Tegnap játszották az Európa-liga döntőjét.

Bukarestben.

Írjuk le még egyszer: Bukarestben.

Pár hét múlva Európa-bajnokság kezdődik, Lengyelországban és Ukrajnában.

Jövő augusztusban pedig az európai Szuperkupáért játszanak – Prágában.

Távol álljon tőlem, hogy a korábbi, megbuk(tat)ott MLSZ- és állami sportvezetőkbe a jelen kényelméből rúgjak utólag bele, de ma már igencsak komikusan hat a korábbi három Eb-rendezési pályázatunk, különösen a legutóbbi, az idei tornára benyújtott, amelyet minden idők legoptimistább kampányával toltak, beleszuggerálva mindenkibe (mármint az UEFA illetékesein kívül mindenkibe, elsősorban a magyar közvéleménybe), hogy csak mi nyerhetünk. Akkor is tudni lehetett, de a fenti adatsort látva még nyilvánvalóbb, hogy a 0 szavazat volt a realitás: úgy nem lehet pályázatot nyerni, hogy harmadszor is ugyanazokat a makettet mutogatjuk a szemléző bizottságnak az épülő vagy megépített stadionok helyett.

A kormány stadionépítési tervei ezen a téren tehát felzárkózást jelenthetnek – na nem Nyugat-Európához, hanem csupán a szomszédainkhoz képest. Hogy a jelen gazdasági helyzetben ezek vállalása mennyire reális, az gazdaságpolitikai és nem sportgazdasági kérdés, így ezt hagyjuk is; fogadjuk örömmel a kezdeményezéseket, hiszen van mit fejleszteni.

A rendszerváltás óta eltelt időszakban a magyar stadionok nemzetközi versenyképességét elsősorban a tulajdoni viszonyok gáncsolták el. A gazdasági átalakulás után hiába kerültek szépen lassan magánkézbe a klubok, ha egy kivétellel egyetlen stadion sem volt az egyesületek – és azok tulajdonosainak – birtokában; a modernizálás így csupán hiú ábránd maradt, sem az albérlők, sem a tulajdonjogokkal rendelkező (és a futballból akkor látványosan kivonuló) állam nem költött a létesítményekre. Mindezt egy olyan időszakban, amikor – a nagy angol stadionkatasztrófák után – a nemzetközi labdarúgásban előtérbe került a stadionok fejlesztése, sztenderdizálása, a magán- és az állami tőke összefogásával.

Ennek lett következménye a magyar klubok nemzetközi kupameccseken megfigyelhető „vándorlása” – szinte alig van olyan csapat Magyarországon, amelyik egy-két forduló után még a saját pályáján tudott játszani az elmúlt években, évtizedben. (Persze olyan magyar csapat sem sok van, amelyik egyáltalán tudott menni egy-két fordulót.) Hogy mindez ráadásul nem futballspecifikus probléma, hanem a teljes magyar sportot érinti, az jól látható a többi csapatsportág idei – sportszakmailag abszolút tiszteletre méltó – döntős szereplésein: a győri kézilabdások Veszprémben, a ferencvárosiak Dabason(!), a szolnoki kosarasok pedig Debrecenben fogadták ellenfeleiket.

A fentebb említett egyetlen kivétel a magyar futballban a győri stadion volt, amely a Rába gyárnak köszönhetően az ETO kezén maradt – nem meglepő módon ez volt az egyik első hely, ahol komoly pénzügyi befektető jelent meg, és egyben itt épült meg a jelenlegi viszonyok között legkorszerűbb hazai létesítmény.

Ha azt akarjuk, hogy a magyar futballt külföldön komolyan vegyék, ahhoz alapfeltétel legalább egy, nemzetközi szinten is meghatározó stadion (is). A kormány által kiemelt három létesítmény, vagyis a nemzeti stadion, Ferencváros és Debrecen kiválasztása a politikai kötődések nélkül is érthető és magyarázható – racionális is lehet egyfajta regionális központok kijelölése és kialakítása, a fenti „vándorlás” központi intézményesítésével. Ez sok más, főleg kisebb országban bevett dolog – az „egy csapat, egy stadion” modellhez szokott magyar futballkultúra számára egyelőre még idegen. (Hogy az olasz példa alapján unos-untalan felemlegetett közös stadionhasználatról ne is beszéljünk.)

Nem szabad ráadásul elfelejteni, hogy a kirakat mögé megfelelő hátország is kell. Szembeötlő azonban, hogy még a jelenlegi stadionokat sem feszítik szét a nézők: a kontinensen úgy vagyunk a sereghajtók között a létesítmények kihasználtságában, hogy közben a befogadóképességek alapján is a mezőny második felébe tartozunk, vagyis a relatív és az abszolút összehasonlítás sem rózsás. A róka fogta csuka helyzete ez, hiszen a tulajdonosok (és a közvélemény) joggal mondhatja, hogy addig nem érdemes fejleszteni, amíg a mostani kapacitású stadionok sem telnek meg, amire jöhet az a válasz, hogy addig nem is fognak megtelni, amíg nem fejlesztik őket.

A kettő csakis együtt képzelhető el: az alapszolgáltatást, vagyis a futball szakmai minőségét együtt kell fejleszteni a kiegészítő infrastruktúrával. Nem érdemes és nem is szabad fontossági sorrendet felállítani közöttük; nagyon komoly hatást tudnak gyakorolni egymásra, de csak akkor, ha mindkettő megkapja a megfelelő impulzusokat. Hogy csak egy példát említsünk az összefonódásra: a nemzeti aréna felépítési költségének töredékéből, vagy a másik két stadion tíz-húsz százalékából már megoldható lenne, hogy minden élvonalbeli pályán lehessen télen is futballmeccset rendezni, vagyis a labdarúgás szakmai fejlődését ne gátolja az irreálisan hosszú téli szünet.

Ha és amennyiben a nevezett stadionok felépülnek, az komoly lökést adhat a magyar futballnak – de marad bőven munka utána is.

SZABADOS GÁBOR

Sötét idők jönnek? Vagy szép új világ?

Mindkettőt vizionálták már arra, ha bevezetésre kerül az UEFA pénzügyi fair play rendszere. A friss Bajnokok Ligája-döntősök közül például a németesen precíz költségvetésű Bayern a szabályozás egyik legnagyobb nyertese, míg a Roman Abramovics fontmillióit eltapsoló Chelsea az egyik legnagyobb vesztese lehet.

De valóban fair-e ez a fair play? És valóban hoz-e gyökeres változásokat?

Az ismert alapelv – vagyis az, hogy a klubok (az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordított összegeken felül) nem költhetnek többet a piaci bevételeiknél, azaz nem lehetnek veszteségesek – elsőre szimpatikusnak tűnhet. Esélyegyenlőség, a deficites egyesületek ne kerüljenek jogosulatlan versenyelőnybe, és így tovább, és így tovább.

No de.

Most akkor a labdarúgás gazdasági alapokon működik vagy sem? Üzletszerűen vezetik a klubokat vagy sem? Akarja az UEFA, hogy ez így legyen vagy sem?

Az üzletszerű működés egyik alapismérve ugyanis éppen az, hogy a tulajdonos kockáztathat, befektethet, vagyis rövid távon akár veszteséget is vállalhat egy hosszabb távú nyereség reményében. Az UEFA-nak, úgy látszik, kőkonzervatív klubtulajok kellenek, akik nem reszkíroznak, nem mernek fejleszteni-fejlődni, akik csak szépen lassan pörgetgetik a mókuskereket.

Félreértés ne essék: az valóban nem fair, ha egy csapat úgy ér el sportsikereket, hogy közben tartozásokat halmoz fel, nem fizeti ki a játékosait vagy a partnereit, de ez közel sem ugyanaz, mint amikor valaki befektetési céllal előre veszteséget kalkulál, és rendezi is a deficitet a saját forrásaiból. Ez utóbbit igenis lehetővé kellene tenni, akár megfelelő biztosítékok (pl. bankgarancia) megkövetelésével – már, ha valóban hisszük, hogy a futball lehet üzlet, és valóban vonzó környezetet akarunk teremteni a piaci befektetőknek. Nekik köszönhetjük ugyanis mindazt, amivé a labdarúgás vált az elmúlt évtizedekben, és ami az UEFA-t is gazdaggá tette. (Ha pedig valakinek nem tetszik mindaz, amivé a labdarúgás vált, azon a pénzügyi fair play sem fog segíteni: a futballgazdasági szellem már kiszabadult a palackból, és nem lehet oda visszagyömöszkölni.)

Ez az anakronisztikus szabályozás azt sem veszi figyelembe, hogy sok klub stratégiájának eleve része, hogy működéséből nem közvetlenül akar nyereséget elérni (vagyis könyv szerint veszteséges lesz), hanem a tulajdonos egyéb vállalkozásain keresztül, amelyek a klubot egyfajta médiaeszközként használva profitálnak annak imázsából. Ilyen szinergiastratégiát alkalmaz például a Phillips tulajdonában lévő PSV, a Bayer által birtokolt Leverkusen, a VTB bank kezében lévő Dinamo Moszkva – és persze Abramovics Chelsea-je is.

De hogy visszakanyarodjunk Magyarországra: ha mondjuk Szima Gábor, Garancsi István vagy Tarsoly Csaba úgy döntene, hogy számára megér néhány százmilliós pluszkiadást (veszteséget) az, hogy pár év múlva csapata a Bajnokok Ligájában milliárdokat keressen, az UEFA fair playe miatt ezt akkor sem tehetné meg.

El lett tehát vágva az előrelépés útja a kisebb klubok számára. A szabályozás bebetonozza az élre a legnagyobb egyesületeket, hiszen tulajdonosi ráfordítással nem lehetne kipótolni a köztük és az üldözők közötti különbséget. (Üldözők alatt természetesen már nem a magyarokat értve, hanem a szűk európai elit után sorakozókat.)

Olyan ez, mintha minden játékos csak annyit edzhetne, amennyit a mestere előír neki, és ezen felül senki nem végezhetne pluszmunkát a saját szabadidejében – az UEFA-ellenőrök minden stadionban lezavarnák a pályáról azokat, akik kint maradnak a tréning után kapura lőni, mondván, ez nem fair azokkal szemben, akik nem maradnak kint, mert nem érnek rá.

Nyilván egy ilyen – kizárólag képzeletbeli – „edzésidős fair play” szabályozás betartatása nem lenne egyszerű, de ne feledjük, hogy a pénzügyi fair playé sem lesz az. Számos spekuláció látott már napvilágot, hogy próbálhatnak majd trükközni a klubok; a magyar futballvezetők akár még leckéket is adhatnának külföldi társaiknak, hiszen a licenceljárás során alaposan kitanulták a „lepapírozás” művészetét. Értelemszerűen mindenkinek az lesz majd a célja, hogy a veszteségbe forduló tulajdonosi hozzájárulás lehető legnagyobb részét „papírozza le”, azaz tüntesse fel valamilyen módon piaci bevételként, például szponzori támogatásként.

Az UEFA ígérete szerint ezt árgus szemekkel figyelik majd, de ha strómant alkalmaznak erre a célra, akkor már nehéz lesz bizonyítani a turpisságot. (Ebben az esetben a stróman egy külsős cég, amely névleg megköti a szponzori szerződést a klubbal, majd más formában visszakapja a tulajdonostól az átutalt összeget, esetleg még pár százalékkal többet is, szolgálatai fejében. A magyar klubok pontosan ilyen módszerrel hozták tető alá eddig az arculatátviteli megállapodásokat játékosaikkal, ugyanis az adószabályok miatt a futballisták nem köthettek megbízási szerződést direktbe az egyesülettel. Külön „marketingcégek” jöttek létre ennek lebonyolítására a magyar sportban, a klubok által fizetett 8-10%-os jutalékból élve.)

Lehetnek tehát jogos fenntartások azzal kapcsolatban, hogy meg tud-e valósulni a gyakorlatban a szabályozás – mindenesetre a fentiek alapján talán nem is nagy baj, ha nem.

„Nézed, hogy mi folyik itt,
Ami befolyik, az rögtön kifolyik…”

Nagy Feró klasszikus sorai jutottak eszembe a legjobban fizetett labdarúgók France Football által összeállított listáját, valamint a profi futballisták átlagát böngészve. A klubok bevételeinek döntő része ugyanis csak „átfolyik” a csapatok pénzügyi rendszerén: a jövedelmek egyből a játékosok zsebében kötnek ki.

Az egyesületek költségvetésének legnagyobb tétele országtól és klubtól függetlenül a futballisták fizetése. Nagyon kivételes az a gárda, amelyik a béreket a teljes büdzsé 50%-a alatt tudja tartani, holott ez lenne az egyenes út a nyereségességhez; akinek ez nem sikerül, annak nagy valószínűség szerint deficittel kell szembenéznie. (Nem ritka az olyan klub sem, amelynek a bevételei még a játékosbéreket sem fedezik, nemhogy az egyéb költségeket.) A biztonság kedvéért szögezzük le újra: ez a magyar és a nyugat-európai futballra egyaránt igaz. Az abszolút összegek igencsak eltérnek persze, de az arányok hasonlóak az egész iparágban – én most mindenesetre a fokozódó nemzetközi helyzettel foglalkozom.

(Egy gyors zárójeles megjegyzés: a jövedelmek konkrét összegeit azért sohase vegyük – szó szerint – készpénznek, mivel nem hivatalos adatokról, hanem mindig csak sajtóinformációkról van szó, amelyek nagyságrendileg általában stimmelnek ugyan, de nem pontosak. Ráadásul a fenti lista tartalmazza a több helyről származó marketingbevételeket is, amelyeket még nehezebb pontosan felderíteni.)

