együttesbe fektetett összegek.

A bejegyzéshez fűzött szinte mindegyik hozzászólás azt kérdezte: mi a helyzet Magyarországon? Éppen ezért – utólagos engedelmetekkel – nem ott reagálok külön-külön a felvetésekre, hanem itt, egyben.

Sokan arra utaltatok, hogy a magyar futballban ez nem (sem?) járható út, a labdarúgás alacsony presztízse és ebből fakadó kisebb reklámereje miatt. Tény, hogy ez ügyben jelentős a lemaradásunk (az már egy vagy inkább több következő írás témája lehet, hogy miért), de azért a magyar futball még mindig nagyon sok embert érdekel – különben ti sem kérdeztétek volna. És igen, még Magyarországon is megérheti egy tulajdonosnak reklámeszközként működtetni egy klubot. A hatásfok a fentiek miatt nyilván alacsonyabb, mint máshol, a tisztán üzleti érdek mellett a külföldön megszokotthoz képest jóval erősebben jelenik meg a futball szeretete és a futballban való tenni vágyás szándéka. Ezért általában nem a magyar óriáscégeket (OTP, Mol stb.) látjuk ezen a területen, hanem olyan vállalkozásokat, ahol az első számú vezető egymaga tud dönteni ilyen volumenű kérdésekben, akár személyes vágyai mentén is. (Ahogy az előző írásból kiderült, más országokban világszerte ismert multik is vállalnak szerepet; csak néhány példa ismétlésképpen: Philips, Gazprom, Red Bull stb.)

Mely magyar kluboknál figyelhető meg legjobban ez a stratégia? Az egyik legtipikusabb példa érdekes módon az NB II-ben látható: az újra az élvonalba igyekvő, Tatabánya és Szombathely után most Pápán székelő Lombard FC. Bíró Péter tulajdonos már a tatabányai korszak alatt úgy nyilatkozott, hogy jelentősen megnőtt a Lombard zálogház forgalma, amióta labdarúgócsapat is található a portfólióban. Menjünk tovább: az MTK ma már az utánpótlásképzésre építi a stratégiáját, a tulajdonosi köre is változott valamelyest, de a szoros összefonódás a Fotex-csoporttal megmaradt. (Ez jól megfigyelhető a Hidegkuti-stadionban is, hiszen a pálya mentén szinte csak a cégcsoport tagjainak reklámtábláival találkozunk.) Ahogy itt Várszegi Gábor, úgy Győrben Tarsoly Csaba volt az, aki a céget erre az útra terelte: az ETO FC a Quaestor tulajdonában van, és itt annyival színesebb a kép, hogy az együttes mellett a stadion is a cégcsoporté, így az ETO-park fejlesztése máris magyarázza, hogy az aranylábúak mellett (helyett) mi fordíthatja összességében kedvezővé a vállalkozást.

Magyar sajátosság a helyi önkormányzatok tulajdonosi szerepvállalása – ha többségi tulajdonosként egyre ritkább is, vidéki nagyvárosokban kisebbségi tulajdonosként (ám bizonyos kérdésekben akár ettől függetlenül vétójoggal) ez még mindig igen gyakori; így van például Debrecenben, Fehérváron és Zalaegerszegen is. E kluboknál persze a többségi tulajdonosnak lehetnek alapvetően más céljai, de azért a városvezetőknek nyilván jól jön, ha a futballisták mellett pózolhatnak egy-egy siker alkalmával.

(Bár csak zárójelben, de azért ne feledkezzünk el ennek a stratégiának a korábbi kudarcairól, amikor a tulajdonos nem tudta felmérni a futballklub irányításával járó terheket, és a csapat csődbe ment: ez történt a Stadler FC-vel, a Gázszer FC-vel és a Dunaferr SE-vel is. Utóbbi egyesület tökéletes példája lehetne e klubvezetési rendszernek, és bár más, kisebb anyagi terheket jelentő sportágban még működik, a futballban elhalálozott. Ráadásul az NB II-től idén visszalépő dunaújvárosi egylet nem jogutóda a korábbi bajnoknak.)

