Jó lenne most persze csakis a válogatott aktuális mérkőzésével foglalkozni, de a szurkolók nagy részét valószínűleg minden bulvárfelhajtás nélkül is legalább annyira érdekli, hogy ki lesz a következő őrizetes a bundaügyben, mint az, hogy ki lesz a következő gólszerző a nemzeti együttesben.

Eddig is megdöbbentő volt, amit a csalássorozat felgöngyölítése során látott, tapasztalt az ember, de a „REAC-hadművelet” minden eddigi képzeletet felülmúlt.

Végignézve a rákospalotaiak 2007–2008-as bajnoki meccseit, az embernek tátva marad a szája: elképesztő, sokgólos eredmények egymás után, a kezdőcsapat több mint fele ma már rendőrségi eljárás alatt – a gyanút csak erősíti, hogy abban a szezonban a Sopron megszűnése és a Tatabánya ellehetetlenülése miatt nem volt kieső az NB I-ből, így a nevezett mérkőzéseknek gyakorlatilag nem volt tétje, a játékosoknak pedig vesztenivalójuk…

(Zárójelben: ez az MLSZ licencadó testületének felelősségét is felveti, hiszen hogyan kaphatott két olyan együttes is rajtengedélyt a bajnokság előtt, amelyikről már fél távnál kiderült, hogy nem tudja folytatni az élvonalban? Ez persze nem büntetőjogi, csupán szakmai felelősség – jól példázza, hogy mennyi minden ágyazhat meg a visszaéléseknek, és mennyire fontos, hogy a labdarúgás minden területén rend legyen.)

A szövetség új előírása mindenesetre holnaptól azonnal ki is zárja a gyanúsítottakat a további sporttevékenységtől, ami sokaknak túlzásnak tűnik: az ártatlanság vélelmét emlegetik, mondván, elhamarkodottan lehetetlenítenek el játékosokat és edzőket, és ezzel tönkre tesznek karriereket és egzisztenciákat.

Márpedig a jelen helyzetben egyetlen járható út van: a zéró tolerancia.

A mindenkori MLSZ-vezetőségek sok döntésével lehet vitatkozni, akik rendszeresen olvassák blogomat, tudják, hogy ezt többször megtettem (lásd még a fenti zárójeles megjegyzést), de a mostani határozatot csakis támogatni tudom, és ebben a tegnap történtek még jobban megerősítettek.

A különböző büntetőjogrendszerek örök dilemmája, hogy mi a fontosabb: a bűnösök megbüntetése vagy az ártatlanok megvédelmezése. Bűnös és ártatlan között a pontos határt szinte lehetetlen élesen meghúzni (azaz mindig lesznek tévedések, amikor valakit nem a határ megfelelő oldalára helyeznek), ezért a fő kérdés így fogalmazódik meg: inkább ússza meg egy kevés bűnös is, de ne bűnhődjön egyetlen ártatlan sem, vagy inkább bűnhődjön egy kevés ártatlan is, de ne ússza meg egyetlen bűnös sem?

Jól látszik, hogy az első eset alapelve az ártatlanság vélelme, a másodiké pedig a zéró tolerancia.

Az általános büntetőjogban, amelyben a kabátlopástól a szervezett bűnözésig minden előfordul, inkább az előzővel találkozunk – az állam érthető módon védeni igyekszik polgárai biztonságát, és nem kitenni megalapozatlan eljárásnak.

A sport fegyelmi eljárása (amely teljesen független a rendőrségi-bírósági intézkedésektől) viszont teljesen más. Ha egy jelenséget fel akarunk számolni, gyökerestől kell kitépni minden kinövését, márpedig – hogy tovább növeljem a képzavart –, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ha tiszta sportot akarunk, ki kell zárni mindent és mindenkit, ami és aki ezt veszélyezteti, márpedig ez csakis zéró toleranciával valósítható meg.

A sportszervezetek már korábban is megmutatták, hogy a sportot fenyegető pestisek ellen a lehető legkeményebb kézzel és a zéró tolerancia elvével lépnek fel: a dopping elleni harc a legjobb példája ennek, ahol szintén finomkodás nélkül tiltanak el versenyzőket, valamint szabályozzák az életüket néha percről percre. (Tudom, lehet arról vitatkozni, hogy tiszta-e most ettől a sport, vagy még mindig sokan élnek tiltott szerekkel, de ez nem a jogi álláspont kérdése, hanem a gyakorlati végrehajtásé és az orvostudományé.)

Mindez persze számos esetben túlzottnak tűnő ítéletekhez vezethet, akár az olimpiákról való örökös eltiltás, akár csak eljárási szabályok megsértése esetén (amint azt több magyar sportoló esetében is tapasztaltuk), de egyszerűen nincs más megoldás, mint a teljes vasszigor. Akit meg a személyiségi jogai zavarnak az állandó készenlét vagy a doppingellenőrök váratlan felbukkanása miatt, annak nem kötelező élsportolónak lennie és a hírnévért, dicsőségért harcolnia – a gyárban a futószalag mögött nem szokott razziázni a WADA.

Lehetne még számos példát hozni (elég csak az angol labdarúgó-szövetség rasszizmus elleni hadjáratára és Luis Suárez ebből fakadó nyolcmeccses eltiltására gondolni), de a lényeg ugyanaz: a sport máshogy működik, mint a normál igazságszolgáltatás.

A bundaügyre visszatérve: ez a fertőzés kétségtelenül sokkal veszedelmesebb a sportra nézve bármelyik korábbinál (még a doppingnál is, ahogy azt Jacques Rogge is elismerte), nem csoda hát, ha itt nem lehet lazítani az elveken.