A probléma már a labdarúgás ’90-es évekbeli gazdasági forradalma során látszott, amikor addig elképzelhetetlen összegek áramlottak a futballba, Angliával kezdve a sort. Ha megvizsgáljuk az egyesületek bevételi és kiadási oldalának változásait ebben az időszakban, azt látjuk, hogy a fizetések nagyjából ugyanolyan meredeken nőttek, mint a döntően a tv-jogdíjakból származó bevételek, míg a fennmaradó költségek jóval kisebb tempóban. Amit tehát a csapatok nyertek a réven, azt el is vesztették a vámon.

Ez egyben a legtriviálisabbnak tűnő futballklub-stratégia legfőbb veszélyforrása is. Mert könnyen hihetnénk, hogy ha egy csapat sikeres a pályán, meccseket és trófeákat nyer, akkor ez bevételeket generál, amelyből újra meg lehet majd erősíteni a csapatot, ez újabb sikerekhez vezet, és így tovább, és így tovább. Ennek az ún. sikerkör-stratégiának azonban éppen az a hátulütője, hogy pluszbevételek „átalakulnak” a játékosok pluszjövedelmévé, így a stabilitás elérése érdekében a csapat gyakorlatilag állandóan győzelemre van ítélve, vagyis egy gyengébb periódus akár súlyos következményekkel is járhat.

Tudomásul kell venni, hogy a játékos (és különösen a minőségi játékos) az egész futballbiznisz legfontosabb, pótolhatatlan eleme, legszűkösebb erőforrása. Ebből fakadóan az alkupozíciója mindig jobb a csapatokénál. Erejük számszerűen is kimutatható: ha a csapatok sportbéli eredményessége és más mutatóik közötti számszerű összefüggést keresünk, a legerősebb kapcsolatot a játékosok fizetésével találjuk meg. Vagyis minél jobban fizetett futballistáim vannak, annál sikeresebb lesz a csapat. (Ez nem törvényszerűség persze, de igen erős, 80% feletti a korreláció. És persze ez csak akkor hatásos, ha jobb, vagyis drágább játékosokat hozok, nem akkor, ha ugyanannak a játékoskeretnek megemelem a fizetését, ahogy Hofi Géza mondta: „Tud úszni?” „Nem.” „És ha megfizetem?”)

A fenti összefüggés egyben bizonyíték arra is, hogy a bérek a játékosok közötti minőségi rangsort is meghatározzák: a kereset a futballisták egyetlen objektív összehasonlítási alapja. Vitatkozhatnak a szurkolók szubjektív érvekkel arról, hogy ki a legjobb, de számszerűsített rangsort csakis a jövedelmük alapján tudunk felállítani. Ez magyarázza azt is, miért fontos még a legnagyobb sztároknak is egy-egy szerződés újratárgyalásánál, hogy még pár millióval több kerüljön a számlájukra: nyilván nem maga a pénz kell nekik, hanem az az eurósított/fontosított presztízs és elismerés, amelyet a pénz jelent.

Látszik tehát, hogy a logikusnak tűnő megoldás, a bérköltségek leszorítása cseppet sem egyszerű dolog. Az biztos, hogy egyetlen klub sem tudja ezt partizánként egymaga véghezvinni, hiszen azzal olyan versenyhátrányba kerülne a játékospiacon, amely előbb a sporteredmények, majd végül a bevételek jelentős visszaesésével veszélyeztetne.

Az pedig erősen kérdéses, hogy a klubok között megvalósulhat-e olyan összefogás, amely együttesen töri le a bérek szintjét. Az UEFA pénzügyi fair playe bizonyosan nem alkalmas erre, mert ha még meg is valósul az eltervezett módon, csupán annyi változást hoz, hogy a nem megfelelő bevételekkel rendelkező klubok tulajdonosai nem tudnak majd veszteséget bevállalni a bérversenyben; a bevételi lista csúcsán azonban – ettől – nem lesz semmilyen változás.

Az egyetlen mód a klubok spontán összefogása lenne, de ez egyelőre a legmerészebb illúziók kategóriájába tartozik – inkább mindegyik csapat beáll sorba a bértárgyalásokon, és szívja a fogát fizetésnapokon. Hogy ismét csak Nagy Feró tollából idézzünk:

„Évek óta nem történik semmi,
Csak várom a nagy csodát.
Évek óta nem változik semmi,
M’ért kezdjem én a változást?”

SZABADOS GÁBOR

Néha előfordul, hogy az embernek el kell ismernie: tévedett. Így vagyok én is Cesc Fabregasszal.

Amikor tavaly nyáron a Barcelona visszavásárolta, azt írtam, hogy az Arsenal egykori kapitánya nem fog beférni a katalán csapat kezdőjébe, és leigazolása pusztán marketingcélokat szolgált. Elképzelhető, hogy Fabregas nem rendszeres látogatója a blogomnak (mondjuk webes fordító segítségével katalánul böngészve a bejegyzéseket), de ha mégis, akkor innen üzenem: elnézést, Cesc!

Az azóta eltelt időszakban Fabregas egyértelműen alapember lett a Barcában, olyankor is pályán volt/van az első perctől fogva, amikor a Xavi–Iniesta–Messi trojka mindhárom tagja is. (Sőt, a spanyol válogatottban is stabilizálni látszik a helyét a klubváltás óta.) Utóbbi időben volt ugyan egy kis visszaesés a játékában – ahogy a klubjáéban is –, de a jelen írás alapgondolata ebben a helyzetben talán még hitelesebb is.

Persze mindettől még továbbra is tartom, amit eredetileg írtam: a Fabregas-projekt marketingtöltete megkérdőjelezhetetlen. Ha helyette egy pontosan ugyanilyen képességű fiatal francia viselte volna az Arsenal karszalagját, őérte nemhogy nem fizetett volna ennyit a Barcelona, de egyenesen szóba sem került volna a leigazolása. A transzfer kiindulópontja tehát mindenképpen a marketing volt, de ebben az esetben tudták ötvözni a kellemest a hasznossal, vagyis az üzleti szempontokat a szakmaiakkal.

Számos példa van arra a futball világában, amikor ez az ötvözés sikerült, és persze sok olyan is, amikor nem. A David Beckham-, Cristiano Ronaldo-féle triviális eseteket most hagyjuk, nézzünk inkább pár érdekesebbet, amelyek jól illusztrálják a sikeres és kevésbé sikeres kísérleteket.

A távol-keleti játékosok rendkívül kapósak voltak az előző évtized elején-közepén Nyugat-Európában, mert Japán, Korea és Kína óriási kiaknázatlan piacot jelent(ett) a multinacionális vállalati működést nem sokkal azelőtt elkezdő európai futballklubok számára. Az első fecske e tekintetben Nakata Hidetosi volt a Romában, aki miatt a borsó-sárgák minden mérkőzését élőben adták Japánban.

Az Everton egyenesen csomagban intézte a bevásárlást: két kínai játékosa, Li Tie és Li Vej-feng mellé főszponzor is járt egy kínai mobilcég képében. A Premier League meccsei olyan nagy nézettségnek örvendenek az ázsiai birodalomban, hogy a támogatónak bőven megérte a tranzakció, hiszen a két honfitárssal (marketingértékben) megerősített csapat kiváló reklámhordozóvá vált. Aztán persze amikor Li Tie folyamatos sérülések miatt kikerült a gárdából – Li Vej-feng pedig gyakorlatilag soha be sem került –, hamarosan a szponzoráció is megszűnt.

A liverpooli kékek példája már jelzi a rögtön felmerülő kérdést: meddig számít a marketingérdek és honnantól veszi át a döntés jogát a szakma? A pontos választ Sir Alex Ferguson adta meg, aki kis különbséggel igazolt le egy koreai és egy kínai futballistát is Pak Dzsi Szung és Tung Fang-cso személyében. Előbbi alapember lett, utóbbi viszont csupán pár alkalommal lépett pályára, majd kiadták az útját. (Hogy Pak esetében mennyire egyértelmű volt a pénzügyi szándék, azt maga a játékos is elismerte nemrég a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjújában – és kifogása sem volt ellene.)

A marketingérték tehát nem minden: csak akkor tudja a csapatnál (és a csapatban) tartani a futballistát, ha a megfelelő szakmai értékekkel is társul.

De vissza Barcelonába! A spanyol történelem XV. századát határozta meg a reconquista, az Ibériai-félsziget területeinek visszafoglalása a hódító araboktól. Az újkori katalán reconquista Cesc Fabregas visszaszerzésére irányult (bár tudjuk, hogy az arabok már a futballban is a spájzban vannak…), sikeresen. Természetesen még véletlenül sem akarom Fabregast egy kalap alá venni a fentebb felsorolt ázsiai játékosokkal, főleg nem futballnívó alapján, de a közös vonások jól megállapíthatóak.

A nem elhanyagolható sportszakmai szempontokon túl a barcelonai ügylet PR-üzenete egyértelmű mind befelé, mind kifelé: egyrészt aki a Barcában nőtt fel, az barcás is marad: a több játéklehetőség vagy más ok miatt távozó egykori La Masia-tagoknak is van visszaút, a család hazavárja őket a klubszlogen szellemében. Másrészt a katalán együttes ezzel is demonstrálta, hogy annyira jó a saját neveltjeire épülő csapata, hogy ha stratégiai erősítést akar, akkor azt is a saját holdudvarárából, korábbi játékosai köréből tudja megtenni, mert csak ők elég jók hozzá.

Mindez nagyon sok cél így együtt, és normál esetben ez nehezen lenne összeegyeztethető azzal, hogy a transzfernek a két klub gazdasági lehetőségeit és érdekeit is tükröznie kell – tudjuk azonban, hogy a Barcelona deklaráltan nem profitorientált, így (akárcsak a Real Madrid) könnyebben megengedhet magának egy marketing ízű igazolást. Hát még ha a végén a kellemes egyben hasznosnak is bizonyul.

Jó lenne most persze csakis a válogatott aktuális mérkőzésével foglalkozni, de a szurkolók nagy részét valószínűleg minden bulvárfelhajtás nélkül is legalább annyira érdekli, hogy ki lesz a következő őrizetes a bundaügyben, mint az, hogy ki lesz a következő gólszerző a nemzeti együttesben.

Eddig is megdöbbentő volt, amit a csalássorozat felgöngyölítése során látott, tapasztalt az ember, de a „REAC-hadművelet” minden eddigi képzeletet felülmúlt.

Végignézve a rákospalotaiak 2007–2008-as bajnoki meccseit, az embernek tátva marad a szája: elképesztő, sokgólos eredmények egymás után, a kezdőcsapat több mint fele ma már rendőrségi eljárás alatt – a gyanút csak erősíti, hogy abban a szezonban a Sopron megszűnése és a Tatabánya ellehetetlenülése miatt nem volt kieső az NB I-ből, így a nevezett mérkőzéseknek gyakorlatilag nem volt tétje, a játékosoknak pedig vesztenivalójuk…

(Zárójelben: ez az MLSZ licencadó testületének felelősségét is felveti, hiszen hogyan kaphatott két olyan együttes is rajtengedélyt a bajnokság előtt, amelyikről már fél távnál kiderült, hogy nem tudja folytatni az élvonalban? Ez persze nem büntetőjogi, csupán szakmai felelősség – jól példázza, hogy mennyi minden ágyazhat meg a visszaéléseknek, és mennyire fontos, hogy a labdarúgás minden területén rend legyen.)

A szövetség új előírása mindenesetre holnaptól azonnal ki is zárja a gyanúsítottakat a további sporttevékenységtől, ami sokaknak túlzásnak tűnik: az ártatlanság vélelmét emlegetik, mondván, elhamarkodottan lehetetlenítenek el játékosokat és edzőket, és ezzel tönkre tesznek karriereket és egzisztenciákat.

Márpedig a jelen helyzetben egyetlen járható út van: a zéró tolerancia.

A mindenkori MLSZ-vezetőségek sok döntésével lehet vitatkozni, akik rendszeresen olvassák blogomat, tudják, hogy ezt többször megtettem (lásd még a fenti zárójeles megjegyzést), de a mostani határozatot csakis támogatni tudom, és ebben a tegnap történtek még jobban megerősítettek.

A különböző büntetőjogrendszerek örök dilemmája, hogy mi a fontosabb: a bűnösök megbüntetése vagy az ártatlanok megvédelmezése. Bűnös és ártatlan között a pontos határt szinte lehetetlen élesen meghúzni (azaz mindig lesznek tévedések, amikor valakit nem a határ megfelelő oldalára helyeznek), ezért a fő kérdés így fogalmazódik meg: inkább ússza meg egy kevés bűnös is, de ne bűnhődjön egyetlen ártatlan sem, vagy inkább bűnhődjön egy kevés ártatlan is, de ne ússza meg egyetlen bűnös sem?

Jól látszik, hogy az első eset alapelve az ártatlanság vélelme, a másodiké pedig a zéró tolerancia.

Az általános büntetőjogban, amelyben a kabátlopástól a szervezett bűnözésig minden előfordul, inkább az előzővel találkozunk – az állam érthető módon védeni igyekszik polgárai biztonságát, és nem kitenni megalapozatlan eljárásnak.

A sport fegyelmi eljárása (amely teljesen független a rendőrségi-bírósági intézkedésektől) viszont teljesen más. Ha egy jelenséget fel akarunk számolni, gyökerestől kell kitépni minden kinövését, márpedig – hogy tovább növeljem a képzavart –, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ha tiszta sportot akarunk, ki kell zárni mindent és mindenkit, ami és aki ezt veszélyezteti, márpedig ez csakis zéró toleranciával valósítható meg.

