Rengeteg magyar élvonalbeli labdarúgót ismerek, és személyesen róluk nem tudom elképzelni, hogy úgy adják-vegyék, manipulálják a meccseket, ahogy azt a bochumi ügyészség munkatársai állítják, vagy inkább csak sejtetni engedik.

Az azonban kétségtelen, hogy a hazai futball mindig is ideális táptalaja volt a megvesztegetéseknek, a pénzügyi kiskapuknak és az ügyeskedéseknek.

Mondhatnám úgyis, hogy ha bármi is igaz a bochumi vádakból, azért nemcsak a megvádolt játékosok felelősek, hanem a teljes magyar futballközeg is, élén a mindenkori klub- és szövetségi vezetőkkel.

A magyar labdarúgás szereplőinek általános normakövetése, törvénytisztelete, erkölcsi tartása soha nem volt túl erős, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.

Az Aranycsapat korának féllegális csempészéseit, a bújtatott sportállásokat, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek klasszikus bundáit rá lehet fogni a szocializmusra is, de a futball minden időkben kialakította a maga kis üzelmeit.

Nézzünk csak pár jelenkori példát a sok közül. A magyar profi klubok túlnyomó többsége a mai napig nyilvános módon adót csal, megkárosítja az államot (vagyis némi demagógiával mindannyiunkat) azzal, hogy a futballistákat a közismert kettős szerződésekkel, vagyis minimálbért vagy annál alig többet tartalmazó munkaszerződéssel, és mellette a tényleges juttatásról szóló vállalkozói szerződéssel alkalmazzák. Tudom, persze, itt a csodaszer, az ekhós adózás, csak valahogy a kluboknak nagyon nem akaródzik áttérni erre a megoldásra. Nem csoda, hiszen még mindig többe kerülne az egyesületnek és a futballistáknak is, mint az eddigi törvényenkívüliség.

Hogy egy kevésbé fajsúlyos példát is felvessek: ha egy klub kiszemelt vezetőedző-jelöltjének nincsen meg a munkavégzéshez szükséges UEFA-licence, a legritkább esetben keresnek mást, inkább a szintén jól ismert strómanmegoldáshoz nyúlnak, azaz papíron más lesz a vezetőedző, de csak papíron. Az előző MLSZ-vezetés idején még elnökségi tagok is megjátszották ezt a saját klubjaikban, sőt maga a szövetség alelnöke is: a tisztelt grémium tehát a saját maga által hozott szabályokra tett nagy ívben. Igen, azt is tudom, hogy már új MLSZ-vezetés van, amelyben nem ülnek klubtulajdonosok (sem) – de a szabályok betartásáért és betartatásáért egyelőre az új vezetés sem tett sokkal többet, mint az előző.

És természetesen tisztelet minden kivételnek – őket nagyon meg kell becsülni. A baj csak az, hogy ha a „kivételek” sem szólalnak fel, akkor bizonyosan marad minden a régiben.

Mondhatjuk, hogy ezek a példák nincsenek egy szinten a mérkőzések elcsalásával; a szabályok és a szabályozók semmibe vétele azonban mindenképpen közös motívum, egy tőről fakadnak. Mert innentől a történet már színtiszta pedagógia: ha a gyerek azt látja a szüleitől, hogy lopnak, csalnak, hazudnak, akkor ő is ezt fogja tenni, mert ez lesz számára a természetes, nem alakul ki megfelelő morális értékrendje.

És milyen mintát látott mindeddig a magyar futballista? Mit tapasztalt maga körül, bármerre is nézett a klubházban?

Azt, hogy a szabályok „rugalmasak”, bármikor ki lehet játszani őket, hülyének lehet nézni a vezetőket, a szurkolókat, az állami szerveket – nem utolsósorban azért, mert ők ezt mind békésen tűrik.

(Zárójelben: ez egyben azt is jelenti, hogy a magyar futball közerkölcseinek állapotáért nemcsak maga a magyar futball felelős, hanem a teljes magyar gazdasági-társadalmi miliő is, kenőpénzestül, zuschlagjánosostul, kayaibrahimostul, mindenestül. A labdarúgás voltaképpen nem más, mint a társadalom egészének leképeződése.)

Félreértés ne essék: véletlenül sem szeretném előre felmenteni azokat a játékosokat – ha lesznek olyanok –, akiket esetlegesen majd mérkőzések manipulálásában bűnösnek mond a bochumi ügyészség, a Nemzeti Nyomozóiroda, az UEFA vagy bárki más; de az ő büntetésük egy kicsit mindenkié is lesz, még ha a „mindenki” nem is osztozik benne, sőt egyenesen kitaszítja, megbélyegzi majd ezeket a futballistákat.

Egyszer kellene csak az asztalra csapni. De az nagyot szóljon.