Tegyük viszont gyorsan hozzá, hogy ez a fajta klubirányítás nem csak a labdarúgásban jelenik meg, sőt: a pécsi vállalkozók tulajdonában lévő (bár legszebb napjaitól egyre távolodó) MiZo Pécs 2010 női kosárlabdacsapata, vagy éppen a szegedi cégek, mint a Pick vagy a Szeviép által irányított Pick-Szeged férfi kézilabda-együttes az élő példa arra, hogy más sportágakban is érdemes Magyarországon marketingeszközként működtetni egy sportklubot. (A Pick korábban kinyilatkoztatott célja éppen az a klubbal, hogy a nemzetközi kupaszereplések révén a külföldi, elsősorban német piacon terjessze a márka nevét.)

Ehhez hasonlóak olyan megaprojektek, mint a hungaroringi Formula–1-es (és a leendő balatonringi MotoGP-) nagydíj, vagy éppen a budapesti olimpia és a labdarúgó Eb megrendezésére benyújtott pályázatok – ám ez már tényleg egy újabb blogbejegyzés témája lehet…

De hogy visszautaljunk az előző írásban említett Berlusconira: ott még persze nem tartunk, hogy Magyarországon is egy futballklub „csináljon” miniszterelnököt, legalábbis Orbán Viktor nem az Erdért (ma már Felcsút), Bajnai Gordon pedig nem a 43. Sz. Építők miatt lett kormányfő…

– Miért jó a kígyónak?

– Miért, jó neki?

 

Gyerekkorom egyik legelső vicce volt ez (később azért voltak jobbak is, nem kell rögtön megsajnálni :), és most ez jutott eszembe azokról a futballklubokról, akik nem tudnak profitot termelni. Azaz gyakorlatilag mindegyikről, kivéve persze a gyevi bírót.

 

Az előző, Manchester Uniteddel foglalkozó írásban megígértem, rövidesen szó lesz arról, miért jó azoknak a kluboknak – az MU-val ellentétben – amelyek nem tudnak hosszú távon, folyamatosan jelentős nyereségre szert tenni. (Mindezt kicsit hamarabb akartam, elnézést a hallgatásért, de gondolom, ez senkinek nem okozott álmatlan éjszakákat :) Nos, az ugye a kapitalizmus elveivel alapvetően ellenkezne, hogy veszteséges vagy a befektetett tőkéhez mérten csak alacsony nyereséget termelő vállalkozást tartsanak fent a tulajdonosok, s inkább más tevékenységbe invesztálnának. Az üzleti oldal mellett vannak persze érzelmi szálak is a klubtulajdonosok motivációi között (helyenként nem is kevés), de ez nem lenne elég ahhoz, hogy egy teljes iparág épüljön rá.

 

Akkor vajon miért? Kicsit pontosítsunk a fenti kijelentésen, és már látható lesz a válasz. Az MU tehát az egyetlen futballklub (futballcég), amely a közvetlen működéséből hosszú távon, folyamatosan jelentős nyereségre szert. Vagyis hogyan térül meg más klubok tulajdonosainak a befektetése? Közvetetten, más cégeken keresztül. Adott tehát egy (vagy több) tulajdonos, aki(k)nek nyilván nem a futballklub az egyetlen vállalkozása (abból rendszerint nemigen élne meg), viszont az így kialakított kapcsolatok, státusz, (el)ismertség, illetve a csapat marketingereje, médiajelenléte jótékony hatással van az egyéb vállalkozásokra is, ezért összességében már megéri a biznisz. Sokszor ezt teljesen tudatosan, stratégiai alapon végzi a tulajdonos, a klub így tulajdonképpen egy marketingeszköz: kihasználhatóak a reklámfelületei, eggyé lehet olvadni az imázsával, beleilleszthető a háttérvállalkozások PR-tevékenységébe. Ha a csapat nullszaldós, akkor már ingyen volt a marketingszolgáltatás, ha kicsit veszteséges, akkor is olcsóbban jutottunk hozzá, mintha ugyanilyen értékben vásároltunk volna mondjuk reklámidőt a televízióban.

 

Több magyar válogatott légiós is olyan klubban játszik, amelyet egy-egy óriáscég kifejezetten ebből a célból tart fent: Dzsudzsák Balázs PSV-je a Phillips, Huszti Szabolcs Zenitje a Gazprom, míg Bodnár László Salzburgja a Red Bull tulajdonában van. Nagyon fontos, hogy ezek nem szponzorációs kapcsolatok (mint mondjuk a Chelsea és a Samsung között), azaz nemcsak egy néhány éves szerződés (meg persze a rengeteg közös munka) köti össze a céget és a klubot, hanem a csapat tokkal-vonóval az adott cég tulajdonában van.