A sportszervezetek már korábban is megmutatták, hogy a sportot fenyegető pestisek ellen a lehető legkeményebb kézzel és a zéró tolerancia elvével lépnek fel: a dopping elleni harc a legjobb példája ennek, ahol szintén finomkodás nélkül tiltanak el versenyzőket, valamint szabályozzák az életüket néha percről percre. (Tudom, lehet arról vitatkozni, hogy tiszta-e most ettől a sport, vagy még mindig sokan élnek tiltott szerekkel, de ez nem a jogi álláspont kérdése, hanem a gyakorlati végrehajtásé és az orvostudományé.)

Mindez persze számos esetben túlzottnak tűnő ítéletekhez vezethet, akár az olimpiákról való örökös eltiltás, akár csak eljárási szabályok megsértése esetén (amint azt több magyar sportoló esetében is tapasztaltuk), de egyszerűen nincs más megoldás, mint a teljes vasszigor. Akit meg a személyiségi jogai zavarnak az állandó készenlét vagy a doppingellenőrök váratlan felbukkanása miatt, annak nem kötelező élsportolónak lennie és a hírnévért, dicsőségért harcolnia – a gyárban a futószalag mögött nem szokott razziázni a WADA.

Lehetne még számos példát hozni (elég csak az angol labdarúgó-szövetség rasszizmus elleni hadjáratára és Luis Suárez ebből fakadó nyolcmeccses eltiltására gondolni), de a lényeg ugyanaz: a sport máshogy működik, mint a normál igazságszolgáltatás.

A bundaügyre visszatérve: ez a fertőzés kétségtelenül sokkal veszedelmesebb a sportra nézve bármelyik korábbinál (még a doppingnál is, ahogy azt Jacques Rogge is elismerte), nem csoda hát, ha itt nem lehet lazítani az elveken.

Magyar viszonylatban ráadásul olyan problémáról van szó, amely akár teljesen lerombolhatja az amúgy sem túl szilárd lábakon álló hazai futball piacát és gazdasági hátterét, így a feladat nemcsak a sport tisztaságának megőrzése, hanem az egész iparág védelme.

Nincs fegyver, amelynek bevetése ebben a harcban túlzott lenne.

Távol álljon tőlem, hogy örüljek egy patinás klub kínjainak, de egyvalami miatt kétségtelenül hasznos a skót Rangers FC csődkálváriája: akik a Zalaegerszeg haláltusájára azt gondolták, hogy ilyesmi is csak a magyar futballban fordulhat elő, Nyugat-Európában (és különösen a topcsapatoknál) viszont soha, azok most gyorsan megkapták a választ.

Az alapképlet ugyanis mindenhol ugyanaz: bevételek – kiadások = eredmény. Ha az utóbbi negatív és a tulajdonos nem tudja a saját pénzéből fedezni a hiányt, akkor baj van. Eddig ez triviális persze, de a történet lényege éppen az, hogy a futballklubok túlnyomó többségére országtól és a sportág helyi minőségétől függetlenül mindenhol jellemző, hogy többet költenek a bevételeiknél, azaz veszteségesek.

A miértre nagyon egyszerű a válasz: egy labdarúgóklub legfőbb költségtétele az iparág legszűkösebb és legfontosabb erőforrásának, a játékosoknak a fenntartása, azaz bérezése. Ez pedig olyan versenybe hajszolja a csapatokat, amelyből nincs kiút, a megtermelt bevételek gyakorlatilag „átfolynak” a klubokon a játékosok zsebébe. Emiatt iparági szinten képtelenség azt elérni, hogy a csapatok többségének rendszeresen több maradjon a kasszájában szezon végére, mint amennyivel indult.

Ezt a problémát az UEFA pénzügyi fair playe sem fogja egy csapásra megoldani, és bár csodaszernek időről időre bedobják a sajtóban az amerikai ligákban használt fizetési sapkát, annak bevezetése szinte kivitelezhetetlen: ami az USA-ban egy rendkívül szabályozott bajnokságban azonos gazdasági környezetben (azonos adószabályok, azonos valuta stb.) dolgozó franchise-oknál működik, az a sokszínű európai labdarúgásban (minden országban más előírások, más piaci háttér stb.) nem fog.

A bevételekre visszatérve, az tehát, hogy egy nálunk fejlettebb futballpiac lényegesen nagyobb jövedelmet tud kínálni a külföldi csapatoknak, nem jelenti feltétlenül azt is, hogy ott a tulajdonosok végeredményben jobban járnak, mivel a kiadási oldal ugyanúgy magasabb – gazdasági szempontból ugyanazokat a jelenségeket látjuk mindenhol, csak persze a konkrét összegek dimenziói mások. Ez a dimenzióbeli különbség felel nagy részben a sportszakmai különbségekért is, hiszen nyilván a nagyobb kiadási oldal jobb játékosokat, jobb infrastrukturális körülményeket stb. jelent, ami aztán a pályán gólokban realizálódik – de ettől még a nyugat-európai futball nem válik nyereségessé a magyarral szemben.

(Éppen ezért a Deloitte könyvvizsgáló cég amúgy kiváló elemzései a legnagyobb bevétellel rendelkező egyesületek listájáról kicsit csalókák, hiszen azt nem vizsgálják, hogy a megtermelt összegekkel a klub hogyan gazdálkodik, nyereséges-e a működése. Ellenkező esetben a Manchester Unitedet sohasem előzhetné meg sem a Real Madrid, sem más.)

Lehet azon morfondírozni, hogy jó-e, ha a pénz ennyi mindent meghatároz a világ futballjában, hogy nagy múlttal és szurkolói bázissal rendelkező csapatokat tüntethet el akár a süllyesztőben, de onnantól, hogy a labdarúgás a gazdasági fejlődés ösvényére lépett, már nem volt visszaút: ha a klubok gazdasági szereplővé válnak, akkor a csőd és a megszűnés is része a sportág körforgásának. Ha ez nem lenne, akkor nem lenne sem Bajnokok Ligája, sem csillogó stadionok, sem sok minden más – sokan szívesen tennének persze egy időutazást az évtizedekkel ezelőtti állapotokba, de ez a hajó már elment.

Hogy a konkrét esetekről is szó essen, természetesen a hasonlóságok mellett nagyon sok eltérés is van a Rangers és a Zalaegerszeg sztorija között, az adóhatósági bírság például valódi unikum a skótok esetében, de az is ugyanarra az alapproblémára vezethető vissza: a játékosok kezelhetetlen béreit akarták „okosan” megoldani, aminek adócsalás lett a vége. (Hmmm, így leírva ez már nem is tűnik annyira eltérőnek a magyar viszonyoktól… csak nálunk az adóhatóság valamiért sohasem büntette meg a klubokat a kettős szerződések miatt.)

Nem hinném, hogy a Celtic és a Haladás szurkolói most különösebben örvendeznének a nagy riválisok agóniáin, mindenesetre skót zöld-fehéreket a címerükben lévő négylevelű lóheréhez méltóan támogatja Fortuna ebben a szezonban: előbb az Európa-ligában indulhattak a svájci Sion kizárásának köszönhetően, most pedig a hazai bajnoki cím hullik további izzadság nélkül az ölükbe a Rangers pontlevonása miatt.

Az öröm (vagy az esetleges káröröm) azonban már csak azért sem lehet őszinte, mert ez a gazdasági összeomlás olyan a kluboknak, mint egy súlyos sérülés a futballisták számára: bármikor bárkivel megtörténhet, és a kitartáson és a sok munkán kívül egy adag szerencsére is szükség van ahhoz, hogy utána legyen még visszaút a labdarúgás vérkeringésébe.

Mintha csak hiba lenne a mátrixban, ugyanazt a képet látjuk évről évre: Lionel Messi fekete öltönyben átveszi az Aranylabdát (legfeljebb a nyakkendő dizájnja változik).

Hiába tűnhetett az idén egyértelműnek a döntés, sokakat továbbra is zavar az új szavazási rend, és az ezzel járó feltételezett eltérések – mivel ebben az évben a végeredményen ez nem sokat befolyásolt, vélhetően még mindig a 2010-es eredmény miatt háborognak. Nemrég írtam már erről, most azért térek vissza, mert akkor a hozzászólóktól és azóta más fórumokon nagyon sok véleményt olvastam a témáról.

A probléma az lenne, hogy amíg a France Football szervezésében csak újságírók szavaztak, addig a FIFA égisze alatt már a nemzeti válogatottak szövetségi kapitányai és csapatkapitányai is leadják voksukat, akik eddig a különálló FIFA-díj esetében tették.

Tehát ha jól értem, az újságírók sokkal jobban értenek a labdarúgáshoz, mint a játékosok és az edzők.

Érdekes gondolat, főleg a szurkolóktól, de sok sajtóterméket olvasva az lehet az ember érzése, hogy maguk az újságírók is így vélekednek. Mi azért mégis csak adjuk meg az esélyt a futballt hivatásszerűen űzőknek is.

Hogy konkrét példát nézzünk: 2010-ben a magyar válogatott csapatkapitánya, Gera Zoltán Messire szavazott első helyen, ami a szurkolók szerint színtiszta baromság, az idei évben pedig az első háromba sem jelölte a most már toronyesélyes argentint.

Vagyis akik szerint rossz a lebonyolítás, és Messi tavaly nem érdemelte meg, az idén viszont igen, azok a következő állítások egyikével értenek egyet (vagy akár többel is):

1. Gera Zoltán nem ért a futballhoz.
2. Gera Zoltán annyira nem követi nyomon a nemzetközi labdarúgást, hogy fogalma sincs (vagy nem érdekli), miről szoktak dönteni az Aranylabda-szavazáson.
3. Gera Zoltán annyira hülye, hogy nem érti, mi a különbség a „világ legjobbja” és az „év legjobbja” címek között.

Aki szerint a FIFA bevonásával szakmailag romlott a szavazás színvonala, az kérem, a hozzászólások között jelezze, a három közül melyik opciót tartja igaznak.

Komolyabbra fordítva, azzal a váddal sem igen tudok mit kezdeni, hogy a legkisebb nemzetek szövetségi kapitányai és csapatkapitányai vinnék le a szintet. Az egy dolog, hogy ez egyfajta szalonrasszizmus, és főleg nem nekünk, magyaroknak kellene lenéznünk a kicsiket, de gondoljunk ilyenkor csak arra, hogy még a 206 válogatottat felvonultató FIFA-világranglista 173. helyén tanyázó Maldív-szigeteknek is a magyar NB I-ben (és a magyar médiában) edződött szövetségi kapitánya van… És még ha ide is vesszük a helyenként valóban hajmeresztő szavazatokat produkáló szakembereket (az újságírók között amúgy nem lehetnek ilyenek?), a végeredmény mindig kiegyenesedik.

Tessék csak megnézni a FIFA Év játékosa-díj nyerteseit: az összevonás előtt rendszeresen hasonló volt a végeredmény, mint a France Football Aranylabdáján, az utolsó öt évben (2005 és 2009 között) például mindig ugyanaz diadalmaskodott, mint az újságíróknál, tehát annyira azért a kapitányok sem fogalmatlanok… (Sőt, ha az eltéréseket nézzük, az is szólhat a FIFA mellett: 1996 például inkább volt Ronaldo éve, mint a német Eb-győzelem miatt díjazott Matthias Sammeré.)

De persze lehet ezt tologatni jobbra-balra, a vége úgyis mindig ugyanaz: egy szubjektív díjról van szó, amelyről a szavazók szubjektíven döntenek, és pont.

Egyszer ifjú koromban az Egyesült Államokban részt vettem egy családi chiliversenyen: összejött vagy tíz-tizenöt család, minden háziasszony megfőzte a maga chilijét (akár többet is), a többieknek pedig végig kellett kóstolniuk az összeset, és két kategóriában szavazni: melyik volt a legjobb, illetve melyik volt a legerősebb. Becsülettel végigettem, a szám majd’ kiégett, le is adtam voksaimat, de végül teljesen más végeredmény született, mint amilyet én reálisnak gondoltam volna.

De gustibus non est disputandum – az ízlésen nem lehet vitatkozni.

Hátrányban lennének a magyar labdarúgóedzők idehaza a külföldiekkel szemben? És ha igen, vajon ki tehet erről?

Amikor egy hazai kispadra külföldi tréner neve merül fel, gyakori ellenérv a szakmától, hogy „itthon is vannak kiváló edzők”. Lehetőségek és infrastruktúra terén minden szakember szívesen példálózik a legnagyobb bajnokságokkal, vessünk hát egyetlen pillantást ezen a téren is az angliai példára: ha a futball tanítómestereinek nem derogál külföldieket ültetni a legnagyobb klubok és a válogatott kispadjára is, akkor talán nekünk sem kellene finnyásnak lennünk.

Milyen eredményeket értek el az elmúlt években a magyar edzők? (Nyilván csak a nemzetközi sikereket érdemes nézni, hiszen az NB I-et és a Magyar Kupát akkor is megnyeri valaki, ha a 16 élvonalbeli együttes irányítását jómagam és jelen írás első 15 kommentelője végzi – az itthoni eredmény csak relatív lehet.) Tehát 0 szakember jutott ki a magyar válogatottal világbajnokságra vagy Európa-bajnokságra, és 3 szakember jutott el klubcsapatával a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga (UEFA-kupa) csoportkörébe. Ebből a háromból egy, László Csaba szívében magyar, de nem a magyar labdarúgásban nőtt fel, csupán pár évet töltött el benne.