Magyar viszonylatban ráadásul olyan problémáról van szó, amely akár teljesen lerombolhatja az amúgy sem túl szilárd lábakon álló hazai futball piacát és gazdasági hátterét, így a feladat nemcsak a sport tisztaságának megőrzése, hanem az egész iparág védelme.

Nincs fegyver, amelynek bevetése ebben a harcban túlzott lenne.

Távol álljon tőlem, hogy örüljek egy patinás klub kínjainak, de egyvalami miatt kétségtelenül hasznos a skót Rangers FC csődkálváriája: akik a Zalaegerszeg haláltusájára azt gondolták, hogy ilyesmi is csak a magyar futballban fordulhat elő, Nyugat-Európában (és különösen a topcsapatoknál) viszont soha, azok most gyorsan megkapták a választ.

Az alapképlet ugyanis mindenhol ugyanaz: bevételek – kiadások = eredmény. Ha az utóbbi negatív és a tulajdonos nem tudja a saját pénzéből fedezni a hiányt, akkor baj van. Eddig ez triviális persze, de a történet lényege éppen az, hogy a futballklubok túlnyomó többségére országtól és a sportág helyi minőségétől függetlenül mindenhol jellemző, hogy többet költenek a bevételeiknél, azaz veszteségesek.

A miértre nagyon egyszerű a válasz: egy labdarúgóklub legfőbb költségtétele az iparág legszűkösebb és legfontosabb erőforrásának, a játékosoknak a fenntartása, azaz bérezése. Ez pedig olyan versenybe hajszolja a csapatokat, amelyből nincs kiút, a megtermelt bevételek gyakorlatilag „átfolynak” a klubokon a játékosok zsebébe. Emiatt iparági szinten képtelenség azt elérni, hogy a csapatok többségének rendszeresen több maradjon a kasszájában szezon végére, mint amennyivel indult.

Ezt a problémát az UEFA pénzügyi fair playe sem fogja egy csapásra megoldani, és bár csodaszernek időről időre bedobják a sajtóban az amerikai ligákban használt fizetési sapkát, annak bevezetése szinte kivitelezhetetlen: ami az USA-ban egy rendkívül szabályozott bajnokságban azonos gazdasági környezetben (azonos adószabályok, azonos valuta stb.) dolgozó franchise-oknál működik, az a sokszínű európai labdarúgásban (minden országban más előírások, más piaci háttér stb.) nem fog.

A bevételekre visszatérve, az tehát, hogy egy nálunk fejlettebb futballpiac lényegesen nagyobb jövedelmet tud kínálni a külföldi csapatoknak, nem jelenti feltétlenül azt is, hogy ott a tulajdonosok végeredményben jobban járnak, mivel a kiadási oldal ugyanúgy magasabb – gazdasági szempontból ugyanazokat a jelenségeket látjuk mindenhol, csak persze a konkrét összegek dimenziói mások. Ez a dimenzióbeli különbség felel nagy részben a sportszakmai különbségekért is, hiszen nyilván a nagyobb kiadási oldal jobb játékosokat, jobb infrastrukturális körülményeket stb. jelent, ami aztán a pályán gólokban realizálódik – de ettől még a nyugat-európai futball nem válik nyereségessé a magyarral szemben.

(Éppen ezért a Deloitte könyvvizsgáló cég amúgy kiváló elemzései a legnagyobb bevétellel rendelkező egyesületek listájáról kicsit csalókák, hiszen azt nem vizsgálják, hogy a megtermelt összegekkel a klub hogyan gazdálkodik, nyereséges-e a működése. Ellenkező esetben a Manchester Unitedet sohasem előzhetné meg sem a Real Madrid, sem más.)

Lehet azon morfondírozni, hogy jó-e, ha a pénz ennyi mindent meghatároz a világ futballjában, hogy nagy múlttal és szurkolói bázissal rendelkező csapatokat tüntethet el akár a süllyesztőben, de onnantól, hogy a labdarúgás a gazdasági fejlődés ösvényére lépett, már nem volt visszaút: ha a klubok gazdasági szereplővé válnak, akkor a csőd és a megszűnés is része a sportág körforgásának. Ha ez nem lenne, akkor nem lenne sem Bajnokok Ligája, sem csillogó stadionok, sem sok minden más – sokan szívesen tennének persze egy időutazást az évtizedekkel ezelőtti állapotokba, de ez a hajó már elment.

Hogy a konkrét esetekről is szó essen, természetesen a hasonlóságok mellett nagyon sok eltérés is van a Rangers és a Zalaegerszeg sztorija között, az adóhatósági bírság például valódi unikum a skótok esetében, de az is ugyanarra az alapproblémára vezethető vissza: a játékosok kezelhetetlen béreit akarták „okosan” megoldani, aminek adócsalás lett a vége. (Hmmm, így leírva ez már nem is tűnik annyira eltérőnek a magyar viszonyoktól… csak nálunk az adóhatóság valamiért sohasem büntette meg a klubokat a kettős szerződések miatt.)

Nem hinném, hogy a Celtic és a Haladás szurkolói most különösebben örvendeznének a nagy riválisok agóniáin, mindenesetre skót zöld-fehéreket a címerükben lévő négylevelű lóheréhez méltóan támogatja Fortuna ebben a szezonban: előbb az Európa-ligában indulhattak a svájci Sion kizárásának köszönhetően, most pedig a hazai bajnoki cím hullik további izzadság nélkül az ölükbe a Rangers pontlevonása miatt.

Az öröm (vagy az esetleges káröröm) azonban már csak azért sem lehet őszinte, mert ez a gazdasági összeomlás olyan a kluboknak, mint egy súlyos sérülés a futballisták számára: bármikor bárkivel megtörténhet, és a kitartáson és a sok munkán kívül egy adag szerencsére is szükség van ahhoz, hogy utána legyen még visszaút a labdarúgás vérkeringésébe.