Háromra szűkült az idei Aranylabda-esélyesek köre, és – láss csodát – mindhárom esélyes ott lesz a szombati el clásicón. Bár Cristianót és Xavit nehéz „esélyesnek” említeni; nem is arról akarok írni, hogy Lionel Messi miért toronymagas esélyes az idén, hanem hogy miért nyerhetett tavaly.

Egy évvel ezelőtt sokan már akkor a (FIFA által bekebelezett) díj elhiteltelenedéséről beszéltek, amikor a Bajnokok Ligája-győztes és világbajnoki ezüstérmes Wesley Sneijder kimaradt az első háromból, és ez a „hiba” csak akkor lett volna megbocsátható a szurkolók szemében, ha a dobogóra került három barcelonaiból a vb-győztes Xavié vagy Iniestáé lett volna a kitüntetés. Nem így történt, de nálam ettől nem hiteltelenebb lett az Aranylabda, hanem éppen hogy hitelesebb. (Trolloknak figyelem: nem a FIFA vagy Sepp Blatter, hanem a díj hiteléről van szó.)

A labdarúgás csapatsport, vagyis a teljesítmény csak csapatszinten mérhető objektív módon, egyéni szinten már bajosan. Ennek megfelelően – mint az év legjobb futballistájának járó egyéni díj – az Aranylabda sem lehet objektív mérés tárgya: ez nem Aranycipő, és nem is mondjuk Zamora-díj. Ha mégis az adott évben elért eredmények alapján akarjuk értékelni a játékosokat, akkor állítsunk fel egy pontrendszert, amely beskálázza a futballisták által év közben elért sikereket: a BL-győzelemért ennyi pont jár, a vb-aranyért annyi, a bajnoki és gólkirályi címekért országtól függően amannyi vagy emennyi, és így tovább. Ebben a szisztémában nem történhetnének meg a tavalyihoz hasonló gikszerek, Sneijderé lehetett volna az Aranylabda, és mindenki happy.

Nem véletlen, hogy nem így csinálják. Az Aranylabda kérdése ugyanis az: ki játszott a legjobban ebben az évben, ki teljesített a legjobban egyénileg, kinek a játékát élveztük a legjobban. Aki szerint erre a kérdésre Messi nem az egyik legjobb lehetséges válasz volt 2010-ben, az más meccseket nézett, mint én. Az argentin kiváló formában futballozta végig a tavalyi évet (is), nekem személy szerint sokkal több maradandó pillanatot okozott, mint akár Sneijder, akár bárki más. Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, hogy csak öt gyenge meccse volt az egész esztendőben – éppen Dél-Afrikában. De ha a világbajnokság legjobb játékosának járó díjat megkaphatja a csapatával negyedik helyen végzett Diego Forlán (cseppet sem érdemtelenül), miért ne lehetne az egész év legjobbja a világ elismerten legjobb játékosa?! Így tehát, hogy valóban a szubjektíven legjobbnak ítélt játékost díjazzák, sokkal nagyobb értéke van a kitüntetésnek, mintha az objektíven legjobb csapateredményeket elérő labdarúgó lenne a kiválasztott.

Szükség is van erre, mert a labdarúgás a legkevésbé egzakt sportok egyike, más sportágakban például nemigen nyilatkozgathat olyat a vesztes fél, hogy „mi voltunk a jobbak, de mégis az ellenfél nyert” (mintha Cseh Laci azt mondaná, hogy „jobban úsztam Phelpsnél, de ő előbb ért be a célba”). Így a futballban a szubjektív értékelés szerepe rendkívül fontos, ezzel lehet kiemelni egyéniségeket, ezzel lehet sikeressé tenni olyan játékosokat is, akik a maguk területén hatalmasat alkotnak, de a csapateredményekben – tőlük akár független okok miatt – ez nem tükröződik.

Nem mintha éppen Messinek lett volna tavaly feltétlenül szüksége ilyen „segítségre”, de az ő példája jól mutatja, hogy ezeknek a díjaknak mi a feladata. A másik véglet elrettentő példája a 2004-es Európa-bajnokság volt, ahol az ítészek nem tudtak kit kiemelni a torna legjobbjaként, megválasztották hát a győztes görög válogatott csapatkapitányát, Theodorosz Zagorakiszt – akinek nyilván nagy szerepe volt a győzelemben, de hogy kevés szurkoló tudná felidézni a nevét az Eb sztárjaként, az egészen biztos.

Az Aranylabdára visszatérve, az idén már bármelyik értékrendszert is nézzük, mindenképpen Messinek áll a zászló, hiszen a játéka mellé most eredmények is kapcsolódtak, várhatóan ő lesz tehát Michel Platini után az első – vagyis francia háttértámogatás nélkül az egyetlen –, aki zsinórban háromszor nyeri el a díjat. (Érdekes kérdés egyébként, hogy mi a nagyobb bravúr: három egymást követő évben a legjobbnak lenni, vagy öt év kihagyással újra diadalmaskodni, mint tette azt Ronaldo – az igazi –, két súlyos sérülés után.)

Elvben előfordulhat persze, hogy a szavazók kompenzálni akarják a tavalyi esetet és most Xavit emelik trónra, de ez még annyira sem valószínű, mint hogy Cristiano beelőzze Messit – ez utóbbira talán akkor lett volna esély, ha az el clásicót nem decemberben, a szavazatok leadása után rendezik, és persze a portugál és csapata ott felülmúlja Messi Barcelonáját.