Igaz persze, hogy külföldiek még ennyi nemzetközi sikert sem értek el magyar csapatokkal, de hát ez egyszerűen a nagy számok törvénye: bár sokkal több nem magyar futballedző van a világon, mint magyar, utóbbiak közül idehaza már szinte mindenki próbálkozhatott, a külföldieknek pedig még csak egy mérhetetlenül kicsi százaléka. Ez így persze kissé gyerekes statisztikának tűnik, de az egyértelmű, hogy az „eddig is voltak külföldi edzők, ők sem mentek semmire” érv nem állja meg a helyét, hiszen a korábbi próbálkozások (a hazai trénerek alkalmazásával ellentétben) még véletlenül sem tekinthetők reprezentatív mintának – egyáltalán nem ésszerűtlen, ha egy magyar klub tulajdonosa idegenből jött szakemberrel próbálja meg felrázni csapatát.

Természetesen igaz, hogy a körülmények sok mindent, így a szakmai munkát is meghatározzák a magyar futballban. Nyilvánvalóan José Mourinho sem vezetné azonnal diadalmenetben a BL-be egyik hazai együttest sem, míg a Real Madriddal vélhetően a magyar szakemberek többsége is ki tudná harcolni ugyanezt, mármint a Bajnokok Ligája főtáblájára jutást.

Ezzel azonban azért nem ildomos takarózni, mert a magyar trénerek nem önhibájukon kívül nem próbálhatták még ki magukat jobb körülmények között, azaz nívósabb bajnokságokban – egyszerűen nem kellettek, nem kellenek, ami már önmagában is sokat elmond. Amíg játékosaink, illetve (hogy el ne felejtsük) játékvezetőink és egyéb sportvezetőink is fel-felbukkannak hivatalos minőségben a topcsapatok mérkőzésein is, addig edzőinknek ez csak nézőként adatik meg. Az utóbbi időkben a már korábban említett, nem a magyar futballközegben szocializálódott László Csaba volt az egyetlen, aki komoly bajnokságban kapott szerepet, előtte pedig a nemrég elhunyt Bicskei Bertalan volt az utolsó mohikán. Rajtuk kívül – sehol senki.

De egyébként meg külföldön sincs mindenhol kolbászból a kerítés – még ha az általános infrastruktúra valóban jobb is, a csapatépítés nehézségei az adott klub szintjéhez képest mindenhol hasonlóak, mint idehaza. Az például, ha a tulajdonos anyagi okokból nem tudja vagy nem akarja mindenáron egyben tartani az edző által kialakított együttest, és esetleg értékesíti a legjobbak futballistákból egyet vagy többet, egyáltalán nem magyar „betegség”. Nem vagyok táltos, de két kezemen meg tudom számolni azokat a futballklubokat a világon, amelyek képesek bármelyik játékosukat megtartani bármilyen potenciális érdeklődővel szemben – és egy kezemen azokat, amelyek bárkit meg tudnak szerezni, akit csak az edző szeretne (de itt még marad is szabad ujjam). Ez tehát egy olyan probléma, amellyel a világ bármely pontján élő és dolgozó labdarúgóedzőnek szembe kell néznie.

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a magyar edzők tehetnek mindenről – a magyar futball problémáiért a teljes közeg felelős, vezetőstül, edzőstül, játékosostul és így tovább, és még nyilván a közegen kívül is találunk bőven olyan gondot, amelyről a futball maga nem is tehet. A saját felelőssége alól azonban senkinek sem szabad kibújnia másra mutogatva, hanem mindenkinek a saját területére koncentrálva, a többiekkel együttműködve kell törekednie a kiút megtalálására.

Ha ez a jelenlegi politikai-gazdasági támogatottsággal sem sikerül, akkor soha.

SZABADOS GÁBOR

Háromra szűkült az idei Aranylabda-esélyesek köre, és – láss csodát – mindhárom esélyes ott lesz a szombati el clásicón. Bár Cristianót és Xavit nehéz „esélyesnek” említeni; nem is arról akarok írni, hogy Lionel Messi miért toronymagas esélyes az idén, hanem hogy miért nyerhetett tavaly.

Egy évvel ezelőtt sokan már akkor a (FIFA által bekebelezett) díj elhiteltelenedéséről beszéltek, amikor a Bajnokok Ligája-győztes és világbajnoki ezüstérmes Wesley Sneijder kimaradt az első háromból, és ez a „hiba” csak akkor lett volna megbocsátható a szurkolók szemében, ha a dobogóra került három barcelonaiból a vb-győztes Xavié vagy Iniestáé lett volna a kitüntetés. Nem így történt, de nálam ettől nem hiteltelenebb lett az Aranylabda, hanem éppen hogy hitelesebb. (Trolloknak figyelem: nem a FIFA vagy Sepp Blatter, hanem a díj hiteléről van szó.)

A labdarúgás csapatsport, vagyis a teljesítmény csak csapatszinten mérhető objektív módon, egyéni szinten már bajosan. Ennek megfelelően – mint az év legjobb futballistájának járó egyéni díj – az Aranylabda sem lehet objektív mérés tárgya: ez nem Aranycipő, és nem is mondjuk Zamora-díj. Ha mégis az adott évben elért eredmények alapján akarjuk értékelni a játékosokat, akkor állítsunk fel egy pontrendszert, amely beskálázza a futballisták által év közben elért sikereket: a BL-győzelemért ennyi pont jár, a vb-aranyért annyi, a bajnoki és gólkirályi címekért országtól függően amannyi vagy emennyi, és így tovább. Ebben a szisztémában nem történhetnének meg a tavalyihoz hasonló gikszerek, Sneijderé lehetett volna az Aranylabda, és mindenki happy.

Nem véletlen, hogy nem így csinálják. Az Aranylabda kérdése ugyanis az: ki játszott a legjobban ebben az évben, ki teljesített a legjobban egyénileg, kinek a játékát élveztük a legjobban. Aki szerint erre a kérdésre Messi nem az egyik legjobb lehetséges válasz volt 2010-ben, az más meccseket nézett, mint én. Az argentin kiváló formában futballozta végig a tavalyi évet (is), nekem személy szerint sokkal több maradandó pillanatot okozott, mint akár Sneijder, akár bárki más. Kissé sarkítva azt is mondhatjuk, hogy csak öt gyenge meccse volt az egész esztendőben – éppen Dél-Afrikában. De ha a világbajnokság legjobb játékosának járó díjat megkaphatja a csapatával negyedik helyen végzett Diego Forlán (cseppet sem érdemtelenül), miért ne lehetne az egész év legjobbja a világ elismerten legjobb játékosa?! Így tehát, hogy valóban a szubjektíven legjobbnak ítélt játékost díjazzák, sokkal nagyobb értéke van a kitüntetésnek, mintha az objektíven legjobb csapateredményeket elérő labdarúgó lenne a kiválasztott.

Szükség is van erre, mert a labdarúgás a legkevésbé egzakt sportok egyike, más sportágakban például nemigen nyilatkozgathat olyat a vesztes fél, hogy „mi voltunk a jobbak, de mégis az ellenfél nyert” (mintha Cseh Laci azt mondaná, hogy „jobban úsztam Phelpsnél, de ő előbb ért be a célba”). Így a futballban a szubjektív értékelés szerepe rendkívül fontos, ezzel lehet kiemelni egyéniségeket, ezzel lehet sikeressé tenni olyan játékosokat is, akik a maguk területén hatalmasat alkotnak, de a csapateredményekben – tőlük akár független okok miatt – ez nem tükröződik.

Nem mintha éppen Messinek lett volna tavaly feltétlenül szüksége ilyen „segítségre”, de az ő példája jól mutatja, hogy ezeknek a díjaknak mi a feladata. A másik véglet elrettentő példája a 2004-es Európa-bajnokság volt, ahol az ítészek nem tudtak kit kiemelni a torna legjobbjaként, megválasztották hát a győztes görög válogatott csapatkapitányát, Theodorosz Zagorakiszt – akinek nyilván nagy szerepe volt a győzelemben, de hogy kevés szurkoló tudná felidézni a nevét az Eb sztárjaként, az egészen biztos.

Az Aranylabdára visszatérve, az idén már bármelyik értékrendszert is nézzük, mindenképpen Messinek áll a zászló, hiszen a játéka mellé most eredmények is kapcsolódtak, várhatóan ő lesz tehát Michel Platini után az első – vagyis francia háttértámogatás nélkül az egyetlen –, aki zsinórban háromszor nyeri el a díjat. (Érdekes kérdés egyébként, hogy mi a nagyobb bravúr: három egymást követő évben a legjobbnak lenni, vagy öt év kihagyással újra diadalmaskodni, mint tette azt Ronaldo – az igazi –, két súlyos sérülés után.)

Elvben előfordulhat persze, hogy a szavazók kompenzálni akarják a tavalyi esetet és most Xavit emelik trónra, de ez még annyira sem valószínű, mint hogy Cristiano beelőzze Messit – ez utóbbira talán akkor lett volna esély, ha az el clásicót nem decemberben, a szavazatok leadása után rendezik, és persze a portugál és csapata ott felülmúlja Messi Barcelonáját.

Ez utóbbi persze még szombaton könnyen megtörténhet, de azt már nem nagyon befolyásolja, hogy ki a világ idei legjobbja.

SZABADOS GÁBOR

Elnézést, ha valaki éppen uzsonna közben olvasta el a címet, és felfordult tőle a gyomra – ugyanezt érezheti az ember akkor is, amikor a bundaügy egyre több részletére derül fény.

De nézzük a dolgot pozitívan: ez már a tisztulás jele.

Ha egy sebből elkezd folyni a genny, az a gyógyulás jele, egyfajta méregtelenítés, hiszen a szervezet így löki ki magából a káros anyagokat.

Ugyanezt látjuk most a magyar labdarúgás esetében is: egy korábban keletkezett seb tisztulását, ahol elkezdtek kilökődni a káros elemek. Az persze semmiképpen nem pozitív, hogy ilyen csalássorozatok megtörténhettek a hazai futballban; ez mindenképpen rossz fényt vet nemcsak az elkövetőkre, hanem sajnos a teljes közegre is. Az azonban mindenképpen pozitív, hogy az eddigi sugdolózások helyett, amikor a szurkolók és a labdarúgásban dolgozók egymás között emlegették, hogy mely mérkőzések manipuláltak, mely csapatok és játékosok tippmixelnek akár kollektíven, akár külön-külön, most már végre azok is foglalkoznak az üggyel, akikre elsősorban tartozik: a rendőrségi nyomozók.

Sokáig úgy tűnt, hogy a magyar hatóságok csak lassan mozdulnak rá a témára (Bochumból már rég jöttek a különböző hírek, amikor itthon még nem történt semmi), de végre rámozdultak, és pörög a gépezet. Ami eddig belülről feszítette a magyar labdarúgást, az most a felszínre tör, és ahogy a mesebeli Shrek mondta egy böfögés után: jobb kint, mint bent!

(A „jobb kint, mint bent” persze az őrizetbe vette labdarúgók, edzők, játékvezetők jelmondata is lehetne, nem véletlen, hogy az általuk tett vallomásokkal egyre nagyobb lépésekben haladnak a nyomozók.)

Most még tehát botránygócnak tűnik a magyar futball a letartóztatások és őrizetbe vételek fényében, de ezen az úton muszáj végigmenni, ha a végén el akarunk jutni oda, hogy labdarúgásunk megtisztul, és hitelessé válik a szurkolók, a közvélemény és nem utolsósorban az üzleti szféra szemében.

Ennek elérés már csak azért is nagy dolog lenne, mert tudnunk kell: ez a bundabotrány nem a magyar labdarúgás specialitása. A labdarúgáson belül nem magyar specialitás, Magyarországon belül pedig nem a labdarúgás specialitása.

Egy nemzetközi bűnszövetkezet tevékenysége a fő mozgatórugó ebben a történetben, amely Európában elsősorban a perifériákat célozza, vagyis a futballszempontból a kevésbé fejlett országokat – Magyarország nyilvánvaló terepe tehát a maffiának.

Azt pedig nem állíthatnák, hogy a magyar társadalom mereven elutasítja a korrupciót; a különböző közéleti hírek helyett vessünk csak egy pillantást a Transparency International legfrissebb, tegnap publikált felmérésére, amely a közszférában uralkodó korrupciótisztasági indexek alapján Magyarországot az 54. helyre sorolja a világban. A volt szocialista országok között még nem is állunk rosszul, csak páran előznek meg, de a nyugat-európaiaktól jelentősen le vagyunk maradva (egyedül Olaszországnál vagyunk jobbak, de ez nem nagy kihívás). Nem véletlen, hogy az élen álló skandináv országok futballistái nem érintettek a botrányban – Finnországban ugyan volt számos eset, de rendszerint légiósok, és nem helyi játékosok részéről.

Ha ehhez hozzávesszük a magyar gazdaság, egészségügy, kultúra és a teljes hazai közélet helyzetét, kissé sarkosan úgy is fogalmazhatunk: minden országnak olyan a futballja, amilyet megérdemel.

Nem azt állítom persze, hogy csak és kizárólag a külföldről érkező métely fertőzte meg a magyar társadalom problémái miatt védekezni képtelen hazai labdarúgást (bár ez sem áll messze a valóságtól) – a magyar futballnak is komoly felelőssége van a történtekben.

Visszamehetünk most akár a hatvanas-hetvenes évek legendássá nemesült megegyezéses mérkőzéseihez, de ha össze akarjuk azokat hasonlítani a mostani botránnyal, azt mondhatnánk, hogy amíg a régiek elszívtak egy-egy marihuánás cigarettát a házibulikon, addig a maiak heroinnal kereskednek nagy tételben.

Egy biztos: a magyar labdarúgásnak az egész ügyben a lehetőséget kell meglátnia. A lehetőséget arra, hogy megtisztuljon, kiálljon (szó szerint) ország-világ elé, nyilvánosan mossa le magáról a mocskot, és akkor elnyerheti a közvélemény bűnbocsánatát. Itt a lehetőség, hogy a futball ne a társadalmi problémák béklyójában vergődjön, hanem példát mutasson, értéket és iránymutatást adjon a magyar lakosságnak, bebizonyítva, hogy érdemes a bizalomra, a példaképpé válásra.