 

Számtalan példát lehetne még sorolni, hiszen éppen ez a lényeg, hogy szinte minden klubnak azért éri meg a nem vagy csak kicsit nyereséges működés, mert a tulajdonosnak máshol megtérül az a tőkeveszteség, amelyet itt elszenved. Két klubot emelnék most csak ki rövid példaként. Az első a Chelsea, amely a világ egyik legveszteségesebb sportvállalkozása, de Roman Abramovicsnak mégis megéri: ezáltal került be a megfelelő angol körökbe, a klub által vált ismert és elfogadott üzletemberré a szigetországban. A második példa pedig a nemrég Budapesten is látott Milan, amely a Silvio Berlusconi-érában kezdetben az olasz médiamágnás birodalmát, a Fininvestet segítette, majd Berlusconi politikai ambíciónak megjelenésével gyakorlatilag miniszterelnököt „csinált” belőle – nyilván kellett ehhez rengeteg minden más is, de hogy a Milan nélkül Berlusconi soha nem lett volna kormányfő, az egészen biztos.

Olvasom a Forbes magazin által minden évben közzétett, az idén most kiadott listát a világ legértékesebb labdarúgóklubjairól.

Pontosabban bele sem kell olvasni ahhoz, hogy tudjuk, melyik csapat a listavezető: időtlen idők óta a Manchester United áll az élen, és ami a fölényét illeti, ez a „bajnokság” unalmasabb, mint a norvég liga az ezredfordulón, a Rosenborg zsinórban nyert 13 bajnoki címével.

Miért?

Ha a vállalatok legfőbb pénzügyi mérőszámát, a profitot nézzük, akkor a Unitednek nincs párja: messze a Manchester a legnyereségesebb klub. Sőt: (és most tessék megkapaszkodni) nincs még egy olyan klub az MU-n kívül az egész világon, amely hosszú távon, folyamatosan jelentős mennyiségű nyereséget termelne!

Ehelyütt oszlatnám el azt a tévhitet, hogy Magyarországgal ellentétben Nyugat-Európában (vagy bárhol) óriási profitot hoznak a futballklubok. Hát nem. Néha valóban van a sikeresebbeknek nagy nyereségük, de rosszabb években ők is veszteséget könyvelnek el; esetleg szolid, a nullszaldót (a bevételükhöz képest) csak kis arányban meghaladó nyereséget tudnak évről évre regisztrálni, de olyat senki nem tud, mint a Manchester: minden évben folyamatosan irdatlan mennyiségű profitot csinálni. (Mit nevezek „irdatlannak”? A Forbes-listán például az MU nyeresége – a hitelkiadások, illetve az adók előtt – meghaladja a teljes bevétel 30%-át, ami igen jó arány. Az idei listán ezt csak két másik klub mondhatja el magáról, de a Manchester ezt minden évben tartja.)

Felmerül akkor két kérdés: 1. Miért csak a Manchester? 2. Miért jó akkor a többi klubnak?

A második is nagyon izgalmas, de arról majd egy következő bejegyzésben írok. Most adjuk meg, ami a királynak jár, azaz lássuk, miért a Manchester az egyetlen „megaprofitklub”.

A válasz megrázóan egyszerű: így alakult. Szinte véletlen, de legalábbis kellett hozzá a véletlenek összjátéka is.

A bevezető írásban (és annak hozzászólásaiban) már felmerült, hogy a futballbizniszhez miért Anglia (illetve Nagy-Britannia) nyújtja a legjobb terepet: a sportág őshazája és Európa egyik legerősebb gazdasága kiváló elegyet képez, a labdarúgóipar itt találja meg a legnagyobb fizetőképes keresletét a fanatikus és jól szituált szurkolótáborok képében. Ehhez jönnek még olyan egyedi vonások, mint például a nyolcvanas évek stadionkatasztrófáit követő szurkolóbarát szabályozások és létesítményfejlesztések, erőteljes állami támogatással. De ha végső bizonyítékot akarunk erre a futballgazdasági fölényre, akkor elég a fenti Forbes-listára pillantanunk: a kimutatás szerint a legértékesebb 25 klub csaknem fele, pontosan 11 brit (ideszámolva a 9 angol mellé a két skót élcsapatot is).