Ez utóbbi persze még szombaton könnyen megtörténhet, de azt már nem nagyon befolyásolja, hogy ki a világ idei legjobbja.

SZABADOS GÁBOR

Elnézést, ha valaki éppen uzsonna közben olvasta el a címet, és felfordult tőle a gyomra – ugyanezt érezheti az ember akkor is, amikor a bundaügy egyre több részletére derül fény.

De nézzük a dolgot pozitívan: ez már a tisztulás jele.

Ha egy sebből elkezd folyni a genny, az a gyógyulás jele, egyfajta méregtelenítés, hiszen a szervezet így löki ki magából a káros anyagokat.

Ugyanezt látjuk most a magyar labdarúgás esetében is: egy korábban keletkezett seb tisztulását, ahol elkezdtek kilökődni a káros elemek. Az persze semmiképpen nem pozitív, hogy ilyen csalássorozatok megtörténhettek a hazai futballban; ez mindenképpen rossz fényt vet nemcsak az elkövetőkre, hanem sajnos a teljes közegre is. Az azonban mindenképpen pozitív, hogy az eddigi sugdolózások helyett, amikor a szurkolók és a labdarúgásban dolgozók egymás között emlegették, hogy mely mérkőzések manipuláltak, mely csapatok és játékosok tippmixelnek akár kollektíven, akár külön-külön, most már végre azok is foglalkoznak az üggyel, akikre elsősorban tartozik: a rendőrségi nyomozók.

Sokáig úgy tűnt, hogy a magyar hatóságok csak lassan mozdulnak rá a témára (Bochumból már rég jöttek a különböző hírek, amikor itthon még nem történt semmi), de végre rámozdultak, és pörög a gépezet. Ami eddig belülről feszítette a magyar labdarúgást, az most a felszínre tör, és ahogy a mesebeli Shrek mondta egy böfögés után: jobb kint, mint bent!

(A „jobb kint, mint bent” persze az őrizetbe vette labdarúgók, edzők, játékvezetők jelmondata is lehetne, nem véletlen, hogy az általuk tett vallomásokkal egyre nagyobb lépésekben haladnak a nyomozók.)

Most még tehát botránygócnak tűnik a magyar futball a letartóztatások és őrizetbe vételek fényében, de ezen az úton muszáj végigmenni, ha a végén el akarunk jutni oda, hogy labdarúgásunk megtisztul, és hitelessé válik a szurkolók, a közvélemény és nem utolsósorban az üzleti szféra szemében.

Ennek elérés már csak azért is nagy dolog lenne, mert tudnunk kell: ez a bundabotrány nem a magyar labdarúgás specialitása. A labdarúgáson belül nem magyar specialitás, Magyarországon belül pedig nem a labdarúgás specialitása.

Egy nemzetközi bűnszövetkezet tevékenysége a fő mozgatórugó ebben a történetben, amely Európában elsősorban a perifériákat célozza, vagyis a futballszempontból a kevésbé fejlett országokat – Magyarország nyilvánvaló terepe tehát a maffiának.

Azt pedig nem állíthatnák, hogy a magyar társadalom mereven elutasítja a korrupciót; a különböző közéleti hírek helyett vessünk csak egy pillantást a Transparency International legfrissebb, tegnap publikált felmérésére, amely a közszférában uralkodó korrupciótisztasági indexek alapján Magyarországot az 54. helyre sorolja a világban. A volt szocialista országok között még nem is állunk rosszul, csak páran előznek meg, de a nyugat-európaiaktól jelentősen le vagyunk maradva (egyedül Olaszországnál vagyunk jobbak, de ez nem nagy kihívás). Nem véletlen, hogy az élen álló skandináv országok futballistái nem érintettek a botrányban – Finnországban ugyan volt számos eset, de rendszerint légiósok, és nem helyi játékosok részéről.

Ha ehhez hozzávesszük a magyar gazdaság, egészségügy, kultúra és a teljes hazai közélet helyzetét, kissé sarkosan úgy is fogalmazhatunk: minden országnak olyan a futballja, amilyet megérdemel.

Nem azt állítom persze, hogy csak és kizárólag a külföldről érkező métely fertőzte meg a magyar társadalom problémái miatt védekezni képtelen hazai labdarúgást (bár ez sem áll messze a valóságtól) – a magyar futballnak is komoly felelőssége van a történtekben.

Visszamehetünk most akár a hatvanas-hetvenes évek legendássá nemesült megegyezéses mérkőzéseihez, de ha össze akarjuk azokat hasonlítani a mostani botránnyal, azt mondhatnánk, hogy amíg a régiek elszívtak egy-egy marihuánás cigarettát a házibulikon, addig a maiak heroinnal kereskednek nagy tételben.

Egy biztos: a magyar labdarúgásnak az egész ügyben a lehetőséget kell meglátnia. A lehetőséget arra, hogy megtisztuljon, kiálljon (szó szerint) ország-világ elé, nyilvánosan mossa le magáról a mocskot, és akkor elnyerheti a közvélemény bűnbocsánatát. Itt a lehetőség, hogy a futball ne a társadalmi problémák béklyójában vergődjön, hanem példát mutasson, értéket és iránymutatást adjon a magyar lakosságnak, bebizonyítva, hogy érdemes a bizalomra, a példaképpé válásra.

Nincs más út.