Nincs más út.

(Amikor ez a bejegyzés eredetileg megszületett, még csak sejteni lehetett, ami szerdán meg is történt: egy ciprusi csapat továbbjutott a Bajnokok Ligájában.

Nem is akárhogy, eddig veretlen az APOEL, pedig mindenkivel játszott már idegenben, és az utolsó fordulóra az elvben legkönnyebb meccse maradt, otthon a már kiesett csoportutolsó ellen – vagyis az első hely is simán meglehet, és így szerencsés sorsolással akár tavasszal sem esélytelenek.)

Lehet mondani persze, hogy ez az elitliga leggyengébb négyese (az APOEL mellett a Zenit, a Porto és Sahtar tagja a kvartettnek), de mégiscsak az elmúlt négy év három Európa-liga-győztese a szigetországiak ellenfele. Ráadásul ez már rövid időn belül a harmadik ciprusi BL-szereplés, és az előző két alkalommal is sikerrel vitézkedtek, gyűjtötte a pontokat tavalyelőtt az APOEL és előtte évben az Anorthoszisz is. (És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az idén az El-csoportkörben is ott van az AEK Larnaka.)

Vonjuk hát le a magyar futball számára is hasznos következtetéseket a ciprusi „csodából".

Ami egyértelmű: a ciprusiak szinte kizárólag légiósokra építve érték, érik el mindezt. Ezek azonban egyáltalán nem elérhetetlen és megfizethetetlen klasszisok, hanem olyan futballisták, akik – ahogy a mosóporok és egyéb háztartási termékek reklámjai is hirdetik – minőségi teljesítményt nyújtanak kedvező áron. Sokuk eleve ingyen kerül a klubokhoz, és a jövedelmükben sincs akkor különbség a magyarországi társaikhoz képest, amekkora az elmúlt évek UEFA-klubrangsorában kialakult a két ország ponttermése között.

Tegyük hozzá, hogy a futballisták döntését megkönnyítheti az a pozitív miliő, amely Cipruson a labdarúgást körülveszi, és amelyről minden ott megfordult magyar játékos áradozva beszél. Részben ez lehet az oka annak is, hogy a szigetországról viszonylag ritkán igazolnak tovább magasabban jegyzett bajnokságokba a légiósok – egyrészt ők is szívesen maradnak, másrészt a futballt övező rajongás megteremti a gazdasági alapot arra, hogy a klubok számára akkor is jövedelmező lehessen a leigazolásuk, ha később nem tudják vagy nem akarják mindenáron haszonnal továbbadni őket.

Az természetesen igaz, hogy az APOEL költségvetése magasabb a magyar csapatokénál: mintegy 10 millió euróból gazdálkodnak, ami ötszöröse egy magyar középcsapatnak, de már csupán két-háromszorosa a hazai elitnek. Ez még mindig nem elhanyagolható különbség persze, de a ciprusiak eredmény/költés aránya összehasonlíthatatlanul jobb. A mieink védelmében jegyezzük meg, hogy nagyjából éppen ezen a határon, tehát valamivel 10 millió euró alatt van az a szakadék, amely elválasztja egymástól a Bajnokok Ligájában megragadni képes klubokat az oda be sem jutóktól vagy csak átutazó epizódszerepet játszóktól.

Ennél kevesebb pénzből egyszerűen képtelenség eredményt produkálni ebben a sorozatban, viszont ez még olyan, amelynek befektetését fel lehet vállalni egy-két évre előre, hiszen – a Debrecen BL-szereplése az ékes példa rá – ennyi még egy 0 pontos részvételből is visszajöhet, hát még egy olyanból, amilyet éppen az APOEL-től látunk az idén.

A kérdés tehát az, hogy ha befektetünk, mibe fektessünk: kész futballistákba, utánpótlásba vagy infrastruktúrába?

A legnagyobb hiba valószínűleg éppen az, ha vagylagosan tesszük fel ezt a kérdést.

A három ugyanis nem működik egymás nélkül.

A ciprusi példa is igazolja ezt – igaz ugyan, hogy ott az utánpótlásképzés „lyukas", de az infrastruktúrát nyugodt szívvel megirigyelhetik szerte Európában. Nem véletlen, hogy a téli időszakban annyian járnak a szigetre edzőtáborozni, részben erre az iparágra és épültek ki a stadionok és edzőközpontok; Ciprus kedvező klímája ebben az értelemben az egész futball fejlődésének az egyik fő katalizátora, hiszen ennek köszönhetően valósulhattak meg az első beruházások, amelyek alapot adtak a játékosállomány fejlesztéséhez is.

A modell tehát annyiban nehezebben követhető idehaza, hogy nálunk az infrastruktúrát úgy kell fejleszteni, hogy nincs egy olyan külső bevételi forrás, amely gyorsan megtérülővé tenné a beruházásokat, ezáltal a létesítményberuházások többi ponttól (minőségi légiósok és/vagy utánpótlás) vonják el a forrásokat.

Azonban ha minden a kormányzat szándékai szerint alakul, akkor éppen ezt a hátrányt egyenlítheti ki a társaságiadó-kedvezmény, amelyet az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordítva nagyobb mozgásteret ad a klubvezetőknek abban, hogy a profi csapatok játékoskeretét megfelelő módon megerősítsék. (Ha azonban a klubok a támogatásokat a szabályokat kikerülve eleve „áthúzzák" a hivatásos játékosokhoz, vagy saját maguk nem tesznek újabb befektetéseket a játékosállományba, akkor rövidtávon nincs előrelépés, csak később, ha majd az utánpótlásképzés felfejlesztése tényleg ontani kezdi a jobb játékosokat. Ez is egy út persze – csak ez az írás most nem erről szól, hanem a ciprusi megoldásról.)

Nem mellesleg, a magyar klubok annyival jobb helyzetben is vannak a ciprusiaknál, hogy nem kell feltétlenül légiósokat igazolni, hiszen számos olyan futballista játszik külföldön, akiknek hazahozatala komoly erősítést jelentene, de anyagi okok miatt jelenleg nem megvalósítható. Ez is mutatja, hogy a magyar futball azért tehetségek terén előrébb tart a ciprusinál – ami hellyel-közzel a válogatottak szereplésében is megmutatkozik –, de a klubfutballt ez egyelőre nem lendíti előrébb.

Magyarországon eddig elsősorban a Debrecen és a Győr jeleskedett abban, hogy elérhető áron minőségi légióst igazoljon, erről a transzferbevételi adataik tanúskodnak. Nem teljesen véletlen, hogy éppen ez a két együttes áll a tabella élén. (A megfelelő légiósok felfedezésében mindenképpen dicséretet érdemel a Kaposvár is, csak ők sajnos a stabil tulajdonosi háttér hiánya miatt nem tudják ezt megfelelően kiaknázni – ennek illusztrálására ismét csak elég a tabellát segítségül hívni.)

El kell tehát felejtenünk a szokásos kérdést, miszerint saját nevelésű magyar fiatalokra vagy készen vásárolt (akár külföldi) játékosokra építsük-e a hazai klubcsapatokat. Szükség van mindegyikre, és egyik sem létezhet igényes infrastruktúra nélkül. Mindhárom pillér esetében égetően fontos azonban a minőségi munka, vagyis a megfelelő utánpótlásképzés, a megfelelő légióskiválasztás és a megfelelő létesítmények – bármelyik területen hiányzik is a minőség, az az előrelépés átléphetetlen akadálya lesz.

A kérdés elsőre nyilván álnaiv és egyben költői, de mégis érdemes feltenni: miért kockáztatják labdarúgók a jó hírüket, egzisztenciájukat, lelkiismeretüket és esetenként a családjukat is némi többletjövedelemért?

Természetesen nem véletlen, hogy a fogadási csalások letartóztatottjai között nem találunk igazán ismert labdarúgókat és játékvezetőket, sem idehaza, sem külföldön. A monogramok alapján néha még a legvérmesebb szurkolóknak is muszáj találgatniuk, játékoskereteket böngészgetniük ahhoz, hogy azonosítsák, kikről is van szó. Ez nem fog változni: Lionel M. és Wayne R. helyett továbbra is csak hasonló kaliberű játékosokról és volt játékosokról lehet szó Magyarországon, nem kerülnek nagy halak a hálóba.

Ilyesfajta ügyletekbe elsősorban még idehaza sem a topjátékosok (és topjátékvezetők) keveredhetnek, hanem olyanok, akiknek jóval kevesebb a kockáztatni valójuk: a futballközeg belterjes világán kívül nincs nevük, presztízsük, és a jövedelmük is jóval alacsonyabb a magyar élcsapatok meghatározó labdarúgóinál. A maffia éppen ezért eleve őket célozza be, a közismert játékosokat meg sem próbálják bevonni.

Ennek egyszerű pénzügyi oka van: egy-egy meccsen a várható bevétel nem az adott versenysorozat fontosságától vagy a futballisták kaliberétől függ, hanem csakis a fogadóirodák által kínált nyereményszorzótól és a megtett téttől. A nyereményszorzó pontosan ugyanakkora lehet egy fontos és egy kevésbé fontos meccsen, ha a két csapat egymáshoz viszonyított játékereje a két mérkőzésen megegyezik, a szervezők által használt tét összege meg nyilván azon múlik, hogy mennyire bíznak a beszervezett játékosokban, és így a kívánt eredmény kialakulásában.

A fogadás legfőbb költsége viszont már a meccs és a futballisták minőségétől függ: minél jelentősebb találkozóról és minél ismertebb, jobb anyagi körülmények között élő játékosokról van szó, annál többet kell fizetnie a maffiának.

A bűnözők tehát a várható nyereségüket maximalizálandó akkor járnak a legjobban, ha minél érdektelenebb meccsen minél kisebb csapatok minél rosszabbul fizetett játékosait szervezik be, hiszen így azonos bevétel mellett lényegesen kisebb költséggel kalkulálhatnak. (Sőt a bevétel is nőhet, hiszen egyrészt a játékosokon megspórolt összegeket is feltehetik a meccsre plusztétként, másrészt a rosszabb anyagi helyzetben lévő futballista megbízhatóbb, azaz tovább növelhető a tét és így a nyeremény.)

Ebből egyenesen következik, hogy például a magyar Ligakupa tökéletes terepe a maffiának: senkit sem érdekel az eredmény, viszont sok olyan játékos jut szóhoz, aki a bajnokságban csak peremember, vagyis nem a jobban keresők közé tartozik. (Csak közbevetésként: a nyolcvanas évek totóbotrányaiban is a hasonló módon kiírt nyári Totó-kupa volt a bűnbanda egyik slágersorozata.) Ha én ma fogadási csalással foglalkoznék, idehaza bizonyosan a Ligakupa lenne a fő vadászterületem. Talán az MLSZ-nek is célszerű lenne elgondolkodnia azon, hogy érdemes-e fenntartani egy olyan sorozatot, amelyért sem a csapatok, sem a szurkolók nem rajonganak, és emellett a bundának is melegágya…

(A fentiek miatt számomra gazdasági alapon az is elképzelhetetlen, hogy a maffia például világbajnoki mérkőzéseket is manipuláljon, ahogyan arra Declan Hill is utal ismert könyvében. Egyszerűen nem érné meg jóval nagyobb összegeket kifizetni a játékosoknak egy kirakatban lévő eseményen, ha ugyanazt a nyereményt kisebb költséggel is bezsebelhetik. Kivéve persze, ha a maffiózók kivagyiságból meg akarják mutatni, hogy egy vb-meccset is meg tudnak venni, vagy olyan érveik vannak a játékosokkal szemben, amelyek nyomósabbak a pénznél…)

Érdemes leszögezni, hogy a labdarúgókat nem feltétlenül rögtön bundázási kéréssel keresik meg, hanem gyakran először csak anyagi segítséget, kölcsönöket ajánlanak fel a nehéz anyagi helyzetbe kerülő játékosoknak a futballközegben ismert személyek, mondván, nem sürgős visszaadni. Aztán egyszer csak mégis sürgőssé válik, és ha az adós nem tud törleszteni, akkor választhat a kölcsönadó „kreatív pénzteremtési javaslata” vagy az általa küldött behajtók között.

Tehát minden a pénzen múlik? Törvényszerű, hogy aki rosszabbul keres társainál, az eladja a lelkét az ördögnek?

Ha így lenne, nagyon sok bűnöző lenne Magyarországon. De számszerűleg valóban nehéz megállapítani, hogy melyik közeg a korruptabb: a magyar labdarúgás, vagy úgy egészében a magyar közélet? Márpedig a kettő nem választható el egymástól, a futball sem szakítható ki a hazai mindennapokból. Bőven lehet példákat hozni a labdarúgásunkban felbukkanó egyéb simlikre, mint ahogy közéletünk sötét oldalára is.

Ettől még persze nem kell elfogadni a bunda létezését, de tudni kell társadalmi kontextusában kezelni. És csírájában kell elfojtani minden kis apró rezdülését, vélt vagy valós felbukkanását – a labdarúgásnak így kell példát mutatnia a magyar társadalomnak, hogy visszanyerje hitelét.

A múlt heti magyar–finn mérkőzést követő, többek által felemlegetett szurkolói füttyszóról nekem a színház jutott eszembe.

Én ugyanis éppen azért szeretem jobban a futballmeccset a színházi előadásnál, mert sokkal őszintébb műfaj: az emberek nem „puccparádéban” érkeznek, hanem olyan ruhákban, amelyek jellemzőek rájuk és/vagy kifejezik hovatartozásukat, a produkciót követően pedig nem standard taps az értékelés (amelynek legfeljebb a hossza vagy az erőssége lehet mérvadó), hanem kendőzetlenül közli a publikum a véleményét.