Anglia (Nagy-Britannia) legnépszerűbb csapata pedig a Manchester United, ez akár már önmagában is magyarázná a dolgot, de azért van itt még valami. A kilencvenes évek elején kezdődött a labdarúgás gazdasági forradalma, amikor hirtelen fellendült az iparág, minden csatornán (szurkolók, televíziók, szponzorok) drasztikusan megnőtt a futballba áramló pénz mennyisége. Történelmi időszak volt ez: aki ekkor uralni tudta a gazdaságilag legjelentősebb piacot, az angolt, az az egész világ feletti uralmat megszerezhette hosszú időre.

Márpedig éppen ekkor érett be az akkor még Sir-telen Alex Ferguson munkája: 1993-tól „számolatlanul” nyerték a bajnokságokat, az első csapatba fokozatosan beépülő saját nevelésű fiatalok (Giggs, Beckham, Scholes, a Neville testvérek stb.) pedig biztosították a sikerszéria folyamatosságát. Úgyis mondhatjuk, az MU jókor volt jó helyen: akkor értek a sportszakmai csúcsra (25 éves szünet után), amikor kellett. A legerősebb piac legnépszerűbb csapata akkor halmozta a trófeákat, amikor ezzel „örökre” meg lehetett alapozni a gazdasági erőfölényt. Sikerült. Olyan előnyt jelent ez, amelyet nem lehet lemásolni vagy behozni, egy egyedi szituáció egyedi történései okozták ezt. Innentől már „csak” annyi kellett, hogy a bevételeket okosan felhasználva globális márkát építsenek, s az egész világra kiterjesszék a klub angliai népszerűségét.

A Liverpool hívei meg sajnálkozhatnak, hogy ez a gazdasági forradalom nem a nyolcvanas években volt, amikor a Mersey-partiak nyerték sorozatban a bajnoki címeket…

A sport hátulról – mi ez?

Nagyon sok szeretettel köszöntök mindenkit – egyben ünnepeljük meg ezt az A betűt, ez ugyanis életem 100. karaktere, melyet blogolás közben írok le. Vagyis ezek az első bloggal töltött soraim. Akkor ki vagyok, és miért írom ezt?

Sportközgazdász vagyok, ami annyit tesz, hogy másképp nézem a sportot, mint a többség: a futballmezen előbb veszem észre a márkajelzést és a hirdetést, mint a mezszámot és a nevet; a szakvezetők céljainál jobban érdekelnek a klubvezetőké; az angol labdarúgás számomra nem a Bajnokok Ligája legjobb nyolc csapata közé négyet delegáló Premier League miatt etalon, hanem a legnagyobb fizetőképes kereslettel rendelkező piac és a legtöbb tőzsdén szereplő futballcég miatt… Mondhatjuk akár úgy is: a sportot hátulról nézem.

Az NSO azzal a reménnyel kért fel ennek a blognak az írására, hogy a megszokottól eltérő szemszögből tudok majd újat mutatni az olvasóknak – igyekszem ennek megfelelni.

Miről lesz szó – és miről nem?

Természetesen a sport és a gazdaság kapcsolata az elsődleges téma, beleértve mindent, ami a sportipar bevételeit, kiadásait, versenyképességét befolyásolhatja. Nem fogok adathegyeket, számokat sorolni (legalábbis nem minden alkalommal), nem írom le százszor, hányszorosa a Manchester United költségvetése mondjuk a DVSC-ének (most utoljára: kb. 100-szorosa), hanem igyekszem a témával kapcsolatos összefüggéseket, törvényszerűségeket bemutatni. Hogy a bevezetőben említett példáknál maradjunk: milyen kapcsolat van a mezeken szereplő logók és nevek között, hogyan befolyásolják egymást a szakmai és a gazdasági célok, vagy hogyan csinál az angol piac futballparadicsomot a helyi bajnokságból… És még ezer más dolog, ami éppen eszembe jut, meg amit az élet elénk vet. És persze ha bárkinek bármilyen javaslata lenne, ne habozzon feldobni.

Remélem, nem én leszek az egyetlen olvasója ennek a blognak…