Tény, hogy a futballszurkolók nem cizellálják túl a mondandójukat, és az értékelési skálájuk sem nevezhető különösebben árnyaltnak. Marketingszempontból ez nem szerencsés, különösen nem egy sikerekkel olyan kevéssé ellátott piacon, mint a magyar. Ha a hazai labdarúgásban gyakoribbak lennének a klubcsapatok és a válogatottak jó nemzetközi eredményei, akkor élhetőbb lenne a „vagy ünneplünk, vagy temetünk" hangulat, de a „nagy ritkán ünneplünk, általában meg temetünk" kevésbé válik a magyar futball javára.

Ebből a szempontból éppen az lenne az üdvözítő, ha a labdarúgópályákon is minden mégis úgy működne, mint a színházban: a társulat játszik (jól vagy rosszul), az úri közönség szórakozik (jól vagy rosszul), majd a végén utóbbi tapssal köszöni meg előbbinek az érte nyújtott szolgáltatást, a vájt fülű belsősök meg úgyis kihallják ebből a tapsból az értékelést. Tulajdonképpen miért kellene a színházi világnak kötelezően „kulturáltabbnak" lennie a futball világánál?

Vagy ha ez túl irrealisztikus, vegyük a skót példát: bátran állítható, hogy a két élcsapatot, a Celticet és a Rangerst leszámítva a helyi élvonal klubjai semmivel sem futballoznak jobban a magyaroknál, sőt, helyenként kifejezetten alulképzett játékosokkal és csapatokkal is találkozni, a nemzetközi eredményességük pedig (ismételten leszámítva a két glasgow-i nagyot) gyakorlatilag nulla, akárcsak a válogatotté. A közönség azonban mégis értékeli őket, minden lövést vagy becsúszást megtapsol, a labdarúgás általános megítélése és a róla kialakult közkép pozitív. Igaz persze az is, hogy a játékosok a meccseken csúsznak-másznak, a földet is felszántják, ha kell... Ez lehet talán a magyar futball számára a leginkább követendő minta, mind szakmai, mind marketingszempontból.

De vissza a Puskás Ferenc Stadionba, a magyar–finn meccs lefújásához. A hármas sípszót valóban füttyszó követte, és látni lehetett, hogy Egervári Sándor külön szólt a játékosainak: ennek ellenére menjenek oda a nézőkhöz megköszönni, hogy kijöttek a stadionba. Ők a kérésnek becsülettel eleget is tettek, és ekkor a reakció is megváltozott: az akkorra már némileg megfogyatkozott közönség tapssal köszönte meg a csapatnak az egész selejtezősorozatban mutatott teljesítményt, és a kerítés melletti pacsizás sem maradt el.

És mindez így volt rendjén: az utolsó meccsért járt a fütty, az azt megelőzőkért járt a taps, a válogatott pedig meg is kapta mindkettőt.

Ahhoz persze, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek a füttyszó okozta csalódások, a nemzeti együttesnek is elérhető célokat kell maga elé tűznie – mert a szurkolók legalább annyit várnak el a játékosoktól, mint ők saját maguktól (vagy még többet). Hogy mindezt lefordítsuk konkrét elvárásokra: a 2014-es vb selejtezőivel kapcsolatban eddig mindenki minimum azt ígérte, hogy a válogatott a törökök és a románok mellett harcban lesz a második helyért, a szövetség elnöke pedig egyenesen a kijutást emlegette (bár legutóbb már óvatosabban fogalmazott). Ne feledjük, ehhez legalább kettő olyan válogatottat kellene megelőzni a csoportban, amelyik a mostani Eb-selejtezőkön továbblépett a csoportjából, akár egyből az Eb-re, akár pótselejtezőre.

(Csak zárójelben, elvégre ez nem szakmai blog: jóval reálisabb lenne a harmadik helyet célul kitűzni. Egyrészt ez sem lesz könnyű, másrészt ennek elérése gyakorlatilag garantálna a harmadik kalapos kiemelést a következő, 2016-os Eb selejtezőin, márpedig oda már 24 csapat jut ki, így a selejtezőcsoportokból a várható lebonyolítás alapján a harmadikak is továbbkerülnek legalább a playoffba. Ha már újra van olyan szövetségi kapitányunk, aki egymás után két kvalifikációs szériát is elkezdhet a gárdával – az elmúlt 28 évben ez eddig csupán egyetlenegyszer fordult elő! –, érdemes lehet hosszabb távban is gondolkodni.)

A kapitány is említette már a magyar–finn kapcsán, hogy a csapat magának tette túl magasra a lécet; és addig nincs is ezzel gond, amíg ezt az együttes a játékával, eredményeivel teszi. Ha viszont a szavak szintjén kezdünk el irreális célokat kergetni, akkor a szurkolók joggal kérhetik azokat számon a futballistákon – és ilyenkor elkerülhetetlenül jön a füttyszó.

Az eredmények mellett (vagy helyett) józansággal és töretlen küzdőszellemmel lehet mindezt megelőzni.

Zlatan Ibrahimovic a finnek és a hollandok ellen készül, és persze az Eb-selejtező csoport második helyének megszerzésére.

Egy pillanatra kanyarodjunk azért vissza a legutóbbi válogatott meccsére, a számunkra oly kedves magyar–svédre, azon belül is az utolsó megmozdulására. Ez most szerencsére nem egy nekünk lőtt, fejelt vagy hasalt gól volt, hanem egy gyors séta, amellyel elhagyta a Puskás Ferenc Stadion gyepét.

Elsőként, csapatkapitányként.

A magyar válogatottat ünneplő nézőknek nyilván fel sem tűnt, hogy a svédek kapitánya a lefújást követően azonnal az öltözőbe vonult, ahelyett, hogy az íratlanul is általános érvényű illemszabályok szerint kezet fogjon az ellenféllel, játékvezetőkkel és nem utolsó sorban a saját csapattársaival. Persze, kellemetlen lehet a gyepen maradni, miközben a közönség az ellenfelet ünnepli, de aki a dicsfényt elfogadja, annak az árnyékot is tűrnie kell, erről (is) szól a sport. Zlatan ennél jobban nem is szemléltethette volna, milyen az, amikor egy futballista kellő alázat nélkül lép pályára (és lép le róla) – ehhez képest már az is előrelépés, ha hátba rúgja csapattársait az edzésen.

De ha alázat, hadd idézzem példának egy másik világklasszis labdarúgó merőben másmilyen levonulását a Puskás Ferenc Stadion füvéről.

Amikor hat éve Budapesten járt a Real Madrid, a meccs előtti edzésre rengeteg szurkoló érkezett, sokan közülük kifejezetten azért, hogy begyűjtsenek egy-két galaktikus aláírást. Ez nem volt egyszerű, mivel a kissé túlbiztosított stadionban dupla kordon választotta el a nézőteret a játéktérről, a kettő közötti több méteres senki földjén csak a biztonsági emberek mozoghattak. Így a rajongók a szekusoknak adták oda az aláírásra szánt pólókat és egyéb tárgyakat, amelyeket ők odavittek a levonuló játékosokhoz, akik vagy megálltak nekik aláírni, vagy nem, de inkább az utóbbi (a biztonságiak meg persze nem voltak túl motiváltak abban, hogy megállítsák őket), majd az őrök visszavitték a csecsebecséket a tulajdonosaiknak (ha megtalálták őket).

Sorra jöttek le a játékosok, Roberto Carlos, Ronaldo (az igazi), Raúl és társaik, majd utolsó előttiként David Beckham. Önmagában az is érdekes lehet, hogy az angol maradt kint legtovább, de az még inkább, ahogy lejött: egyből odament az első kordonhoz, széthúzta a kerítéseket és elindult a szurkolók felé a tiltott zónán keresztül. A biztonsági őrök zavarba jöttek, erre nyilván nem voltak felkészülve, megállítani meg nem merték, így Beckham odament a szurkolókhoz, közvetlenül nekik írt alá mindent, beszélgetett velük, mindezt még vagy negyedórán keresztül. Utána pár perccel már Zinedine Zidane is odajött mellé – merthogy ő maradt kint utolsónak a pályán –, de még így is előbb végzett, mint Beckham.

Talán nem kell magyarázni, mi mindent jelképez ez a két nyúlfarknyi epizód: egy futballistának mindig pontosan tudnia kell, mi a dolga, a szerepe, mivel szolgálja a maga és csapata érdekeit, mivel szolgálja ki az érte rajongó és miatta jegyet váltó szurkolókat. (És akkor Beckham játék közben nyújtott elhivatottságáról még nem is beszéltünk.)

Ez az alázat hiányzik Ibrahimovicból, pedig pusztán futballtudásban még talán jobb is az angolnál, de emberi kvalitásai alapján az összehasonlítás is felesleges.

Ezek a gondolatok persze nem most jutottak eszembe, hanem közvetlenül a magyar–svéd meccs lefújása után, látva a zuhany alá igyekvő svéd frontembert, de akkor értelmetlen lett volna ezen elmélkedni, hiszen túl voltunk a bravúron, a közönség, majd a média pedig joggal ünnepelte a kulcsemberei nélkül is győzelmet arató, és utána Moldova ellen készülő magyar válogatottat.

Most azonban Ibrahimovicék újra fókuszba kerültek, hiszen talán még soha nem drukkolt úgy a magyar közvélemény két másik ország összecsapásán, mint ahogy a pénteki finn–svéd derbin a házigazdáknak. És ha valami reményt adhat arra, hogy a szomszédjánál nagyságrendekkel erősebb svéd csapat újra megbotlik, az pontosan a megfelelő alázat hiánya, hiszen a kötelező feladatok megoldásánál ez szokta a legnagyobb problémákat okozni.

De most jön a slusszpoén: van egy magyar játékos, aki a svédek elleni sikerből sérülése miatt kimaradt, azóta pályára sem tudott lépni, de jövő kedden a finnek ellen már újra játszani akar, és erre talán az orvosi stáb és a klubja sem mond nemet.

Ez az igazi alázat.

Kíváncsian vártam, érkezik-e valamilyen „hivatalos" reakció a Buzánszky Jenő–Mészöly Kálmán vitára, de sajnos nem jött. Csak annyi történt, hogy több médium és internetes fórum is felkapta a legfrissebb kijelentéseket, mégsem próbált senki gátat szabni a további acsarkodásnak.

Pedig talán ez az az eset, amelynél – ha másnak nem, hát – a Magyar Labdarúgó-szövetségnek be kellene avatkoznia, le kellett volna ültetnie a feleket egymással, hogy tisztázzák a dolgot. De a jelenlegi állapotnál még az is jobb lenne, ha csak egy fotóra összehoznák őket, ahol barátságosan kezet fognak, utána pedig ugyanazt gondolják magukban, amit eddig; a lényeg elsősorban az, hogy a nagyközönség felé béküljenek meg.

Nem tudom persze, valójában mit gondolnak magukban, vagy hogy mi történt és mi nem történt Nagyváradon közöttük, de igazából nem is érdekel. Az egész állapot méltatlan a magyar futballhoz, és különösen annak két ilyen prominens személyiségéhez.

Mindez nem is érdemelne talán külön figyelmet, ha a hazai labdarúgás nimbusza, megbecsültsége nem ott lenne, ahol – így viszont nemcsak egyszerűen öngól, hanem egyenesen öngyilkossági kísérlet a két legenda vitája. Azt a kevés maradék tiszteletet is lerombolja, amely még megvan, nem utolsósorban a régi nagyságok eredményeinek köszönhetően; így még erősebb a pusztítás, hiszen a legértékesebb pontokon okoz kárt. A magyar futball imázsát rontja jelentősen az incidens, és a sportág gazdasági életben is érzékeltetheti hatását – ennek éppen akkor nem lenne szabad bekövetkeznie, amikor a társaságiadó-kedvezmény révén új források nyílhatnak meg a labdarúgás előtt. (Az már csak hab a tortán, hogy mindkét legenda közel áll a kormánypárthoz, így a sportág állami támogatottságát is rossz fényben tüntetheti fel.)

A magyar labdarúgás nagy öregjeihez amúgy is ambivalensen viszonyul a hazai közvélemény: sokan éppen őrájuk hivatkozva szólják le a mai labdarúgókat (ahogy több újságíró is rendszeresen megteszi ezt a magyar médiában), míg mások pont fordítva vélekednek, csak legyintenek rájuk, kívánva, hogy felejtsük el őket, mert túlzott terhet rakunk a maiak vállára a felesleges összehasonlítgatásokkal. Tekintve, hogy labdarúgásunk lefele ereszkedése többségében fokozatos folyamat volt az ötvenes évektől napjainkig, ez a jelenség szinte minden korszakban jelen volt: Puskásékhoz Albertékat, Albertékhoz Törőcsikéket, Törőcsikékhez Détáriékat stb. hasonlították, és talán még a mostani válogatottakat is így sírják majd vissza a jövő szurkolói.

Mindenesetre eleve nem könnyű ezt a kettős vélekedést közös nevezőre hozni, vagyis azt megfelelő marketinggel elérni, hogy a szurkolók egyszerre tudják a régi idők focistáit tisztelni és a maiakat is értékelni – pedig ez lenne a magyar futball imázsépítésének egyik alapköve. Ennek a munkának tesznek azonban keresztbe az ilyesfajta torzsalkodások, amelyek az egyik csoportot még a hazai labdarúgás múltjából is kiábrándíthatják, a másiknak pedig csak újabb muníciót adnak, hogy elfelejtendő öregembereknek tartsa a legendás játékosokat.

Látszólag tehát piszlicsáré ügyről van szó, és a két ember tekintetében bizony az is, de ez az eset jóval túlmutat rajtuk: a magyar labdarúgás presztízséről, értékeinek megóvásáról is szól. Ezért kellene tehát kívülről-felülről beavatkozni, ha már a két úr nem képes/hajlandó maga rendezni az affért – többszörösen bizonyították már címeres mezben, hogy a honi futball érdekeit minden szempontnál előrébb valónak tartják, így egyáltalán nem gondolom lehetetlen küldetésnek a kibékítésüket.

De legalábbis sokkal valószínűbb a siker, mint a svédek elleni Eb-selejtezőn.

UPDATE: Miután Buzánszky kórházba került (innen is jobbulást kívánunk!), Mészöly meglátogatta, elnézést kért és kibékültek. Minden jó, ha jó a vége :)

Több éves huzavona után a Barcelona visszaszerezte Cesc Fabregast az Arsenaltól – megvalósult hát a „katalán irredenta mozgalom” első számú célja.

Valóban olyan volt ez, mint a két világháború közötti Magyarország revíziós eszméje: szerezzük vissza azt, ami egykor a miénk volt – bármi áron! Jelen esetben az sem számított igazán, hogy szükség van-e egyáltalán a visszaszerzendő „területre”, vagyis Fabregasra, a fontos az volt, hogy meglegyen.

Hogy az Arsenal exkapitánya befér-e a Barcelonába, és érdemes-e miatta megbolygatni a középpályát, arról vitatkozzanak inkább a szakemberek, a szurkolók és a kommentelők. Kívülről annyi látszik csak egzakt módon, hogy a Barcára épülő világ- és Európa-bajnok spanyol válogatott nagy tornáin Fabregas jobbára csak csereként jutott szóhoz, már amikor egyáltalán szóhoz jutott.

Mondhatjuk tehát, hogy a transzfer elsősorban marketingakció volt, nem sportszakmai húzás, és ebből a szempontból akár párhuzamba is állíthatnánk a nagy rivális Real Madrid igazolásaival, Cristiano Ronaldo vagy korábban David Beckham megszerzésével. Van azonban egy nagy különbség: a Realnál a tranzakció szándéka kifelé irányult, a fő cél az volt, hogy a futballikonok imázsát és vele népes rajongótáborát a klubhoz kössék, vagyis újabb híveket toborozzanak általuk. A Fabregas-hadművelet azonban ebben az értelemben befelé szóló üzenet volt – nem új szurkolókat akartak megnyerni vele, hanem a jelenlegi Barcelona-szimpatizánsok kedvében járni, ezáltal bizalmukat és hűségüket megerősíteni. (És a klub saját nevelésű játékosai felé is tenni egy gesztust, mivel ők vélhetően szerettek volna a régi játszótárssal együtt futballozni; erre utalt legalábbis az, amikor a tavalyi vb-győzelem utáni ünneplésen Barcelona-mezt húztak Fabregasra.)

Természetesen volt azért az átigazolásnak kifelé is üzenete bőven. „Megtesszük, mert megtehetjük” – egyfajta erődemonstráció volt ez, a klub sportszakmai, gazdasági és minden egyéb értelemben vett hatalmának kimutatása. Az AC Milan ügyvezetője, Adriano Galliani már jelezte is, hogy ők és a többi olasz klub ilyen igazolásra képtelenek lennének, és ebből a szempontból éppen ez volt a cél: azt érzékeltetni mindenkivel, hogy a Barcelona ilyen fajsúlyú tranzakciókat is le tud bonyolítani, ha meg akar szerezni egy játékost.

(Csak zárójelben: ha már az „újraegyesítés” és az erődemonstráció szóba került, akkor adja magát a párhuzam napjaink Kínájával. A távol-keleti óriásbirodalom tartja Tibetet, visszaszerezte Hongkongot és Makaót, és már csak Tajvan hiányzik a főbb célpontok közül. A világpolitikai viszonyok miatt ez utóbbi valószínűleg nem mostanában fog sikerülni, de a szigetország diplomáciai kapcsolatainak blokkolása is viszonylagos megelégedéssel tölti el a pekingi pártvezetést. A cél itt is ugyanaz: bizonyítani az ország nagyságát és erejét, bármi áron.)

Barcelonába visszatérve, felvetődhet a kérdés, hogyan futja ilyen – vagy bármilyen – átigazolásra annál a klubnál, ahol a hírek szerint még a színes fénymásolást is leállították, költségtakarékossági okokból? Ahogy arról ezen a blogon már rengeteg szó esett, a spanyol liga két mamutklubja nem gazdasági társasági formában működik, hanem civil egyesületként, így egyrészt más törvényi szabályozás alá esik, mint a többi klub, másrészt tulajdonos híján nincs is valós motivációja arra, hogy nyereséges legyen; ha pedig veszteséges, azt minden további nélkül meg tudják oldani hitelfelvétellel, ahogyan azt mondjuk a kormányok szokták tenni. (Aztán majd egyszer elgondolkodnak, hogy mit csináljanak a felhalmozódott adósággal, mint nemrég az amerikaiak…) És persze nyilván az sem hátrány, ahogy a Real és a Barcelona szépen lefölözi a Primera División televíziós jogdíjainak döntő hányadát. Biztosak lehetünk abban, hogy ha a spanyol bajnokságra tokkal-vonóval az angliai szabályok lennének érvényesek, akkor ez a két klub messze nem tudna olyan dominanciát kifejteni az európai piacon, mint most – mind sportszakmai, mind gazdasági tekintetben.

És akkor már Fabregas sem vágyott volna talán annyira haza Angliából.

A kiemelt csapatsportágak (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda és jégkorong) támogatását célzó társaságiadó-kedvezmény vitán felül a legnagyobb jelentőségű sporttámogatási csomag lehet a rendszerváltás óta.

A magyar(országi) vállalatok – nagyon kevés kivétellel – eddig nem tekintették a magyar sportot megfelelő kommunikációs eszköznek, ezért kevesebbet költöttek sportszponzorációra, mint más országokban; különösen igaz ez a honi labdarúgásra, amely még mindig a legnépszerűbb és legtöbb embert megmozgató sportág idehaza. Ez a helyzet az új törvénnyel alaposan megváltozik, mivel a cégek immár nem a nyereségük, hanem a befizetendő adójuk terhére vállalhatják a támogatást, így jelentősen megnőhetnek a sportba áramló összegek.

Bár a pénz a vállalatoktól érkezik, lényegében közvetett állami támogatásról van szó, hiszen a befolyó összegeket az államkincstártól vonják el – az elosztás azonban a közvetlen állami támogatásokkal ellentétben decentralizált, mert a cégek maguk döntenek erről. Ez egyben azt is jelenti, hogy a döntésekben a szakmai érveket könnyen felülírhatják a személyes kapcsolatok, különösen mivel – a szponzorációval ellentétben – a vállalatvezetőknek már nem kell mindenáron figyelembe venniük a marketingszempontokat.

Az EU által jóváhagyott szándék szerint az utánpótlás és a létesítmények fejlesztése, fenntartása támogatható elsősorban, de az így megjelenő pluszforrásból bizonyos mértékig a hivatásos sport is részesülni fog, még ha a felhasználás szigorú ellenőrzés alá esik is. Amennyivel kevesebbet kell költeniük például a kluboknak a két támogatott területre, annyival többet költhetnek a hivatásos sportolóik bérezésére, egyéb körülményeik javítására, marketingre stb. Nem valószínű, hogy az utóbbiakra fordított összegek változatlanok maradnának az adókedvezmény révén befolyó támogatások után is.

Felvetődhet a kérdés: miért csak ez az öt sportág kap ilyen segítséget?

Az olimpiák magyar „sikersportágai” közvetlen állami támogatáshoz jutnak a Magyar Olimpiai Bizottság révén egycsatornássá tett finanszírozáson keresztül, a magáncégeket viszont olyan sportágakért mozgósítják, amelyek önmagukban is vonzóak lehetnek számukra. Itt már nem az olimpiai aranyak száma a fontos, hanem az, hogy hány embert tud egy sportág aktív és passzív módon bevonni a sport hétköznapjaiba.

A fenti kiemelt csapatsportágak egyértelműen a legalkalmasabbak arra, hogy felszívják a sportolni vágyó fiatalokat, valamint a nézőtérre (de legalább a tv-készülékek elé) vonzzák a sportrajongókat – a sportágak játékossága, élvezetessége, egyenletes és rendszeres versenynaptára biztosítja mindezt. Ha tehát az a cél, hogy minél több gyerek sportoljon (lásd még: mindennapi testnevelésóra), illetve hogy a sport a kulturális élet részévé váljon, akkor ez helyes út. Ezeket a szerepeket a hagyományos magyar egyéni sikersportágak, vagyis a kajak-kenu, öttusa, vívás stb. nem tudják betölteni, a fentiekkel ellentétes karakterisztikájuk, és nem utolsósorban technikai igényeik miatt.

Tény, hogy a nemzet önbecsülését, büszkeségét nagyban segítik az olimpiai aranyak – de csak négyévente egyszer. A csapatsportágakban azonban egy-egy aranyéremnél szakmai szempontból lényegesen kisebb nemzetközi siker is többet érhet a magyar közvélemény számára: a labdarúgó-válogatott szereplése ékes bizonyítékát nyújtja ennek, gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha a nemzeti együttes minden évben egy-egy veretesebb győzelmet aratna komoly ellenféllel szemben.

A kormányzati szándék összességében nemes, a sportszférának pedig tudnia kell ezzel a lehetőséggel élni, és nem visszaélni. A kezdeményezés akkor lesz sikeres, ha néhány éven belül érezhetően nő a sportoló gyerekek és felnőttek száma, illetve gyarapodik a sportot nyomon követő nézősereg is. Ha azonban az adóforintok ilyen eredmény nélkül folynak el a sportszféra eresztékein, akkor az már nemcsak a sportegyesületek és sportszervezetek, hanem a döntéshozók felelőssége is lesz.

Elkészült a magyar jogalkotás történetének első komolyabb szabályozása a futballhuliganizmus felszámolására – finoman szólva is vegyes fogadtatásra talált.

Önmagában a szigorítás nem meglepő, hiszen azt eddig is sokan mondták-gondolták, hogy a magyar hatóságok eddig nem léptek fel kellő eréllyel a rendbontók ellen, a meccsre járó szurkolók többsége azonban most mégis túl szigorúnak ítéli meg, ahogyan az az újpesti és más drukkerek tiltakozásából is látszik.

Ha a törvény nem szigorú, az a baj; ha szigorú, az a baj.

Tény, hogy a biztonsági személyzet újabb jogokkal történő felruházása aggályosnak tűnhet, de ne feledjük, hogy emiatt nem az övék a felelősség, hanem mindazoké, akik ezt a hatalmat a kezükbe adták. A jogalkotónak és az alkalmazónak, végső soron tehát az MLSZ-nek és a kluboknak kell garanciát nyújtaniuk arra, hogy ezzel a hatalommal a biztonságiak nem tudnak visszaélni: az eddigieknél komolyabb szűrésre lesz tehát szükség ahhoz, hogy valaki ilyen feladatot láthasson el sporteseményeken – mint ahogy, rendőr, polgárőr, határőr sem lehet akárki. Minden ebből fakadó probléma a szövetség illetékességét veti fel.

Másrészt ha valaki antidemokratikus elemeket vélne felfedezni az új törvényben, jusson eszébe, hogy a példának tekinthető angol szabályozás is hasonló vonásokat mutat, ellentmond akár olyan alapvető jogelvnek is, mint az ártatlanság vélelme. (Ilyen például a veszélyesnek tartott elemek tartózkodási helyének ellenőrizése meccsidőpontban, vagy kiutazásuk megakadályozása a válogatott külföldi szereplései alkalmával.) Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott a közjó érdekében helyenként extrém módon mernek korlátozni bizonyos jogokat.

A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz mintegy húsz éve – számunkra valóban furcsának tűnhet, hogy a jogokat nem csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is lehet. A kínai állam- és pártvezetés budapesti látogatásakor azonban már tapasztalhattuk, hogy a jelenlegi magyar kormány nem habozik új fejezetet nyitni a magyar jogállamiság történetében, ha úgy látja, hogy az ország érdekei ezt kívánják. Bizonyos szempontból ugyanennek az elvnek a megjelenését láthatjuk most a sporthuliganizmus kezelésében is.

Sokan mindezzel együtt úgy érvelnek persze, hogy a törvényalkotók estek át a ló túloldalára: ez elsősorban a fentebb említett „kisebbség”, vagyis a meccsre járó szurkolók véleménye. Nyilván nagyon fontos a véleményük – csakhogy a törvényt alapvetően nem azok érdekében hozták, akik még járnak meccsre, hanem azokért, akik már nem. Vagyis a „többségért”.

Akik még kint vannak a stadionokban, azokat vélhetően nem zavarja, ha mások elkövetik a jogszabályban megfogalmazott rendbontásokat – ők nyilván saját maguk elleni támadásként fogják fel, hiszen ők kerülhetnek sokkal könnyebben kiszolgáltatott helyzetbe, ha bármibe (vétlenül vagy sem) belekeverednek, számukra lehet kockázatosabb mostantól a szurkolás és a meccsre utazás. A törvény garanciát próbál nyújtani arra, hogy aki eddig otthon maradt, az immár bátran kimehet akár családostul is – már ha van kedve magyar futballt nézni.

Mindenkinek igaza van ugyanis, aki azt állítja, hogy a hazai labdarúgó-mérkőzések relatíve alacsony látogatottságának okai nem csak a huliganizmusban keresendőek, és a pályán mutatott teljesítmény talán nagyobb visszatartó erő, mint az esetleges rendbontások. A kettőt azonban nem lehet, és nem is szabad egymástól szétválasztani.

A futballmeccs mint szolgáltatás magában foglal mindent, amivel a néző a stadionban (és környékén) találkozik: az odajutást, a parkolási lehetőségeket, a beléptetést, a többi néző viselkedését, a vécék tisztaságát, a büfék minőségét és végül, de közel sem utolsósorban a két csapat produkcióját. Ez így egyben egy csomag, amelyről véleményt mondanak az otthon maradók. Hiba lenne azt gondolni, hogy ha ezek közül az egyik elemet fontosabbnak tartjuk, akkor csak arra érdemes koncentrálni – az sem mindegy ugyanis, melyikre milyen ráhatásunk van.

Azt törvénybe lehet foglalni, hogy a szurkoló nem futhat be a pályára, de azt nem, hogy a labdarúgónak mennyit kell futnia a pályán, vagy milyen százalékban kell pontosan passzolnia. A magyar futballvezetésnek az a feladata, hogy a szolgáltatási csomag minden szegmensét javítsa: fejlessze az infrastruktúrát, visszaszorítsa a rendbontásokat és – természetesen – emelje a játék színvonalát. Van, amit ebből gyorsabban meg lehet tenni, törvényekkel, adókedvezményes támogatással és egyebekkel, de van, amihez idő kell – Bozsik-programmal, akadémiákkal és egyebekkel.

Ugyanígy idő lesz persze az is, amíg a huliganizmus visszaszorítását célzó jogszabályok meghozzák eredményüket; kezdetben talán még csökkenhet is a nézőszám, ha az ultrák (akik nyilvánvalóan nem azonosak a huligánokkal) tovább folytatják demonstrációikat. A végcél azonban az, hogy hosszabb távon minden körülmény – infrastruktúra, nézőtéri biztonság, játék színvonala – adott legyen ahhoz, hogy megindulhasson a látogatottság növekedése, családokkal, gyerekekkel, nőkkel. Nincs más út.

Ez az út hosszú, de ha nem indulunk el rajta, soha nem érünk a végére.

Korábban mindig azt gondoltam, hogy sportfogadási csalók felkutatását és elfogását Charlie és Johnny Firpónak, alias Bud Spencernek és Terence Hillnek kellene végeznie, olyan hatékonysággal, ahogyan azt az …és megint dühbe jövünk című filmklasszikusban tették. De ahogy elnéztem a felvételeket K. Zoltán és társai elfogásáról, lehet, hogy a legendás testvérpár sem tudta volna tekintélyesebb erődemonstrációval végrehajtani a feladatot…

Komolyra fordítva: nehéz annál rombolóbb, a magyar futballt jobban károsító tevékenységet elképzelni, mint amit a letartóztatottak (és esetlegesen még szabadlábon lévő társaik, illetve más bandákhoz tartozó hasonszőrű bűnözők) elkövettek. Mégis pozitívumként kell tekintenünk az elmúlt napok eseményeire, mert végre elindult valami: voltak letartóztatások, nyilvánosságra kerültek mérkőzések és nevek (még ha találgatnunk is kellett a monogramokat, de nyilván nem volt nehéz dekódolni őket). Őszintén bízom benne, hogy ez még csak az első kavics volt a vízben, és a hullámok messzire jutnak el, így minél több név, meccs, összeg derül ki a bandák működési köréből, és minél hamarabb kiderül az igazság, jogerős ítéletek formájában.

Mert a legnagyobb kár, amelyet okoztak, talán éppen az volt, hogy minden és mindenki besározódott: a szurkolók már ott is bundát, tippmixelést látnak, ahol nincs is. Ez persze nem most kezdődött, megalapoztak ennek a hatvanas, hetvenes évek immár legendássá nemesedett megegyezéses meccsei, és persze a nyolcvanas évek totóbotrányai. Csak hogy amíg akkor csak olyan mérkőzésnél lehetett bundát kiáltani a lelátón, amelyen nem a várt végeredmény született, addig most már szinte bármilyen, a mérkőzés kimenetelét szinte nem is feltétlenül befolyásoló hibára rásüthetik – és rá is sütik – ezt a bélyeget.

Ne legyünk naivak: egészen bizonyos, hogy Magyarországon nem csak a Központi Nyomozó Főügyészség által a magyarországi futballmaffia Voldemortjának tartott K. Zoltán és társai foglalkoztak ezzel a jól fizető tevékenységgel, és arra sem vennék mérget, hogy valóban a nevezett ex-futballista lenne maga a Sötét Nagyúr. (Hacsak nem Johnny Firpo szállóigévé vált mondására gondolunk: „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét…”)

A sportág hitele csak akkor állítható vissza, ha – túl azon, hogy a nyomozók kiváló munkát végeznek – a futballtársadalom is mindent megtesz a megtisztulásért, és (többek közt) minden információt a hatóságok rendelkezésére bocsát ezekben az ügyekben. Maximálisan elismerem például, hogy Mészáros Norbert eltiltása és meghurcolása megfelelő bizonyítékok híján igazságtalan volt, ezért örülök a felmentésének, de ne feledjük: csak akkor téphető ki a bűnszövetkezet minden gyökere, ha alaposan megforgatjuk a földet. A sportjog sok helyen különbözik a normál büntetőjogtól, elég csak arra gondolni, hogy amíg utóbbit az ártatlanság vélelme jellemzi, addig előbbiben általában (mind a dopping, mind az eredménymanipuláció esetében) a zéró tolerancia érvényesül. Nagyon helyesen.

A magyar labdarúgásnak azonban más módon is ki kell vívnia saját maga megtisztulását. Le kell számolni minden kiskapuval, ügyeskedéssel, törvénykerüléssel: a színlelt arculatátviteli szerződésekkel, a pro-licences strómanokkal, és minden olyan elemmel, amely a hazai futball normakövetését, erkölcsi tartását ássa alá. A vezetőknek is olyan példát kell mutatniuk játékosnak, játékvezetőnek, szurkolónak és egyáltalán mindenkinek, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar labdarúgás nem tűri a korrupciót, átlátható viszonyokat akar és meg is teremti őket.

Ugyanez igaz persze a teljes magyar társadalomra, hiszen a futball nem tud kiszakadni abból a morális közegből, amely körülveszi – márpedig ha egy társadalom hétköznapjaiban jelen van a korrupció (vesztegetésként, hálapénzként, áfacsalásként, bárhogy), akkor nem olyan nagy meglepetés, ha az adott országok közállapotait mindig jól tükröző labdarúgásban is felüti a fejét. Csak éppen erre hiába is hivatkoznának a magyar futball vezetői – a megtisztulást belülről kell elkezdeniük.

Rendkívül lassú folyamat, amíg sikerülhet megváltoztatni a közvélemény hozzáállását, de e nélkül az alap nélkül hiába tartóztatják le a meccseket manipuláló bűnösöket, a szurkolók a jövőben is ugyanúgy megvádolják majd a hibázó futballistákat és játékvezetőket.

Mindenkinek megvan a maga feladata abban, hogy rend legyen a pályákon és a pályák környékén is.

A magyar és a nemzetközi futball összevetésének egyik legnagyobb közhelye, hogy amíg máshol a labdarúgás „jó üzlet”, amely profitot termel, addig nálunk ez nincs így. El ne higgyük, ha ilyet hallunk: a futballklubok általában külföldön sem nyereségesek, mint ahogy nemrég a Barcelona is újra megcáfolta ezt a téveszmét, bejelentve, hogy ismét veszteséges idényt zárt.

Pedig ha valaki, akkor a világ legjobbjának tartott, az elmúlt három évben három bajnokságot és két Bajnokok Ligáját (tehát szinte mindent) nyerő, és ennek következtében a Deloitte nemzetközi kimutatásaiban immár rendszeresen a második legnagyobb bevétellel rendelkező klub igazán nyereséges lehetne – de nem az. Tehát nemcsak az a hazai tévhit dől meg (újra), hogy a nyugati profiklubok sem mind nyereségesek, hanem az is, hogy a pályán elért sikerek automatikusan profitra válthatóak.

Hadd szögezzem le: egyetlen egy olyan labdarúgóklub van a világon, amelyik minden egyes évben komoly mennyiségű nyereséget termel, ráadásul emellett még a futballpályán is sikeres – a katalánok által a BL-döntőben (újra) legyőzött Manchester United. Nincsen senki más, aki erre képes lenne; vannak, akik sokszor képesek kisebb-nagyobb profit előállítására, sokak pénzügyi eredménye évről évre hullámzik a pozitív és a negatív tartományok között, de a legtöbb futballklub folyamatosan veszteséges. Nemcsak Magyarországon – mindenhol.

Hogy miért éppen az MU lett a kiválasztott, az tulajdonképpen jó adag szerencsének is köszönhető. A legjövedelmezőbb futballpiaccal rendelkező Anglia legnépszerűbb csapata nyilván remek adottságokkal indult ezen a versenyen, de a kulcsmomentum mégis az volt, hogy az 1990-es évek elején, a labdarúgás gazdasági forradalma idején indult be Alex Ferguson trófeagyára, a saját nevelésű fiatalokkal teletűzdelt csapat a szigetország, majd a kontinens legjobbja lett – ez teremtette meg azt a marketing- és pénzügyi alapot, amelyre a klub a mai napig épít. Ha a ’70-es, ’80-as éveket uraló Liverpool tíz-tizenöt évvel későbbre időzítette volna fénykorát, akkor valószínűleg ma a Mersey-partiak lennének a futballgazdaság legjobbjai – de a „ha” ezen a meccsen sem játszott.

(Az senkit se zavarjon meg, amikor a Manchester tartozásairól hall – ez nem a klub gazdálkodásából származik, hanem a Glazer család hatalomátvételéből. Az amerikaiak hitelből vették meg a társaságot, amely hitel az MU-t hivatalosan birtokló cég, a Glazerek tulajdonában lévő Red Football Ltd. vállát nyomja, és ezt persze a klub bevételeiből törlesztik, de az adósságot nem a United hozta össze.)

Jogos a kérdés, hogy ha a futballklubok többsége veszteséges, akkor a tulajdonosoknak miért éri meg fenntartani őket? Nyilván sűrűn előfordul, hogy valaki érzelmi okokból finanszírozza a csapatát, egyfajta hobbiként vagy presztízsfogyasztásként, de gazdaságilag az a szintén gyakori eset nevezhető racionálisnak, amikor a tulajdonos más vállalkozásain keresztül próbálja meg visszahozni a pénzét, a klub imázsát használva egyéb cégei népszerűsítésére. Ilyenkor persze általában nem egyetlen ember áll az egyesület mögött, hanem általában egy vállalat, mint például a PSV Eindhovennél a Philips, vagy a Zenit Szentpétervár esetében a Gazprom, de előfordul, hogy a klub nemcsak az anyavállalat gazdasági érdekeit, hanem a vezető személyes ambícióit is szolgálja – így válhatott például Silvio Berlusconi a Fininvest és az AC Milan elnökéből olasz miniszterelnökké. Ez a szinergiastratégia a futballklubok gazdaságos üzemeltetésének talán legjobb módja, hiszen a szolid veszteség lényegesen kevesebb lehet, mint amennyit a klub által nyújtott marketingértékre kellett volna költeni a klub nélkül – de ne keverjük össze mindezt az egyszerű szponzorációval, ahol a szponzor csupán marketingszerződést köt a klubbal, de nem birtokolja azt (még ha akár a nevét is adja neki).

Visszatérve Barcelonába, tudjuk, hogy a klub egész Katalóniát képviseli, ám esetükben a pénzügyileg veszteséges működés azért is különösen érdekes, mert a klubnak nincsenek tulajdonosai, csak tagjai, akik nyilván nem fogják kicsengetni a tavalyelőtt 83 millió, tavaly pedig 21 millió eurónyi, vagyis a maximális, 180 ezer socióval számolva is fejenként mintegy 120 ezer, illetve 30 ezer forintnyi deficitet. Vagyis a vezetőség számára marad a hitelfelvétel, a klubadósság növelése. És itt kanyarodhatunk vissza újra hazai vizekre: a Ferencváros labdarúgócsapatát működtető zrt. jelenleg kísértetiesen hasonló helyzetben van, mint a Barcelona, legalábbis abban a tekintetben, hogy szintén nincs valós tulajdonosa (a gazda az FTC, egy ugyanolyan civil egyesület, mint maga az FC Barcelona), és szintén nem nyereséges.

A különbség csak az, hogy amíg a Barcelona minden gond nélkül megoldja a hitelből történő finanszírozást, és görgeti maga előtt a tartozásait, addig ezt a Ferencváros valószínűleg nem tudja – hosszú távon – megtenni. (Tudom, van még azért néhány különbség a két klub között, de ezek részletezésébe itt és most nem mennék bele.)

Így hát az az állítás továbbra is igaz, hogy tőlünk nyugatra (és sok esetben már keletre is) összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozhatnak a futballisták és edzőik, de a klubok maguk ettől még ugyanúgy veszteségesek. De amíg nálunk szinte mindenki nadrágszíj-összehúzással termeli a deficitet, ott spórolva, ahol csak lehet, addig külföldön a bevételek lehetővé teszik az ideális feltételeket – még ha nyereségre már nem is futja belőle. Akkor talán futná, ha a játékosállományuk megtartásával, de a magyar csapatok infrastrukturális hátterével működnének; de ez persze csak elméleti eszmefuttatásként jöhetne szóba.

És ahogy a sportban a vereséget, úgy a gazdasági életben a veszteséget is tudni kell kezelni – tudni kell életben maradni. Ebben kétségkívül több tapasztalatunk van, mint a topbajnokságok csapatainak.